Egy szép dologról én emlékezném, ha meghallgatnátok,
Az kinek mását, nyilván jól tudom, ti nem hallottátok:
Török császárnak szép leányáról, kin csodálkozhattok.
Egy időkorban két vitéz úrfi rabbá esett vala,
Konstantinápolyban török császárnak bevitettek vala,
Azért az császár ő tömlöczében bevettette vala.
Nem messze azért császár házátúl lám az tömlöcz vala,
Kiben két vitéz és fő urfiak bevettettek vala,
Szilágyi Mihály, másiknak neve az Hajmási László.
Egy időkorban, pünkösd napjára hogy jutottak vala,
Szilágyi Mihály tömlöcz rostélán kinézdegél vala,
Kobza kezében, keserves nótát szépen veri vala.
Nagy-fohászkodván keserüséggel ez szót mondja vala:
„Esztendő ez nap, úri házamnál vigan lakom vala,
Én vén atyámmal és vén anyámmal, hajadon hugommal.”
Azért akkoron császár leánya kikönyöklött vala,
Palota ablakáról ő óhajtásá leány, hallja vala,
Ő termetire az Szilágyinak fölgörjedett vala.
Császár leány titkon egykoron hozzájok ment vala,
Szomorú szivét leány Mihálynak vigasztalja vala,
Nagy szép-ékössen császár leánya ez szót mondja vala:
„Te vitézurfi! ha fölfogadnád te igaz hitedre,
Hogy el-kivinnél Magyarországban, te-laktad, földedben,
És feleségül magadnak vönnél, én felelnék arra:
Téged rövid nap kimentenélek atyám tömlöczéből,
Valamint lehetne, kimentenélek az tömlöcz kinjából,
Csakhogy fogadd-föl, vitéz! énnékem te igaz hitedre.”
Mihelt ezt hallá Szilágyi Mihál, neki ezt felelé:
„Csak szabadits ki, én felfogadom én igaz hitemre,
Császár leánya! téged elveszlek, én elelek arra.
leány akkoron tömlöcztartóval megszörződött vala,
Egy éjfélkor az vitézöket felköltötték vala,
Leány elvive atyja lovainak hol vala szállása.
Ada az leány az
urfiaknak két aranyos zablyát,
Lovászmestereknek és lovászoknak fejöket elszedik
És nyergelenek mindjárt magoknak három fő lovakat.
Felöltözteték mindjárt magokat szép drága ruhákban
Császár leányát ám felülteték az egyik fő lóra,
Az több lovaknak az ő nyakokat elcsapkodtak vala.
Császárnak szolgák reggel mindjárást bemondottak vala,
Hogy az urfiak tömlöczkinjából kiszaladtak volna,
Lovászmesterek és lovászoknak fejöket szödték volna.
Harmincadokon őket kérdezik, hogy hová mennének?
„Nagy Szombat felé az farkasokkal szöröncsét próbálni,
Hogy ha az Isten szöröncsét adna oda igyekeznek.”
Nagy hamarsággal az császár ott az vitézeket,
Hozzá hivatá őt fővajdáját és megparancsolá:
„Legyetek utána, nagy hamarsággal hozzátok előmben.”
Harminczadokon és az vámokon vajdák parancsolják:
„Ha ily emberek ezfelé jönnek, mindjárt megfogjátok
És az császárnak Konstantinápolyban mindjárt bevigyétek.”
Vitéz urfiak harminczadokon általmentek vala
Harminczadosok eszekben vevék, föltámadtak vala,
És nagy viadalt velek tartanak: átalmentek vala.
Hireket adván harminczadosok császár szolgáinak
Vajdák elérék. egy szép szigetnél szemben megvivának;
Isten akará; az viadalba vajdák meghalának.
Vajdák előtt ott császár leányát az szigetben küldék,
Mert féltik vala leányt: az harczon hogy el ne veszitsék:
Leányt elküldik, és az vitézek ott megharczolának.
Immár vitézek császár leányát hogy keresik vala,
Gyönge siralmat vitéz Szilágyi meghallotta vala,
Császár leányát vitéz Szilágyi úgy kesergi vala.
Császár leánya ezt mondja vala gyönge siralmában:
„Kegyelmes isten! ám el-kijövék vitéz urfiakkal,
Jaj hová legyek ez vadon erdőn nagy keserüséggel.
Szánom magamat, de sokkal inkább vitéz urfiakat,
Szablyára bánták nagy kegyetlenül vajdák szegényeket,
Szörnyü halálra ezennel adom értek enmagamat.
Ez vadon erdőn temetőhelyem leszen most énnekem,
Vadak, madarak és az farkasok lesznek siratóim,
Csak te kezedben, édes istenem! lölkömet ajánlom.”
Szilágyi Mihály nagy hamarsággal oda siet vala,
Az léány lassan mátkája előtt igen örül vala,
Leányt nagy-szépen kézen fogva el-kivitte vala.
Elindulának, és igen menének Magyarország felé,
És a határba hogy beérének, Hajmási felele:
„Vijunk meg ketten ez szép leányért! Legyen egyikünké.”
Felele akkor Szilágyi Mihály Hajmási Lászlónak:
„Szerelmes társom! a nagy istenért tégedet kérlek,
Engedd énnékem, mert neked vagyon jámbor hites társad.”
Igen esedezik császár leánya ott az vitézeknek:
„Nem illik éröttem ily vitézeknek az ő veszedelmek,
Hánjatok inkább engem szablyára, mint ezt miveljétek.”
Nem akar ebbe ögyebet tenni a Hajmási László:
Szablyát rántának, öszvecsapnak és a csapkodásban
Vitéz Hajmásinak kezét bokában elcsapkodta vala.
Ezt mondá akkor Hajmási László Szilágyi Mihálynak:
„Megbocsáss nekem én édes társam! tőled megérdemlem,
Mert ez jutalma, mindnyájan tudjuk, az bűnös embernek.
Ennekem vagyon két szép kis fiam, jámbor házas társom;
Itt az uristen bünüm szerint vere most meg engemet;
Egészségben, szerelmes társom! és megbocsáss!”
Az két urfiu szép bucsuzással válnak el egymástól,
Szilágyi Mihály az leánynyal mihelyt beérének
Ketten, Szilágyi császárleányával ott megesküvének.
Ezerötszázban és hetven fölött írnak egyben:
Egy ifju szörzé vala ültében Szöndörő várában
Egy poétának ő verseiből szomorú szivében.
Forrás: A régi magyar
költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 33-36. old. – Bp.,
1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése