Kik a vad bércek zárt körében,
A rónaság sík tengerén,
A déli ég lángtükörében,
Az esti szellő lágy ölén
Hő képzetem előtt gyakran lebegtetek,
Hozzátok vágyom én, halhatlan szellemek!
Ha égi csillagok körébe
Röpülni mer a gondolat,
A végzet tükröt tart elébe,
Hogy lássa meg a láncokat.
Ti, kik bús lelkemet tőlük megmentitek,
Hozzátok vágyom én, halhatlan szellemek!
A szem, ha szétnéz e világon,
Csak bút, nyomort, békót talál.
Az élet álom, kínos álom,
Fölébredése a halál.
Ti, kik lelkem álmából fölébresztitek,
Hozzátok vágyom én, halhatlan szellemek!
Hogy olly gyakran legjobb barátom
Halálig sebzé szívemet,
Azt én örömmel megbocsátom,
De elfelejtnem nem lehet.
S mert a barátságnak itt már nem élhetek,
Hozzátok vágyom én, halhatlan szellemek!
Égig emelt egykor szerelmem,
Imára zengett föl dalom,
Boldog remény virult szivemben,
Gyümölcse volt a fájdalom.
Most minden érzelem bús bennem és beteg,
Hozzátok vágyom én, halhatlan szellemek!
Egy volt még hátra: szép hazámnak
Boldog jövője, mellyet én
Remélni mertem a tavasznak
Örök emlék kezdetén. –
És e remény...! Szivem halálvágytól remeg,
Fogadjatok föl engem, égi szellemek!
Forrás: Hölgyfutár Budapest, 1850. 34. sz. febr. 11. hétfő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése