(rövidítve)
Szánja az uristen hiveinek romlását,
Az ő fiainak, leányinak romlását,
Noha most eltűri, de el nem szenvedi
Nagy szidalom-vallását.
Ezeket szemünkkel látván elkeseredtünk,
Ily éktelenségen magunkban elremőltünk,
Isten beszédében mi is, választottak,
Csaknem kétségbeestünk.
Gyakran az istennek noha szavát hallgatjuk,
Megmaradásunkat ingyen sem reménlhetjük,
Mert mind veszten veszni szegény országunkat
Szemeinkkel jól látjuk.
Egyik veszedelem az másikat ott éri,
Hogy mind nagyot, kicsint ily kiméletlen üti,
Semmiképpen lelkünk szabadulásunkat
Még hinnie sem meri.
De vess véget immár, uram, büntetésünkben,
Fordits szemeidet reánk kegyességedben,
Mert az te népeid majd kétségben esnek
Ennyi nagy sok inségben!
Kegyelmes az isten, nem ver örökké minket,
Egy szempillantásig hagyott most csak el minket;
De örökké való irgalmasságából
Ismeg felemel minket.
Forrás: A régi magyar
költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 20. old. – Bp.,
1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése