Az sziz vala az időben
Maxencius temleczében
Ötet éhhen tartják vala
Mint az császár hatta vala.
De Isten őt el nem hagyá
Mennyei étkekkel tartá.
Ebben tizenkét nap telék
És Krisztus neki megjelenék;
Kinek Krisztus igy beszélle
És kit igy megkönyrgete:
„Dicső leány, szép jegyesem,
Szent nevemért jó vitézöm!
Esmerj engem teremtődet.
És te bizony istenedet,
Kiért véreddel vitézkedel.
Veled vagyok én jegyesem:
Azért semmit ne félj én nagy kencsem
Mert számtalan igen sok nép
Hamis hitből miád kilép.
Katerina letérdeplék.
És ily igékkel reménkedék:
„Oh én édes uram, neked hálát adok,
Hogy neked szolgálód vagyok.
Szent nevedet holtig vallom
És soha meg nem tagadom.”
Ezt megmondván, Krisztus megáldá,
És míg az szíz őtet látá,
Mind addig nagy fénességgel,
Menyben mene dicsőséggel.
Azonban az idő eljuta,
Kiben az császár megjuta
Mert ördöggel teljes vala,
Dolgát el nem felette vala,
Szolgáit mind behívatá,
És egynehányának ezt mondá:
„No szolgáim, elmennyetek
És mastan ilyen dolgot tegyetek:
Ti az bájost kihozjátok
És mielőnkben állassátok:
Lássuk, ha az éhség azt tette,
Hogy őtet megengesztelte,
Hogy önmagát megalázja
És isteninket imádja.”
Az legények ezt hogy hallák,
Katerinát el-kihozák,
És az császár előtt megállaták,
És így hívségeket mutaták.
Kit hogy a császár megláta,
Nagy szépségén elámula:
Hát éhség őt nem bántotta,
De nagygyal szebbé alkotta.
Csodálkodék császár abban,
És kétös lőn szolgáiban
Ő magát megharagojtá.
És haragjában ezt mondá:
„Én csodálok ez leányon,
Elámulván igen nagyon:
Én halálát várom vala,
És ím szebb honnem előbb vala.
De jól tudom ennek okát:
Az őrizőket megfogják,
Őket nagy szörnyen kénozják
És nyakokat mind elvágják,
Mert, mint hagyék, nem tartották:
Őket így es megtanittom,
Szómat velök megtartatom.”
Kit, hogy Katerina halla,
Császárnak arról így monda:
„Tugyad, császár, és megismerjed,
Beszédemből ím így értsed;
Hogy engem senki nem táplált,
Azért ne tégy értem halált:
Mert énnekem én istenem
Krisztus Jézus, én jegyesem,
Ételt külde angyalátul,
Engem igy mente meg haláltul.”
Mely dolgot, hogy az császár halla,
Mérge ottan alább szálla,
És Katerinára tekinte,
És őneki ez szerrel beszélle:
„Leány, nekünk már megmongyad,
És akaratodat megjelentsed mielőttünk:
Ha megteszöd, mire kértünk?”
Katerina rá tekinte,
És erről így felele:
„Tugyad, császár, hogy megtenném,
És az te hitödet felvenném,
Ha hitemnek biztonságát
Nem tudnám, és bódogságát:
De tudom nagy erősségét.”
Az császár mégis többité beszédét és monda:
„Leány, tégöd bőcsnek véllek
De tégöd már azon kérlek,
Kétséggel nekünk ne felelj.
Mert semmit nem nyers mind evel.
Mert ha, lám, meggondolnád,
Hát neköd mi nagy jót adnánk:
Nem lészsz nálunk mint szolgáló,
De mindenen uralkodó.”
Katerina, hogy ezt hallá,
Az császárnak ez szót mondá:
„Tenned magad meggondollyad
És nekem tennen magad megmongyad:
Kettő közül melyet tegyek,
És én urammá kit vegyek:
Az örek dicső istent-é,
Avagy ez halandó embert-é?”
A császár ezen megbúsúla,
Az leánnak méges szóla,
Mondván: „Leány akar te miként járj,
Tégy minekünk választ immár:
Avagy imád isteninket,
És megnyójtod életödet,
Avagy kegyig nagy, sok kénokat
Felvészsz te testődre. Ennekem
Ugy tetszik, hogy jobb életöd:
Azért híjad meg te nagy vétköd,
Mert nem kivánnám vesztödet,
És halál miá rekkentödet.”
Katerina megbátorúla
És a császárnak igyen szóla:
„Császár, tugyad értelmemet,
Hogy kévánom életemet:
De úgy hogy az én életem
Krisztus legyen, én istenem;
Mert énnékem én halálom
Érte leszön vigasságom;
Csak testemet megkénozhatod,
De lelkemet meg nem bánthatod,
Sem meg nem birhatod.
Mit tudsz tenned, mint eltegyed,
Szándokodat meg se engegyed,
Mert teveled semmit sem gondolok,
De Krisztusért én meghalok.”
Az császár önen-benne
Igen megharagvék,
És kezdé magát boszontani,
És nagy szóval ezt mondani:
„Oh bizony! nagy bolond vagyok,
És bosszuságot nagyot vallok,
Hogy ilyen genyett leány
Isteninknek ellene jár.
És míg akarjuk elszenvedni
Isteninken ezt tetetni?
Nagy kár nekünk és nagy szégyen
Hogy egy genyett ilyet tégyen:
Mert azt hallván keresztyének,
Mind igy tesznek, azon félek.
Isteninknek bosszuságát
Kik bánnyátok, gyalázását.
Gyötörjétek az ördengest,
Mert im lám miket majd mind erveszt.
Oh nagy hatalmas istenim,
És bizodalmas reménységim.
„Segéljetek mast énnekem
És törjétek ellenségem,
Mert értetök hadakozom
És ti jótokat akarom.”
Ezt megmondván, elragadták,
Idestova rángatták,
Kiméletlen kezdték verni
És mind halálig gyöterni.
Forrás: A régi magyar
költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 14-16. old. – Bp.,
1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése