Ember emléközzél végedről
És bizontalan idöjedről.
Miért élsz olyan nagy kevélségbe,
pompaságba és döllyességbe.
Mind Istent s mind embert útálván
Elömenvén nagy bátorságban?
Mindent gyalázsz és szidalmazod
Minden háborura adsz okot.
Mert te minden embert megguggolsz
Noha majd s ezennel leomolsz.
Mert kevés múlva meg kell halnod,
S a férgökkel leszen lakásod.
Por vagy és hertelen elmuló
Csak árnyék és füst mely nem álló,
Felneveködél mint egy virág,
És hamar lész mint egy asszuág.
lassan, lassan eloroszkodol,
És hamar minden időd elfoly.
A te napid megszámláltattak,
Határid is rendelve vadnak.
Uradtól és bölcs Istenedtől;
Azért ebbe egyelet ne völj.
Szinettelen elkullag a halál
Megöl mindent, valakit talál.
Mind a kazdagot s mind a szegényt,
Nem kimily sem nagyot sem kicsént.
Mindegy néki a szegény koldús,
A kegyetlen és hatalmas dús.
Ezt ezért meggondód te Ember
És teljes életben légy jámbor.
És végedről emélködjél mind
Igy eltávozhatod a sok bünt.
A ki sijet hamar Istenhöz,
S életet igaz hitbe végöz.
Ez halottaiból támad fel,
és mennyországba örökké él.
Forrás: A régi magyar
költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 49-50. old. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése