Emékezzenk régiekrel,
Az Szythiából kijüttekrel,
Magyaroknak eleikrel
És azoknak vitézségekrel.
Szynthiából kiidulának,
Hogy ez földre kijüvének,
Istentil is kísziríttetének,
Erdélységben letelepedének.
Ott jól tének ümagokkal,
Hét sereget nagyot szerzének,
Hét kapitánok emelének,
Mindeniknek várat szerzének.
Mind eggyessek ű dolgokban,
Hatalmassok viadalokban,
Nincs filelmek országokban,
Csak lakoznak bátorságokban.
Nagy erejek mint Sámsonnak,
Bátor szívek mint oroszlánnak,
Mindent rontnak, ha indulnak,
Rettenetesek sokaságokkal.
Az egyek kezettek jelesb vala,
Kinek neve Árpád vala,
Mindeniknek gazdagb vala,
Azért keztek fő kapitán vala.
Mikor azt hallották volna,
Hogy az Duna jó víz volna
Lakófölde nagy jó volna
Hogy annál jobb sohol nem volna.
Egy kevetet választának,
Duna látni bocsátának,
Hogy ha bizont monthatnának,
Ők az földre bészállanának.
Kevet juta Duna mellé,
Földet, fívet megszemlélé,
Duna vizit és megkímlé,
Őmagának jónak ítélé.
Herczeg akkor ez földen lengyel vala
Ki mind ez országot bírja vala,
Lakóhele Veszprém vala,
Ez föld népe mind német vala
Kevet uta be Veszprémben,
Az jherczegnek eleiben,
Magyaroknak ű szovával,
Keszeneti lén nagy tisztességvel,
„Engem kiltek téged látnom,
Országodat mind megjárom.
Lakóheleden megtudakoznom,
Néped tervín(i)t tanálnom.”
Herceg azt igen erilé
Az kevetet megvendíglé
Űmagának jónak itélé
Mert azokat keznépnek viélé
Kevet onnyat elsiete,Egy palaczkot keresete
Duna vizében belé teltse
Feldet, fivet hamar kerestete.
Azt Erdelbe el-bévivé,
Árpád elett mind letevé:
Árpád láta, jó neven vivé,
Kapitánoknak mind hirré tevé.
Kapitánok oda gyűlének,
Duna vizét ők meglátták.
Földet, fívet es meg láták
Ottan reá tanácsot tartának.
Egy fejér lovat hozatának
Féket, nyerget aranyast hozának,
Az herceghez bocsátának
Hogy ilyen szóval neki szólnának:
„Ez szép lóval azok tisztelének,
Kik Szythiából kijüének,
Nagyságodtul feldet kérének,
Országodban letelepedének.”
Herceg azval veszté magát,
Hogy az dolgot meg nem érté,
Az szép lovat megszereté,
Hogy ki miatt földét elveszté.
A szép lónak eríltében,
Az szót mondá az kevetnek:
„Annat adok én feldemben
Mind kivánnak ők, nagy bőséggel.”
Kivetek vadnak nagy eremben,
Mert járának nagy jó véggel,
Elbucsuzánák nagy tiszteségvel,
Bésietének Erdély feldébén.
Kivetek beszélnek kapitánokkal.
Kapitánok tanácskoznak,
Hogy ez földre juthatnának,
Az herceggel megvínának.
Istent ők ott imádának.
Háromszer Deust kiáltának;
Arról nevezték ott az várast,
Szamos mentében az nemes Dézsnek
Tűlek maradott nekenk az szokásonk
Hogy, ha mikoron árut mi szakasztonk,
„Deus, Deus!” ott kiáltonk,
Bizonyágonk hogy megárultonk.
Hamar mind felklészilének,
Harmad kevetet választának.
Az herczeghez bocsátánák,
Hogy ilyen szóval neki szólnának:
„Herceg! jól meggondolj magad,
Hogy ez feldet hamar elhagyjad,
Mert magyaroknak árun attad,
Immár ünekik megbocsássad.”
Kevetek jutának az herceghez,
Tisztességvel neki keszenének,
Az Árpádnak ő szavával
Ezt megbeszéllék agybátorságval:
„Feldedet attad fehér lovan,
És fivedet aranyos féken,
Duna vizit ararnyas nyergen,
Akkort való nagy szökségedben.”
Herceg halá, mosolyodék,
Azzal semmit nem gondola;
Az kevetnek akkoron szóllala;
haragjában azt mongya vala:
„Ha az szép lovat azért kilték,
Egy sulyokkal majd agyon verjék,
Nyerget vessék az Dunába,
És az féket az fiben elrekentsék.”
Kevetek azt mondák az hercegnek:
„Nem kell tenni kegyelmednek;
Azzol az magyarok károsok sem lesznek,
Inkább lesznek nyereségesek.
Mert ebek lóval mind meghíznak,
Nyerge leszen halászoknak,
Az fékével kaszások, osztoznak,
Azért teutánnad ők sok jót mondonak.”
Kevetek onnyat elbucsúznak,
Herceg ottan megfélemlék,
Seregekkel gyilekezék,
Az Duna mellen el-békeltezék.
Árpád juta magyar-néppel,
Kelen földén a Dunán elkelének,
Az Cseken ők csekének,
Az Tetemben el-feltetének.
Érden sokat ők értének,
Százhalomnál megszállának,
Az Herceggel megvivának
Isten vala magyar néppel:
Ottj árának nagy nyereséggel.
Az herceg ott megvereték,
Csak egyedül futnia essék.
Az Dunára őt keriték,
Semmiképpen meg nem érheték.
Abban egyéb nem lehete:
Az Dunában bészektete,
hogy már magát ott megmenteneje,
Inkább magát ott elrekkenté.
Árpád vala nagy eremben,
Mert az ország lén kezében.
Ő megszálla fenn egy hegyben
Székesfejérvárhoz lén ű kezelben.
Ott ez ország nekiek adaték,
Magyarországnak nevezteték,
Némettül mert megvívék,
Fegyverekkel evékkén tevék.
Forrás: A régi magyar
költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 8-10. old. – Bp.,
1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése