Itt ülök, az órák hosszu voltát mérvén,
Minden társaságom egy homályos lámpa:
És nincs földi lélek, a ki, erre térvén,
Jó estét kivánni benyisson szobámba.
Nem tevék talán szert soha jó emberre?
Boldogtalan a ki nem bir egy baráttal:
Én az enyéimről meghiszem, ismerve,
Hogy ők, mint szerencsém, nem fordultak háttal.
Szűk ugyan lakásom, kényelmet sem adhat,
És gazdája sorsát követi a konyha:
De egy-két barátot mégis befogadhat
S tűzhelyem hiányát kebelem pótolja.
Hát miért nem jőnek egy bizalmas szóra,
Hogy velök megosszam a kevést, a mim van:
Szivemet legalább, ha egyéb nem volna...?
Oh,- mivel nyugosznak néma süket sirban!
S hol a puszta domb és egyszerü faoszlop,
Melly szentté jelölje a föld egy zugolyját;
Azt, hol testi részök sár elemre oszlott
S a feltámadásra magukat kiforrják?
Volt é kéz, midőn a vég sugár kilobbant
Eltakarni üszkét hamvas szemeiknek?
És fohász, midőn a föld reájok dobbant,
Nyugalmat kivánni hült tetemeiknek?
Vagy talán a szélvész s rengeteg folyói
Jöttek el – nem lévén emberekben részvét –
Temetés helyett a messzeségbe szórni
Szegény boldogoknak rothadékony részét?
De hová juték? hisz örömünnep van ma.
Ünnep? igen, az van; de öröm nincs jelen:
Nevem ünnepét én – zárkózván magamba –
Ti, kedves halottak, tinektek szentelem!
Mint az elhagyott sir, lelkem olly kietlen,
Örök éjjelében csak rémeket látok:
Hadd gyujtsak ma benne – kiket ugy szerettem,
Azok emlékéül egy egy kis világot!
Kis mécsfényt neked is, korod büszkesége
Lángszellem! ki jöttél s eltünél... de hova? –
Mint üstökös, mellyet élők nemzedéke
Egyszer lát s azontul nem lát többé soha!
Oh! ha tán sok évek! tán lehunyt századok
Multán visszatérendsz, öltve más alakot:
Legyen boldog e nép s örömed olly tiszta,
Hogy ne kivánkozzál többé mennybe vissza!
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 29. sz. febr. 5. kedd
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése