Haza jött a honvéd... mikor elment...
Ép ifju volt! csonka most szegény!
Egy csatában elvesztette lábát,
Mankón jár a bánatos legény!
S a mint a kis házikóhoz ére,
Hol gyermekből hős ifjuvá ére:
Füstös romra lépe mankójával!
S rá rogyott, - mert nem birt fájdalmával! –
És ki verné őt fel a romokról?
Midőn azt könyével öntözi,
S némán búban, összetört kebellel
Rajta csonka lábát kötözi! –
És ki verné a romokról őt fel?
Hol a multak gyászos emlékével
Virraszt! – a mi e földön övé volt,
Minden alájok temetve... megholt! –
Jő keletről az égnek leánya
Az ezüst hold hozzá éjfelen,
És elönti rezgő sugarával
A borult arcot szelídeden:
Fájdalmának e szótlan barátja
Egyetlen, kinek lelkét kitárja!
S ott ül árván sajgó bánatával, -
A mult emlékével, - mankójával!
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 31. sz. febr. 7. csütörtök
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése