Bozzai Pál (1829-1852): Lant és kard (Insbruk, 1852.)

Költő vagyok és katona!

Ugy rendelék az istenek,

Hogy szivemre és vállamra

Nehéz terhek feküdjenek.

Szivemben a dal,

Kezemben fegyver,

Ezzel s amazzal

Az isten megvert.

Oh merre merre tüntetek,

Ti vérsugáros csillagok!

Dühös csaták, vad fegyverek,

Hűs éjszakák, meleg napok!

Mint énekelném

Élve és halva,

Harczaim végén

A diadalmat!?

Vagy látva füstfelleg között,

Megszaggatott zászlók alatt,

Uratlan mént, s holtak fölött

Szállongni a vészmadarat:

A gyászos téren

Végig járdalna,

Minden éjfélen,

Lelkem fájdalma.

Emésztene a rozsda meg,

Ha nincs rád szükség, fegyverem!

Ha többé nem remélhetek,

Válnék hamuvá életem,

Föltenném kardom

Penészes falra,

S lelkem és lantom

Utána halna.

S ha zivataros éjszakán

Kelnének ádáz emberek,

És villámjáró paripán

Beszáguldnák a földeket,

Fölkelnék siromban

Könyökre dülve

S kardom és lantom

Meg-megpendülne!

Forrás: Bozzai Pál irodalmi hagyományai. Kiadta Lévay József 1886.

Bozzai Pál (1829-1852): Végsohaj (Eichwald, 1850.)

 

Nem esztendők hozzák az időt!

Megagg az ember, mint a nyár,

Meleg szívvel, forró kebellel,

Ha az idők viharja jár.

Mért számolod a lassu órát

S a perczeket fejed fölött?

Szivednek minden dobbanása

Egy ür a mult s jelen között.

S ez ürben, képtelen szemekkel,

Kietlen sorsod néz reád:

Elénekelted életednek

Már hajnalát és alkonyát.

Forrás: Bozzai Pál irodalmi hagyományai. Kiadta Lévay József 1886.

Bozzai Pál (1829-1852): Boldog (1851.)

Boldog, a ki udvarán,

Ősi tüzhely mellett,

Bús napon, vad éjszakán,

Nyugodalmat lelhet.

A ki árnyát megleli

Házfalán napestig,

Hová azt a reggeli

S déli nap lefesti.

Kinek udvarára száll

Az erdők galambja

S ablakát a víg madár

Meg-meglátogatja.

S a tavasz ha közeleg,

Bármi messze vólna,

Puszta kéményére meg-

Jön a vándor gólya.

Kinek vidám asztalát

Körzi gyermek és nő

S issza a hegyek borát

Apja serlegéből.

S hogyha pirja fellobog

A csillagos estnek,

Gyönge kézzel, hű karok

Puha ágyat vetnek.

Jámbor emlékezete

Apja sirján áll meg

S reménye, jobb érzete,

Szivén gyermekének.

Boldogságának köre

Bétölt minden vágyat,

Nem ragadja messzire

Idegen kivánat.

Hajh az élet egyre foly

S gondra jőnek gondok...

Hol az ember, a ki oly

Irigylendő boldog!?

Csendes hajlék, hűs magány,

Messziről sohajtlak!...

Ah pedig téged talán

Soha nem láthatlak!

Forrás: Bozzai Pál irodalmi hagyományai. Kiadta Lévay József 1886.

Bozzai Pál (1829-1852): Elhagyatva (1851.)

Udvarodon, tűzhelyeden zúg a szél,

Apád, anyád elbujdosott, vagy nem él,

Minek mennél haza? rossz ott a világ,

Minden falun megugatnak a kutyák.

Senki sem kiáltaná: isten hozott!

Senki sem emelne hozzád kalapot,

Nem ismerne meg a legjobb embered,

A ki, mint te, oly sokat nem szenvedett.

Nem fogyott még el bolygásod ideje

S nyomoruságod fekete kenyere,

Nem kopott még a bakancs el lábadon,

Melylyel bolygasz ismeretlen útakon.

Nem tudod, mily szilaj ló visz tégedet,

Mióta sorsod bujdosásba tévedett,

Árkon, vizen, hegyen, völgyön, bokron át,

Meg nem tartod ezt a szilaj paripát.

Oh ha sorsod néha rútul meggyaláz

S elmult régi napjaidra visszavágysz...

Gondolj jobbat, nincsen ott számodra hely,

A hova vágysz, a hová emlékezel.

Egy helyen áll az égen dél, napkelet...

De az ember mindig változik, feled,

Letörölte az idő már azalatt,

Lépésed minden nyomát, árnyékodat.

Mint árnyékod nem hágy helyén meleget,

Ugy kihűlt már a te emlékezeted,

Mint te elhagyád hazád és nemzeted,

Ugy hagyott el téged a ki szeretett.

Nézz keletre, nézz nyugatra, valaha

Feljön-e még jobb szerencséd csillaga!

Kérd az istent - ember rajtad nem segit,

Röviditse hosszu szenvedéseid!

Forrás: Bozzai Pál irodalmi hagyományai. Kiadta Lévay József 1886.