Ballada
Búcsut int az ősz zarándok,
Messze tájra néz az út;
„Mit nekem, te földi pálya,
Túl, az ég dicső hazája
Oszlat el csak vészt, borút”
Szól, még egyszer visszanéz –
S a vidék ködébe vész.
Éj terül a láthatárra,
Felmosolyg a holdvilág:
Bércztetőkön és lapályon,
Szerteszét a messze tájon
Fényben úszik minden ág;
Minden olly nyugodt, derült,
Ő az egy csak elmerült,
Ő az egy csak, a zarándok;
„Int az év, int életem
Nyugtomat már nem sokára
Egy hatalmas Úr szavára
Tán a sírban föllelem”
Felsohajt, s míg megy, halad,
Elmereng a gondolat.
Fák között, bereklapályon,
A hold fénysugárinál,
Távol a világ zajától,
Kéjitől és gond, bajától
Aggszerű kolostor áll,
Hozzá csak panaszra tér
Néha vendégül a szél.
Itt, ez elhagyott magányban
A zarándok szertenéz,
S a kolostor ajtajához,
Mint nyugalma hajlokához
Indul ő, belépni kész,
„Utban a ki erre mégy,
Vándor, üdvözölve légy!”
S ő könyörgve válaszolja:
„Nékem itt a pályaczél,
Őszbe ment korom homálya
S létem téli éjszakára
Azt elérni vágyam él:
Vedd fel a magány fiát,
Itt e csendhely nyugtot ád.”
Így az útas, és agyában
Gondolatra eszme gyűl,
Vágy, remény és kétes élte,
Hol jó s balszerencse érte,
ködhomályban elvegyűl;
S visszagondol már a rég
Semmisült napokra még.
„Jer közénk, öreg zarándok.
Tárt karokkal várnak ők,
Éltök csendes alkonyában
Isten e szerény lakában
A nyugalmat föllelők.”
A kapus mond, s ő betér:
„Itt a biztos pályaczél.”
Napra nap tünik havonkint,
Két mulékony éve már,
S a zarándok hajlokába,
Mint kibékült lét lakába
Békopogtat a halál.
„Itt a végső perczenet,
Ég, fogadd el lelkemet!”
És nyugodtan száll a sírba
A kibékült ősz kebel,
Messze, melly világ zajától,
Öncsaládja s a hazától
Ismeretlen hamvad el;
S a homoksír hantinál
Egyszerű keresztke áll.
**
A történetet följegyezte:
E zarándok s árva holt
Károly, Róma megvevője,
Annyi nép hires győzője
S Németföld császára volt.
Most mi e nagy
fejdelem?...
Szóljon a kis
sírverem.
Forrás: Őrangyal – Vallási Almanach Pest, 1848.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése