Ilosvai Selymes Péter (működése: 1548-1578): Az hires, neves Tholdi Mikósnak jeles cselekedetiről és bajnokságáról való história

Mostan emlékezem az elmult időkről,

Az elmult időkben jó Toldi Miklósról,

Ő nagy erejéről, jó vitézségéről.

Csuda, hogy mind eddig sem emelékeztünk erről.

Az örök Istennek nagy sok ajándéka,

Kivel mindez világ körös-környül rakva;

Az erősség sem utolsó áldomása,

Kivel Tholdi Miklóst régen ő megáldotta.

Gyakran gondolkodtam én ezen magamban,

Keveset olvasok róla krónikában,

Maga méltó volna irni ezt is abban;

Az énekszerzők is feledkeztek dolgokban.

No azért dolgait szép renddel megértsük,

Isten ajándékát benne megtekéntsük

Az jó vitézeknek például jelentsük,

Az félelmeseket ezzel megbátoritsuk.

Irtak akkor ezer háromszáz és huszban:

Tholdi Miklós, hogy születék Nagyfaluban:

Velencei Károly vala királyságban:

Erős, vastag gyermek Tholdi kicsin korában

Fiát Toldi Lőrinc elnevelte vala,

Az öregbik fia jó Toldi György vala.

Károly udvarában György ám felment vala,

Károly fiát ez Toldi György szolgálta vala.

Idő telvén Tholdi György megházasodk;

Miklós husz esztendős vala, hogy ez esék;

Az jó Károly király világból kimulék

Akkor Magyarország siralomba hozaték.

Károly fiát Lajost királylyá választák,

Urak az királynak, nagy hiven szolgálnak,

Laczfi András neve az nádorispánnak,

Nagy urak Budában az királynak szolgálnak.

Otthon Tholdi Miklós lakik az anyjával,

Lát minden dologhoz az béres szolgákkal,

Hatalmas erejét nézik nagy csudával,

Nagy malomköveket emelget egy karjával,

De hogy Budából Tholdi György megjő vala,

Vitézlő szolgái rudat bánnak vala;

Tholdi Miklós ott köztök forgódik vala,

Vissza két annyira az rudat veti vala.

Oly nagy nehéz követ, melyet bánnak vala,

Azt is sokkal messzébb visszaveti vala;

Bátyjának az dolog mind hirével vala,

öcscsét ez dologért gyakran megfeddi vala.

Magába Tholdi György úgy búskodik vala,

Miklósra öcscsére nagy haragja vala,

Szerető szolgáját mert megölte vala,

Kiért réten, nádon Miklós búdosik vala.

Igen keserüli Miklóst az ú anyja,

Titkon azért ötet éléssel táplálja,

Szárcsamolylyal néha ő asztalát tartja,

Míg megkegyelmeze nékie az ő bátyja.

Nem sokára Laczfi András jó Budára,

Erdélyből indula Lajos udvarába;

Az uton mentében Váradat haladá,

Nagyfalu határán hadával hogy ballagna.

Ott egy általuton hogy ő mégyen vala,

Véletlenül útát elvesztette vala;

Egy rakodó szénaszekeret lölt vala:

Tholdi Mikós kezében nyomtató rúd vala.

Sok szóval az utat tőle kérdik vala;

Toldi Mikós ezen igen búsult vala:

Nyomórudat félkezével kapta vala,

Buda felé utat azzal mutogat vala.

Történék, hogy ismég esék gyilkosságba,

Melyért következék neki búdosása.

Bolyog és búdosik, mégyen jó Budára,

Csakhamar béjuta ő Pestnek városába.

Alá függesztette fejét nagy bánatban,

Mert egy pénze is nincs üres tarsolyában;

Tehénvágó hidhoz mégyen koplalásban,

hogy májat kaphasson, ólálkodik magában.

Pokol-fene bika szarvon kötve vala

Kit akkor mészáros vágni akar vala;

Bika rugaszkodván kötél szakadt vala,

Tholdi Miklós látá, bika után fut vala.

Hamar, hogy eléré, farkon megragadá,

Az farkánál fogva, mészárszékhez voná.

Ki ez dolgot látá, felette csudálá,

Miklósnak akkoron sok máj adatott vala.

Azután Budára, hogy általment vala,

Mészárosnak ott is igen szolgál vala,

Nagy tehéntagokat egyedül hord vala,

Kiért mészárosok Miklóst jól tartják vala.

nem sok napra méne király konyhájára,

Nem vala udvarnál Tholdi György az bátyja,

Csak étéjért az szakácsokat szolgálja;

Étel után szennyes fazekokat mos vala.

Onnét az Dunára vizért küldik vala,

Két jó öreg kondért hamar ragad vala;

Két kezében vizzel teli hozza vala:

Az ő nagy erején elálmélkodnak vala.

De mikor vitézek rudat hánnak vala,

Iffiú Lajos király sokszor nézi vala;

Miklós is konyháról oda ballag vala:

Két annyira veti, - király csodálja vala.

Egyszer király kérdé: honnan való volna?

Tholdi Györgynek mondják atyjafia volna,

Gyilkosságért hazul elbúdosott volna;

Tholdinak az király megkegyelmezett vala.

parancsolá király, levelét megirnák,

Tholdi Györgynek irá mint hű szolgájának:

Kegyelem megvolna öcscsének, Miklósnak,

Ne tartaná Miklóst otthon – irá – nagy kárnak.

Érté az levelet Tholdi György s olvasá,

Öcscsét igen feddé, erőssen dorgálá,

Miklósnak két lóra akkor szert tött vala,

Szolgálatra mene, őt kénszeriti vala.

Rá gondolván magát, két lóval indúla,

Anyja Tholdi Györgynek Miklóst szánja vala,

Száz aranyat rozs tésztába csenált vala;

Hütös szolgája csak ez dolgot tudja vala.

Anyja Tholdi Györgynek szolgát azon kéré,

Jó Tholdi Mikósnak ha lészen szüksége,

Akkor rozskenyeret eleibe tégye,

Rozskenyér bélivel Tholdi szükségét tégye.

Mikor vitéz Toldi Budára ment volna,

Akkor az Lajosnak új udvara vala,

Egy cseh vitéznek az öklelés áll vala,

Minden öklelésben vitéz elejtett vala.

Ott egy özvegy asszonynak két vitéz fiát,

Cseh megölte vala, kiből lásd nagy búvát:

Tart vala az asszony rajtok nagy siralmat;

Toldi Miklós érté meg siralomnak okát.

Oly igen megszáná az asszony siralmát;

Mondja, hogy megállja nékie bosszúját;

Hamar cseh vitéznek küldé azért ő tollát

Mert ővele akar késérteni szerencsét.

Mind egy akarattal ketten indulának,

Két csolnakon Dunaszigetbe jutának,

Számtalan sok népek Dunaparton állnak,

Nézik a két vitézt az szigetben, mint járnak.

Imé mihelt Tholdi az porondra juta,

És csolnakból bátran fegyverét kiraká,

Ottan ő csolnokját vizen elbocsátá,

Az cseh vitéz kérdi: mi légyen annak oka?

Tudod vitéz,  mondá, elég egy embernek

Vízen egy csolnakban járni, egy személynek;

Meg kell itt ma halni, tudod egyikünknek,

Nem szükség a hajó aztán holt embernek.

Imé Tholdi szíből uristen emlité,

Erős cseh vitézzel ottan ölbe méne,

Szörnyű rángatással fárasztá, epeszté,

Ugyan ropog vala az cseh vitéznek teste.

Csudálatos vala Toldi erőssége,

keze között csehnek elolvada teste.

Cseh vitéz hogy látá, ottan elijede,

Azért Toldi Miklós csehet térdére ejté.

Oly igen szabódván cseh vitéz, így szóla:

Fiam, kérlek, de ne siess halálomra;

Tizenkét vitéznek minden sok marhája

Tiéd lészen, vitéz-magammal, aprósága.

Meg sem halja szive jó Toldi Mikósnak,

Hamar fejét vövé az cseh Mikolának,

Fejét és marháját adá az asszonynak:

Igy állá bosszúját meg siralmas asszonynak.

Királynak ez dolog adaték tudtára,

Toldi vitézségét erejét csudálá;

Király azért ötet fejéhez választá,

És tizenkét lóra neki hópénzt adata.

Több dolgai között jó Tholdi Miklósnak

Még ifju voltáról ilyeneket irnak:

Szolgáló leánya királyné asszonynak,

Egykoron meghala, mondják herczeg leányának.

Az idő akkoron szép folyással vala,

Az bálványimádás akkor regnál vala,

Leányt nagy gazdagon eltemették vala,

Lélek üdvösségét mert abból várják vala.

Tisztessége megadassék mindeneknek!

Budában halála lőn egy fő-embernek,

Ifjú felesége megmarada ennek,

Tholdi szerelmére igen gerjedez ennek.

Vala okossága az tisztes asszonynak,

Izenetit eluná Tholdi Miklósnak,

Egy gazdag vacsorát készite Tholdinak,

Vigan akar véle mulatni, - irá annak.

Sőt minden házait asszony fölczifrázá,

Az ablakokat kárpitokkal bévoná,

Az egyik ablakra mely kárpitot volna,

Azon egy oroszlány aranynyal irva vala.

Vendég, hogy  érkezék csak egy kis apróddal,

Az asszonyt  kénálja hízelkedő szóval,

Tholdi csak ingében vetkezék azonnal,

Kezde ott ugrálni nagy maga-mutatással.

„Gyakorta hallottam, - asszony néki monda,

Náladnál ugrásban nincs jobb ez világba,

Az én szerelmemért amaz oroszlányra,

Kérlek, ugordjál fel az én kévánságomra.

Ottan Tholdi Miklos hátra iramodék,

Az asszony kedvéjért egyet-kettőt ugrék,

Fene oroszlányra hamar felugordék,

Buda piaczára Tholdi csöndülést ugrék.

Csak nyaka nem szegék, igen boszonkodék:

Tholdi egy imegben, ott künn pironkodék,

Az egy lakatoshoz bánattal bébotlék.

Az lakatgyártónak ezekrül panaszkodék.

Az lakatgyártóval éjel elindula

Ál-kucscsal beméne az kis kápolnába,

Gazdagsággal való rakott sírt felbontá,

Sírbe, hogy bészálla, gazdagságot kiadá.

Nagy hamar lakatos az követ mozdítá.

Az kő Tholdi Miklost oda bészorítá:

Lakatos nagy hamar onnat el-kifuta.

Ott vesződik Tholdi, azonban megvirrada.

Sok vesződés után vállát erősíté

Az nagy bálvány követ el-felemelité,

Ijedten sírbul magát el-kiveté,

lakatos ruhában ő szállására méne.

Ifjúságibéli több sok dolgairól

Én mostan nem szólok semmit az többiről,

Szólok vénséginek csuda dolgairól,

Ő nagy erejéről, szólok vitézségéről.

sok nap után levél juta a királynak,

Nagy parancsolatja cseh király császárnak,

Adóját kivánja jó Magyarországnak,

És személyét látni ifjú Lajos királynak.

Parancsol az császár, ezt írja királynak:

„Jöjjön jőjj! hozd ide adóját országnak,

Tizenegy királyok mostan nálam vannak,

Azok is tégedet mind látnia kivánnak!”

Ezt hogy hallá király, rajta megbusula,

Jó főfő tanácsit hamar béhívatá,

Császár kivánságát, levelét mutatá

Ott Lajos királynak Laczfi András így szóla:

„Te felséged, ezen semmit ne busuljon,

Főfő vitézivel sőt el-felkészüljön,

Tholdi tőrhordozód és inasod légyen,

Laczfi István öcsém ország hadnagya légyen.

Rettenetes haddal ezentúl induljunk,

Prágában császárral hamar szemben légyünk:

Mi kívül az haddal bátor megmaradjunk,

Meglátja felséged, ott is mit cselekedünk.”

Vagyon Lajos király oly nagy készületben,

Sok erős vitézek vannak seregében,

Az nagy urak véle indulnak örömben,

Megmondom uraknak neveket én versemben.

Sőt nádorispán az Hédervári Kont Mikós,

Laczfi András, István, vala Laczfi Miklós,

Laczfi Mihály vala, vitéz Druget Miklós,

Bebek István, Bebek György és Garai Miklós.

Jó Lökös Bertalan, az Giléthi Miklós

Kanizsai Lőrincz vala, jó Tot Miklós

Jó Péterfi Tamás vala, Szécsi Miklós,

Jó Czudar György vala vitéz Tholdi Miklós.

Lajos király hamar ezekkel indula,

Morva felé mozog lassan az ő hada,

Trincsént meghaladá, Csehországba hata,

Prága városához nagy hadával eljuta.

Ott az város körül táborát jártatá,

Vitéz magyarokat minden nép csudálja,

Lajos királyt Laczfi András ugy oktatja,

Károly császár előtt félelmét ne mutassa.

„Semmit ne félj király, kérd meg a császártól:

Mi okáért fáraszt minket országunkból,

Prága kapuját mi megvesszük csehektől;

Isten lészen velünk, ne féj semmit császártól.

Vannak az császárral tizenegy királyok,

Lajos király megyen, urak véle vannak,

Vitéz Tholdi Miklós inasa királynak,

Király el-belépék eleiben császárnak.

Az király oly igen megijedett vala,

Ijedtében szólni egyet sem tud vala;

Sarkát Tholdi Miklos úgy nyomodja vala,

Sarkából királynak az vér el-kifoly vala.

Nagy vakmerőséggel az vitéz magyarok

Prága kapujára ottan rohanának,

Csehektől az kaput megvövék magyarok,

Városban boltokat csakhamar felrontának.

Vagyon nagy kiáltás széllel az városban,

Császár semmit nem tud ebben az dologban:

Egy követ eljuta, hogy hirt tegyen abban,

Tholdinak buzgánya vagyon köntös ujjábban.

Sőt az köntös ujjal követet ugy csapá,

Ottan ez világból kimulék, meghala,

Csakhamar más követ az kiáltja vala:

Prágát az magyarok régön megvötték vala.

Sisakkal magyarok az pénzt mérik vala,

Skárlát, gránátnak singi kopia vala ,

Tholdi Miklós királyt taszigálja vala,

Lajos király azért császárnak igy szól vala.

„Értsem okát császár mire most hivattál,

Messzől országomból ide fárasztottál,

Talám csak probádnak engem alitottál,

Hogy tőlem uradtól adót venni kévántál?!”

Rövid szóval mondta az császár lajosnak;

„Nincsen helye nálad valami tréfának,

Fiam Lajos békét hagyj most haragodnak,

Izenj magyaroknak, hogy ne kóboroljanak.

Vegyed fiam Lajos, atyafiságomat

Ezeket ismérjed mint te barátidat,

Városomtól küld ki koborló hadadat,

Örök békességet szerezzünk mi hit alatt.”

Tholdi botját előrántá s mondá nekik:

"Meghidjétek tü ezt, tizenegy királyok,

Agyatokban rontom arany koronátok,

Uratokat, Lajost, ha jól nem szolgáljátok.”

Császárral egyemben, hidd igaz dolognak,

Tizenegy királyok talpokra állának.

Jó Lajos királynak mind fejet hajtanak

Ugy rettegnek vala nagy botjától Miklósnak.

Ülteté le mellé császár Lajos királyt,

Nagy vigan vendéglé ott az királyokat,

Lajos kiszollitá az magyar urakat,

Budába megtére, vendéglé az urakat.

Tholdira királynak egyszer lőn haragja,

Bizonyt nem irhatok, mi volt annak oka,

Három esztendeig nem ment bé udvarba,

Új udvart hirdete Németujhely várába.

Új udvarba sok nemzetségek gyűlének,

Jeles öklelések akkor ott levének,

Szép pálya futások, gyözködések lőnek,

Egy olasz vitéztől de mind elejtetének.

Tőn emlékezetet az király Tholdiról,

Ez dolgot baráti megirák Ujhelytől:

Egy olasz az czimert elvötte magyartól;

Az vén Tholdi Miklós gondolkodik magáról.

Egy cseppet sem késék, Pesten általmene,

Klastromban gárgyántól barátruhát vőve,

Kurta pejlovára, mitn egy barát üle,

Uhhely vára felé hamar el-kiléptete.

Mikoron Uhhelyben lovon el-béjuta,

Ujhely piaczára szépen bényomtata

Oktalan önéki nagy öklelő fája:

Piaczon, hogy nyargal, szikrázik ló  patkója.

Nagy öklelő fáját, hogy felhánja vala,

Nyakában csuklyája ugy logdogál vala,

Derekán kápája hogy rengdegél vala,

Lajos király kérdi: vajjon s kicsoda volna?

Nagy felszóval, öklelő társot kér vala.

Az olasz vitéznek hirré adták vala:

Hamar jó lovára olasz felült vala,

Gyorson vén baráttal ő kopiát tört vala.

Egybe roppanának; sok ezeren.

Olasz az nyeregből esék messze földön.

Az barát akarja fejét venni menten,

Király az kiáltja: „kegyelem néki legyen.”

Lőn ezen öröme jó Lajos királynak,

Czimere megmaradt jó Magyarországnak,

Dicséreti, tisztessége lőn barátnak:

Igy kegyelmeze meg király Tholdi Miklósnak.

Ezeknek utána, hogy megvénhüdt vala,

Haja és szakála megfehérült vala,

Lajos király, Budán gyülést tölt vala,

Az vén Tholdi Miklóst oda hivatta vala.

Lám akkoron szinte Kassa városában,

Tholdi Miklós vala egy szép palotában,

Széllel vigyáz vala világos ablakban,

Igyen dörgölődik, feddődik ő magában:

„Oh én vén szakálom, hivatlan vendégem!

Budára hivatott mostan király engem,

Az ifju vitézek megcsufolnak engem,

Király parancsolta, fel kell mennem énnékem.

De ha megállandod ott az te boszudat,

És megtanitantod most serdült ifjakat,

Gyöngygyel megfüzetlek mint jó szakálomat ,

De ha nagy szégyenbe hozod ténnen magadat:

Szálonként tégedet én el-kiszaggatlak,

Város piaczára, szemétre kihánlak:

De ha megmutatod magad az ifjaknak,

Gyöngyben és aranyban téged béfoglaltatlak.

Mikoron feljuta Tholdi jó Budára,

Jó Lajos királynak fényes-udvarába,

Ifjak tekintének ő vén szakálára,

Egyik az másiknak csúfságba igy szól vala.

„Ez ember azt vélem, régente molnár volt,

És az lisztes zsákot fejéhez verték volt.”

Másik vitéz monda: bezzeg nem molnár volt,

Nem látod-é inkább, hogy ez régen halász volt?

Apró halacskákot merőn ez elnyelt volt,

Halaknak teteme állán iütött volt.

Tholdit az harmadik megszólitotta volt:

2Hallád-e te bátya! – Tholdinak azt mondja volt.

Malaczot királynak elébb hoztak vala,

Látom ludat hoztál, az is kedves nála”

Az vén Tholdi Miklós ezt halgatja vala,

Mondhatatlan igen ezen megbusult vala.

Hét tollu buzgánya köntösujjban vala;

Köntösujjal kiket az hol érhet vala,

Ottan ez világból az kimulik vala,

Még királyhoz juta, addig hárma meghala.

Jó Lajos királynak ezt bémondták vala:

Tholdi vitézekben hármat megölt vala;

Azonban Miklós is királyhoz béjuta;

Király kérdi okát, miért mivelte volna,

„Király! ha nem nézném vitézi voltomat,

Majd fejedhez verném hét tollu botomat

Másszor megfeddenéd apró kölkeiket,

Meg nem csufolnájak vitézi vén fejemet.”

Akkor Toldi Miklós királylyal így jára,

Azonban az gyülés Budáról eloszla,

Tholdi Miklós hazaméne Nagyfaluba,

Két esztendő múlván Tholdi Miklós meghala.

Ott vagyon mostan is Miklós feje csontja,

Szertelen temérdek agya-koponyája;

Még most is ott vagyon nagy öklelő fája,

Hires ez világban szive nagy bátorsága.

Vétek ez lőn benne, hogy részeges vala,

Minden reménsége boritalban vala,

Ő nagy erejének nem sok hasznát látá

Semmiben marháját meg nem szaporithatá.

Az ki, ez dolgokat szerzé bé versekbe,

Az régi dolgokról lőn emlékezetben,

Neve versszerzőnek vagyon versejekben,

Az ezer ötszázban hetvennégy esztendőben.

Forrás:  A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 36-46. old. – Bp., 1903.