Tinódi Sebestyén (1506?-1556?): Török Bálint megfogatása

(rövidítve)

Sírva vesziköl most szegén Magyarország,

Mert tőle távozék hangosság, vigasság,

Belőle kikele sok fénös gazdagság,

És fogságban esék egynehány uraság.

Ezen örvend, vigad az terek császárság,

Hogy magyar urakban vagyon oly bolondság,

Hiszik, hogy ő benne vagyon oly jámborság,

Hogy fogadásában nem volna ravaszság.

Bolondság tőletök fejenként magyarok,

Terek álnok hitit meg nem gondoljátok,

Maga csak tőlem es sokszor hallottátok,

Sok fejedelmeket mind csaltak, tudjátok.

Az tereknek hiti erősen azt tartja,

Ha hitel, szép szóval kavort megcsalhatja,

Ajándokkal vagy loppal elragadhatja,

Isten azért néki menyországot adja.

Sőt ugyan nagy parancsolat ez ü köztök,

Miként az szeretett parancsolat néktök,

Ha az szeretetöt ti jól tisztölnétök,

Az terek hitinek bizon nem hinnétök.

Tudjátok magyarok, hirösek valátok,

Míg nagy szeretettel egymást hallgatátok

De mihelt keztetök ti meghasonlátok

Ottan országtokban im mint pusztulátok.

Im a terek császár mind ezen öröle

Ő álnok hálója ottan elteröle,

Jelös fő halakat vele megkerőle,

Kikkel gazdagságot, sok szépséget lele.

Sőt meg is halljátok császár hamis voltát

Hogy jobban tudjátok óni magatokat;

Hogy hálóját veté császár Buda alatt,

Ott benne fogata jó jelös halakat.

Drága halat, egyet közülök választa

Kinek serinsége többét feljülmulta;

Azt császár magának bárkájában tartá,

Az alábbvalókat ő mind elszalasztá.

Ez lőn Terek Bálint, ki jó vitéz vala,

Kinek terek császár sok hitöt ad vala,

Az basák, száncsákok*- hitöt adtak vala,

Szép ajándékokval őt elcsalták vala.

Terek Bálint, kinek oly igen hitt vala,

Hivségét herczegnek ugy mutatja vala,

Mind ezeknél feljebb némöttel viv vala,

Teste szakadását ő nem szája vala.

Intése nem tetszék az Prini Pétörnek,

Ki megmondta vala ez nemes vitéznek

Minden csalárdságát az császár hitinek;

De ő bátorsággal álla vitézségnek.

Nagy sokan terekek azon csudálának,

Hogy bátrobb vitézt ők soha nem láttanak,

De azt ő felőle mondák bolondságnak,

Hogy ily igön elhitt török szép szavának.

Oh e nemes vitéz mely igen cslaték!

Hiti a csaszarnak mind elfeledteték

Mert ő megfogaték és alá viteték

Minden szép javitul ő megfosztattaték.

Duna mellett mondják Nándorfejérvárba,

Csak harmadmagával tartják nagy fogságba,

Mast es mondják vagyon nagy bátorságába,

Mit tőle kivánnak, azt nem fogadtába.

Hallottam példába régen hogy mondották

Az jó aczélt soha úgy nem paskolhatják,

Tiszta vassá őtet, hogy ellágyithassák,

Hogy soha aczélnak őtet ne mondhassák.

Fohászkodik mostan sok gyakor sirásval

Asszony-eleségöd az két szép fiadval,

Mert ők élnek mostan az nagy árvaságval,

Nagy sok boszuságval, gyámoltalanságval.

örömök soholt nincs te jó szolgáidnak,

Kik szivel szeretnek, gyakran fohászkodnak,

Egynéhán közülök tétova búdosnak,

Ha megszabadúlnál mégis sokan várnak.

Csuda mint óhitnak az te jó barátid,

Még azok is hogy kik voltak ellenségid,

Lennének nagy somma kincscsel segétségid,

Csak kiválthatnának az te szeretőid.

Jól értitök immár hitit az tereknek,

Urak ugy higyjetek hitetlenségöknek,

Egymást szeressétök jobb ti fejetöknek,

Ugy leszen romlása gonosz terök népnek.

Tanácsot sokáig kérlek ne tartsatok,

Ha ez két víz között ti lakni akartok,

Mert ha csak halgattok szömben ti nem vivtok

Félök, hogy sokáig itt nem uralkodtok.

*) török tiszti czim  

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 51-53. old. – Bp., 1903.

Divinyi Mehmed (1588): Madzsar Türki

 

Fekete szemü szemöldökü!

Szeretlek én: te ’s megszeress

Narancscsecsü, keskeny derekű

Szeretlek én te ’s megszeress.

Éjjel-napval eszembe vagy,

Kérlek téged, engem ne hagyj;

() mely fényes orczáju vagy!

Szeretlek én, te ’s megszeress.

Melykor nem lát téged szemem,

Elvész ottan mind örömem,

És elhervad mind tetemem.

Szeretlek én, te ’s megszeress.

Az ok dicsiretes legyen;

Vagy lyány, vagy menyecske legyen:

Kit szeretsz, szeretőd legyen.

Szeretlek én, te ’s megszeress.

Se élhetem, se halhatom,

Se ülhetem, se járhatom,

Se ehetem, se ihatom:

Szeretlek én, te ’s megszeress,

Kegyelmedtől én jót várok,

Mint ebecskéd utánjárok,

Vagy élek, avagy meghalok:

Szeretlek én, te ’s megszeress.

Egy divinyi ezt megírta

Meddig az eszivel birta,

Az szerelmet hogy forgatta

Szeretlek én, te ’s megszeress.

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig  51. old. – Bp., 1903.

Heltai Gáspár:Keresztyéni panaszolkodás és intés

Ember emléközzél végedről

És bizontalan idöjedről.

Miért élsz olyan nagy kevélségbe,

pompaságba és döllyességbe.

Mind Istent s mind embert útálván

Elömenvén nagy bátorságban?

Mindent gyalázsz és szidalmazod

Minden háborura adsz okot.

Mert te minden embert megguggolsz

Noha majd s ezennel leomolsz.

Mert kevés múlva meg kell halnod,

S a férgökkel leszen lakásod.

Por vagy és hertelen elmuló

Csak árnyék és füst mely nem álló,

Felneveködél mint egy virág,

És hamar lész mint egy asszuág.

lassan, lassan eloroszkodol,

És hamar minden időd elfoly.

A te napid megszámláltattak,

Határid is rendelve vadnak.

Uradtól és bölcs Istenedtől;

Azért ebbe egyelet ne völj.

Szinettelen elkullag a halál

Megöl mindent, valakit talál.

Mind a kazdagot s mind a szegényt,

Nem kimily sem nagyot sem kicsént.

Mindegy néki a szegény koldús,

A kegyetlen és hatalmas dús.

Ezt ezért meggondód te Ember

És teljes életben légy jámbor.

És végedről emélködjél mind

Igy eltávozhatod a sok bünt.

A ki sijet hamar Istenhöz,

S életet igaz hitbe végöz.

Ez halottaiból támad fel,

és mennyországba örökké él.

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig  49-50. old. – Bp., 1903.

Heltai Gáspár (sz. ? – 1574): Hogy e halál nem fél sem hatalomtól,sem erőtől, sem tudománytól

Nem gondol a halál senkivel,

Sem gazdaggal sem kegyetlennel:

Nem a pörlöknek esküvésekkel,

Sem a patvarkodoknak nyelvekkel.

Nem gondol senki bölcsességével,

Sem okossággal vagy sebes észszel;

Nem az uraknak fenyitésekkel,

Sem a döllyeseknek haragjával,

Nem gondol a gyenge leányokkal,

Sem a szép cziffrás asszonnépekkel.

Nem gondol sem nagygyal sem kicsiddel,

Nem marhással avagy szegénynyel.

Elsiet ő a császár házába,

Mit a szegény s hitván pásztoréba.

Hol vadnak most minnyájan a pápák,

A kardinálok és a patriarkhák?

Hol vadnak minnyájan az érsekek

A prelátusok és a pispekek.

A prépostok és a kanonokok,

A dékánok és vikáriusok?

Hol vadnak a kazdag apáturak,

A priorok és gárdiánok.

Hol a sok mester és a doktorok,

É a számtalanféle barátok?

Hová löttek el a sok császárok,

És a számtalan nagy sok királyok?

A külemb-külemb fejedelmek,

És a tehetetlen nemesek?

Hol vadnak az igen kevély groffok,

És a hamis Cancelláriusok?

Hová löttek a kegyetlen dúsok,

A hiresneves s a nemes vitézek?

Hol vadnak a birák és polgárok,

A müvesek és szántó emberek?

Hol gyermek, leány és asszonyállat,

És hol az egész emberi nemzet?

Hol immár Páris s a szép Heléna,

Hol Tarquiius és Lukrétia?

Hol vagyon Plátó és Porphyrius,

A bölcs Tullius és Virgilius?

Hol vagyon Tales és Empedocles,

és a nagy mester Aristoteles?

Hol a nagy és erős Alexander

És az igen bátorságos Hector?

Hol a drága császár Julius,

Hol a vitézek Akhilles s Priamus?

Hová lött el az igen erős Sámson,

Az eszes és igen bölcs Salamon?

Minnyájan oda vadnak s megholtak,

Egy sem meniködett meg közzülek.

Minden embereknek kell követni

Ezeket és eképen meghalni.

Minden ember ezen megálljon,

És a halálhoz igen készüljen.

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig  48-49. old. – Bp., 1903.