Véres zászlók lobognak Falerü terén,
Két hős had vészborukint a harci sikra mén;
Ős Róma nagy vitézi s a hős Faliscusok,
Honért égő szivökben vezuvi láng lobog.
S mikéntha két hyena küzd martalék fölött,
Rémitő véres a harc a két ellen között;
Vélnéd hogy mennydörög, vagy üvölt vészförgeteg,
Midőn vérontva fölzug a két vivó sereg.
A lányka-gyenge uja babérfüzért kötöz,
Méltót a hős leventék vitéz küzdelmihöz.
A még gyermek pedig, hogy csatára képtelen,
Mogorva pillanattal mereng a hőseken. –
Most a sulyos tusában pusztul a harcmező,
Majd ismét uj haraggal a két had összejő.
Rémes hangon megujul a kürt haláldala,
Edzett hős lép helyébe annak, ki elhala.
Igy vivnak ők, s fölöttök a nap le – s fölmerül:
De mind a két erős had áll dönthetetlenül.
És ujra szétoszolnak – lezajlik a hadár –
S a két viaskodó nép szerencsésb sorsra vár. –
Ki az, kit ott, olly diszes ifjucsoport követ?
Tán a bűn testesült meg, s az űz kisértetet?
Nem, - ember az, s tanitó – körötte ifjai,
A hős Faliscusok szép reményvirágai.
S mint a kisértetes rém éjfél sötétiben,
Lépdel tovább, nyomában bűn és átok terem.
S titkolva keble sátán izgatta vágyait,
Az ellen táborához vezérli ifjait.
Mélyen bókolva áll meg a hadvezér előtt,
Elmondja hizelegve, mit lelke összeszőtt, -
S hogy a gaz árulónak szavát ne hallaná
A nap, magát döbörgő föllegbe burkolá –
„Hadisten győzhetetlen szülötte hős vezér,
A széles nagy világon kivel más föl nem ér!
Nézd városunk reményit, mi szép, nemes fiak!
Vedd őket át, s a nép, hidd, minden fegyvert lerak;
S hódolva nagy nevednek előtted porba hull,
számodra itt borostyán tudd, máskép nem virul.”
Igy ő – s az ifjak arca sáppadt lőn mint halál,
Most széttekint a szörny, s e látványon kéjt talál.
De Róma nagy vezére nemes haragra gyul,
Zordon tekintetében száz mennykő pontosul.
Felzug kemény szavával, az áruló remeg,
Mint tölgylevél, ha ágát dühös szél rázza meg.
„Átok reád te dőre, az égnek átka rád4
A bűntudat kigyója szaggassa kebled át;
Üdvöt ne lelj a földön, s mint éhség ölyvei,
Ugy duljanak szivedben az önvád szörnyei!
Polgárnak e világon hazája mindene:
Ezer halálra méltó, ki igy vét ellene.
Hogy szived nem szakadt meg, hogy szörnyűt nem halál,
Midőn szülőanyádat eladni indulál!
De tudd: kegyet Camillnál nem lel honáruló,
Az ég villáma sujtsa, ha lesz bűnpártoló.
Harcedzett hősi néppel keltem fegyverre én,
Nem védtelen csoporttal – sirj bünöd tengerén.”
Szólott szent boszuhévvel Camill, a nagy vitéz,
- Felhők alól mosolygva reá a nap kinéz –
S megvesszőztetve a gazt, elküldé merre jött,
A hős Faliscusokhoz négy vérbakó között.
S a vig ifjak csoportja hálás énekre kel,
A megváltó nevének keblében trónt emel;
Mindent mit láta, halla, szivére vésve fel,
A hű emlékezetnek örök betüivel.
És száll a hir – befutva a vérhintett határt,
Hálás szülék szemébe idéz öröm-könyárt.
A nép, a szivnemes tett hallásán elfogul,
Örömzugás közötte Camillhoz gyül, tolul.
„Dicső hős!” – szól a szónok – a zaj lecsendesül,
„Hozzád egy hősi néptől jöttünk üdvözletül,
Illy fönlelkü vitézzel mi vért nem onthatunk,
Tied a hir s dicsőség, mi néked hódolunk!”
„Mi néked hódolunk”, több ezer torok kiált,
S a hütlen árulónak fejére dörg halált...
S miért hiába önlött csatázva annyi vér;
Kiviva lőn a város, a méltó harcibér.
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 37. sz. febr. 14.
csütörtök
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése