Az élet, e nagy oceán,
Nyugszik mint tenger vész után,
A sors miként szilaj vihar,
Területén örvényt kavar,
S ez örvényben az emberek,
Mint tört hajók keringenek,
Kiket mélyébe nem sodort,
Most tartják a halotti tort.
S kedvök miként az áradat
Magasra hág, magasba hat.
„Míg szünk dobog, míg érezünk,
Mi addig el nem csüggedünk,
A perc nyujtotta élveket,
Ragadjuk meg a míg lehet,
S a míg le nem szálland napunk:
Ég, föld dacára mulatunk.”
Szilaj fuik mulassatok,
Szélvész ragadja szavatok,
Hadd járja be a földtekét,
Hadd üzze a bú föllegét.
A hol csak embersziv dobog,
Az életkedv csapongni fog.
A sorsnak karja megpihen –
Elfáradott küzdelmiben –
Ott fekszik a sok áldozat –
S a nép – a nép – tovább mulat!
Egy könnyet a meghaltakért,
A kiket a sors karja ért!
A vigadóknak serege
A helyt hogy könnyet ejtene:
Zavartalan tovább mulat,
Feledni tudva multakat.
Mint bolygótüz sirok felett
Az életkedv lobbot vetett.
Egész világ területe
Boszorkánytáncnak szinhelye.
Gyujtsátok föl bár a mennyet,
Csak mulatni engedjetek!
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 47. sz. febr. 26. kedd
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése