I.
Egerben víttak, a vezér
Dobó, a harcz félelme, volt;
A zaj s a füst felhőket ér,
s harsogva reng az égi bolt.
Egy hős a többiek felett,
Pörgetve mázsás buzogányt,
Sürün kopogtat tarfejet,
Halálra küldve sok pogányt.
De im golyó száll messzirül
Halált-hozó gyors szárnyakon,
S a bajnok halva elterül
A ház megőrzött várfokon.
II.
Fegyverszünetre int az est,
Benn forr, de csendes künn a vár,
Fokán, hol annyi drága test
Hevert, egy bajnok hölgye jár.
Halvány a nő, miként a hold,
de mintha mennykők rontanak,
Erős szivében dúlva forrt
Hős férjeért bosszús harag.
És föltalálta bajnokát,
S az óriási buzogányt,
Borzadva és csodálva lát
Körötte halva sok pogányt.
„Dicsőül vittál, bajnokom!”
Igy szólt a testet fölvevén,
S tombolva ment a várfokon,.
Csak egy könnyü se
volt szemén.
Most mintha rablók fosztanak,
Megfosztja elhunyt bajnokát,
És mint az őrült fölkaczag,
Mindent magára öltve át.
Mellén aczél, fején sisak,
Balán paizs feketlenek;
Kezében kard, szemén harag,
Arczán a lelki fergeteg.
Igy nézhetett ki tán az ég
Bosszúra küldött angyala,
Midőn fegyverbe öltözék,
S a pártosokra tört vala.
III.
Hasadt a hajnal, és Dobó
Szavára megriadt a kürt,
Fönlenge a vérlobogó,
És népe a várfokra gyült.
Csatáztak, pusztiták a tart,
Mikéntha tüzhányó hegyek,
Erdőt és völgyet és avart
Pusztitva, lángot öntenek.
Nagy volt a vigság; jött az est,
S hogy ő is résztvevő legyen,
Mindent vig rózsaszinre fest
A bérczen, völgyön és egen.
S midőn az est aludni szállt,
Az elszánt lelkü hősi nő,
Hat véres tarfőt, kopjaszált,
s hat görbe kardot hozva, jő.
Kinyitva a föld hantjait,
Hős bajnokát befekteté,
S bosszúja dus zsákmányait
Fejéhez sirjelül tevé.
„Honügyben lettél áldozat,
Hű férj! de hölgyed árva lett.”
Szólt, s mint a zápor ugy szakadt
Hév könye a sirdomb felett.
A hölgy örökké büszke volt
Hős bajnokára, míg csak élt;
De sirni látta őt a hold
Halálig a jó hitvesért.
Forrás: Családi lapok 6. Évf. II.
félév 23.
sz. 1857. dec. 3.
