De jó annak, de jó, aki
Tud még boldog lenni;
Akinek egy tört reményen
Nem kell keseregni.
De rossz annak, aki, mint én,
Ugy áll a világba!
Porba omlott annyi színes,
Verőfényes álma!
Aki azon, ami másnak
Oly végtelen édes,
Tudja Isten, hogy mitől, de
Nagyon nagy bút érez!
Forrás: Magyar Lányok 14. évf. 18. sz. 1908. ápr. 26.
Ne bántsd az éjjelt. az a méla csönd,
Mi halkan szárnyal a mezőkön át,
Szivembe lopja erdők, rónaságok
Pihegve, zsongva ébredő dalát.
Más földi ember nem hallhatja ezt,
Csak én, ki titkon virrasztok az éjben,
És a homálynak tördelt, szaggatott,
Rejtelmes zúgását megértem.
Ne bántsd az éjjelt. Lelkem várja már
S kitárul jöttén pompázó virágként.
Magába szivja azt az illatot,
Mit tündökölve kilehel az árnyék,
Kelyhébe zárja alvó sóhaját
Tört csillagfénynek, haló sugaraknak, -
S hajnalra bágyadozó szirmain
Ragyogó dal ring: tiszta harmat…
Forrás: Magyar Lányok 14. évf. 19. sz. 1908. máj. 3.
Jól teszem-e, rosszul teszem-e,
Áld-e Isten érte, vagy ver-e:
Nem tudom, de sose keresem,
Hogy melyik föld adja kenyerem.
Sorsom engem sokszor hányt-vetett,
Mint a szél a száraz levelet,
Törzsökömtűl messzi, messzire,
Országszélrűl országszélire.
Mégis áldok minden kis zugot,
Mely akárhol részemül jutott
S legkiváltkép áldom a helyet,
Ahol fészket raknom lehetett.
Egy az ég, mely bárhol ránk borul,
Egy a nap, mely kél és alkonyul
S fa, madárdal, jó sziv mindenütt
Akad, merre Isten napja süt.
De akármely föld ád kenyeret,
Egy legyen, amelyik eltemet,
Földi szegődségem ha kitölt:
Hol szolgálni kezdtem, az a föld.
Ahol bölcsőm fája sarjadott,
Ott vessetek nékem ágyat, ott!
Ott leszek én otthon, csak azon
az akáca termő homokom.
Legédesebb álmom ott esik,
Míg az igért óra betelik
S ha az angyalfecske kelteget:
Leghamarább ottan ébredek!
Forrás: Magyar Lányok 14. évf. 20. sz. 1908. máj. 10.
Ki mindeneknek égi atyja vagy,
Kinek jósága és irgalma nagy
És bölcseséged örök hatalom.
Ó uram, halld meg az én sóhajom!
Ma még a fészkünk puha és meleg
S bele rózsákat szór a kikelet
S kis tesvérkéim csengő, kacagó
Ajakán vigan kel a dal, a szó.
S bár odakint a „tél ekéje szánt”
A boldogság derüje hull reánk
S mik tövisekkel rakták ki utam:
A büszke álom mind feledve van.
De lásd, ugy néha, lázas éjszakán
Valami fájó árny borul reám.
Megszállanak mély gondok, sóhajok
És csüggedt lelkem ugy fáj, ugy sajog.
Látom jövőm fekete tükörén:
Hogy mennyi bánat tornyosul fölém.
Örömöktől vert sugarakon át
A könnyek szőtte felhők táborát…
Ó uram adj a lelkemnek erőt,
Hadd higyjek, bizzak, miként ezelőtt!
Ha száz seb ér is a harcok során
Az örök-éjbe ne küldjék korán!
Aggódva néz rám annyi drága szem.
Minden reményük az én életem!
Miként hajósnak a hullámokon
A világitó őrtorony.
Forrás: Magyar Lányok 14. évf. 1. sz. 1908. jan. 1.
