S. Marihoz
Visszaemlékezem reád kis angyalom:
Éjsötét szemedre, piros ajakadra,
Merengő arcodnak halavány szinére,
S csókok között forrón ölelő karodra.
Eszembe juttatom angyal jó lelkedet,
S megujul szivemben szerelmed emléke,
Eszembe juttatom rövid szép multamat,
A mellynek te valál legfőbb ékessége.
Elsodort mellőled ah arc förgetege,
Zug s tombol körülem pusztitó dagálya,
Hol foglak találni, ha majd elvonuland,
Lelkemnek legdrágább éji violája!
Elhat é tehozzád duló érintése?
S mikép szilaj hullám elsodor magával,
S életemnek utján ismét kevesebb lesz,
Egy megtört, letépett gyönyörü virággal.
Este van – ki simul olly lágyan keblemre,
Ki ringat álomba susogó zenével?
Ah te vagy! hő csókod ajakimon lángol
S elaltatod lelkem édes beszédeddel.
Csitt! harangszó hangzik a bérceken által,
Ágyudörgés hivja imára lelkemet;
Repüljetek tova édes képzelgésim,
Imádkozni fogok hazámért s te értted.
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 39. sz. febr. 16. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése