Farkas Ferencz: Az én világom

Dicső az én világom!

Nekem magamnak alkotott –

Melly tündököljön, szép egére –

Az isten csillagot, napot.

Nem Newton rendszerét követve

Futják ezek meg utjokat;

Nap, csillagok eggyütt ragyognak,

S felettök éj a boltozat.

Örök tavasz tenyészt virágot,

Melly máshol nem virul, reményt

Számomra. Más világ nem adhat

Ehez hasonló éleményt.

Harmatja hig gyöngy, én növénye,

Mindannyiszor megifjulok,

Midőn keblemre hull, s belőle

Csak egyet is felcsókolok.

E szép világot oh! leányka

Te benned élve birom én;

Ragyogj  napoddal, csillagiddal

Mindég, s örökre csak felém.

Hagyj jóslanom jövőt belőlök,

S tul rajtok mennyet sejteni.

Mit ilyen édes küzdelemmel

Kell és lehet érdemleni.

Engedd remélni, nem sokára

Elégled sóvár éltemet;

Pirosló ajkaid nyitod fel

S “igennel” osztod üdvömet.

Dicső világ az én világom;

Milly szép volt benne életem!

De, melly következik, halálom,

Az sokkal édesebb lessen.

A lányka ajka üdvözitend,

Magába szivja lelkemet;

A legszebb sirba, majd ölébe

Tesz, s csókjaival eltemet.

Forrás: Hazánk 1. évf.  46. szám – Győr, 1847. April 17-én, Szombaton

Pálffy Albert (1820-1897): Eulaliához

Szép vagy, mint a csillag-sugár,

Melly fürdeni a tóba jár,

Ha fellegekkel nem kell vivnia,

Eulália!!

Kegyetlen vagy, miként a kő,

Kegyetlen, mint a temető,

Mit meg nem indit az árvák jajja,

Eulália!!

Értted, te szép kegyetlenség,

Világokat hóditanék,

De erőm a bútól már elfogya,

Eulália!!

Arczom, ez arcz, melly egykoron,

Kitett a hajnalbiboron,

Most halvány, mint a hervadt viola,

Eulália!!

Tiéd az örök könyek,

Mellyek szememből ömlenek,

Tiéd keblemnek miljó sohaja,

Eulália!!

Forrás: Hazánk 1. évf.  45. szám – Győr, 1847. April 15-én, Csütörtökön

Lauka Gusztáv: Laurám emléke (Buda 1843.)

Halvány vagy a sirban, én kedvesem,

Bájos hölgy te, kiért szivem égett.

O s s i a n  499. V. ének

Leány, te régen meghaltál,

Én mégis nem feledtelek,

Feledjük kit nem szeretünk,

Én téged, lány, szerettelek.

Te voltál az én tavaszom,

Tavaszomnak szép virága,

Te voltál az én életem,

Életemnek boldogsága.

Te voltál nappalon napom,

Éjjelenkint holdvilágom,

Violaszinü reményem,

Aranyálmom, ifjuságom.

Tavasz voltál, - elvitt a tél,

Virág voltál – elhervadtál;

Elveszett a boldogság is –

A mit szerelmedben adtál.

Nappalom szüntelen ködös,

Nyugonni tért véled a nap –

Láthatlan let a holdvilág

Sötét felhők között halad.

Pusztaság let az életem,

Köd és éjszakában élek,

Nem szeretek, nem gyülölök,

Nem hiszek és nem remélek.

Forrás: Hazánk 1. évf.  44. szám – Győr, 1847. April 13-án, Kedden

Szelestey László (1821-1875): Petőfihez (Martius 16-dikán 1847.)

A nép világán hosszú éj borongott,

Ez éjnek réme: a nép önmaga!

Halvány sugárok égtek távolában;

De melly világot terjeszthet lakában

Az éjnek nem volt ollyan csillaga.

Nehéz nehéz az utat feltalálni

A melly a népnek lelkéhez vezet,

Mert a csalódás hosszú bánatának

Súlyos kövéből készitett magának

Megtört bizalma takaró mezet.

Egy magnak kellett itten eltévedni,

Mit a teremtés első hajnalán

Isten kezéből elragadt a sorsvész –

Mert nem nyügzé le ezt az alkotó ész –

S e magból let egy villámocean.

Egy ocean, melly át zúg a világon,

S mellynek szivében emberjog terem,

Melly nem tűr bunt és nem tűr balgaságot

Égő pokollá gyujtja a világot,

Ha győzni nem fog a job érzelem.

Ó, üdvezellek a jogérzelemnek

Nagy oceanja, lángoló kebel!

Melly az erény hűn gyöngyödül ölelted

S egy óriási szirtté felnevelted

Az égi költészet szentségivel.

S te költő! kit e tenger istenévé

Emeltenek fel a jobb végzetek,

Hogy légy tűzoszlop az éj vándorának

Teremts világot e népnek s honának:

Milly üdvösség, hogy hozzád léphetek!

O, addj egy cseppet égő tengeredből,

Melly óriásként rombol és teremt –

Hadd adjak hangot a varázs igények:

“Hódolni kell e job kor szellemének,

Véges ne korlátoljon végtelent!

Forrás: Hazánk 1. évf.  43. szám – Győr, 1847. April 10-én, Szombaton