Rónay György: Némely diplomatának

Folyók vize még vérrel árad,

az árvák könnye föl se száradt,

friss sírokon friss koszorúk,

és ti megint csak háborút

akartok?

 

Új harcba újabb nemzedéket

terelni ágyútölteléknek:

hadd pusztuljon el az a pár

fiatal, akit a halál

nem ölt meg?

 

Amit a tankok összetörtek:

gyógyulnak sebei a földnek;

fölöttük tiszta ég lobog,

s a térdre roskadt városok

fölállnak;

 

a gyárak bátor szíve dobban,

új bölcső ring az otthonokban,

új munka lüktet és a nép

a béke boldog énekét

dalolja,

 

tárt karokkal zúgja: élet! élet!

Mit akartok hát, denevérek?

Megint romot és temetőt

s fölfalni még a csecsemők

szívét is?

 

Csak gyártsátok mind, ami rombol:

gázt, rakétát, bombát atomból,

a pusztulásnak lakomát

s az emberekből katonát

a sírnak! –

 

De jaj, nektek, ha jön a nagy nap,

mikor a holtak számot adnak

s megjelennek az Úr előtt

föllázadva a temetők

a váddal:

 

a bosszús mankók raja rőten,

- tüzes botok a levegőben, -

és a törzsüktől elszakadt

tagok, akár a madarak,

s a csontok

 

zörögve, mint a rossz kereplők,

tépett tüdőkből lomha felhők,

vak szemek mint a tűzgolyók,

s dobok, dühösen dobogók:

a szívek,

 

s mind azt üvölti: ő az! ő volt!

Kénkövet köp a lemenő hold,

s pattintja lángos ostorát,

- „gyerünk csak, régi cimborák!” –

a Sátán!

 

Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. július

 

Rónay György: Tavasz elé

 

Eltűnt a hó; a lejtőkön a földből

meleg gőz csap  meg, édes-keserű;

a fák vad láza sisteregve föltör,

s halványzöld kardját feni már a fű;

suhanc szelek viháncolnak napestig,

a húnyó eget lángszínűre festik;

a hegyeken még máglyatűz ragyog,

de máris feljöttek a csillagok.

 

Szobában ülsz; az ablak tárva. Látod

alant a várost és fönt az eget.

Ime, költő, ez itt a te világod, -

országod, álmod, várad, életed:

négy szűk határ közt egy maroknyi szántó;

(ha tarackos is: földje legalább jó);

s fejed fölött, - ha szűk lett idelenn, -

vigasztalód a tágas végtelen.

 

Mit akarsz többet? Óperenciákat?

Dőljön a korlát? Pattanjon a pánt?

Vigyázz: nem az a tiéd, mit a vágyad,

hanem amit az ekéd vasa szánt!

Világ-királya lehetsz – álmaidban;

de megművelned azt kell, ami itt van;

s ne panaszold, hogy puszta és szegény:

a te munkádtól lesz majd televény.

 

Ma itt és holnap ott: lehet, talán szebb;

de itthon élni s híven: igazabb.

Menjen, akit a sorsa kénye hány-vet;

de te maradj: te sorsod ujra vagy!

Az ég akár derűt, akár vihart ad:

jövőd olyan lesz, ahogy kicsikartad;

s el nem veheti senki életed,

amíg te magad el nem engeded.

 

Nézd ezt a várost: ez volt ifjuságod.

Hallod a Duna pergő könnyeit?

Az a kék köd az alföldi lapály ott,

porában szenderegnek őseid.

Emitt a hegylánc s csúcsa fenn: a János;

nevek: Törökvész, Vérhalom, Virányos…

amott a tó, - s a halott nyarakon

a koporsófödél: a Badacsony.

 

Meg se születtél, s mindez máris óvott:

téged védtek a Kúnság síkjai,

túl a Dunán a morcos kis Moróczok,

s néma, renddel az anyák sírjai;

táblabírák, színészek, néma pórok:

szívós sorsukban léted alkotódott;

s ha szólsz, szavadban súlyos messzeség:

visszhangot ád az eltűnt nemzedék.

 

És el nem űzhet innen keserűség,

végzet haragja,  semmi hatalom;

kemény paranccsal ideköt a hűség:

jóban vagy rosszban, mindig szabadon,

magunk törvényét vallva, senki másét,

s ha körülöttünk akár egy világ ég:

magunknak óvni s híven adni át

a fiainknak ezt a kis hazát.

 

Jöjj hát tavasz! sarjadjatok, vetések!

Virulj, tündérkert, kicsi Magyarország!

Koldusnak is jó földeden az élet,

ha szebbé válik tőle a te orcád.

Költő, dalolj hát! énekeld hazádat,

mutasd föl szívét a magas világnak!

S porod fölött csak ezt véssék a fába:

„Megtette dolgát és nem élt hiába.”

 

Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. július

Jankovich Ferenc: Vadvizek szeretete

Szeretem a kis vadvizeket,

kákák és füveket ringató tavakat,

zsombékok vén lábát rengve paskolókat

és a forró vizű mezei tócsát.

 

Szeretem a vén, vizes árkokat,

s a topolyákat, hol a rák tanyáz;

réti talajvizet, mely tükörrel

tölti el az ember lábnyomát.

 

Esőben a szép cimbalomzenét:

midőn kis köpenyben ugrál száz  buborék

az udvar zsibolygó vizében

és tapsikol, mielőtt elpattan.

 

S a görgő árt, amely a puszta porán

átrohanva viszi a táj szemetét:

tört gallyat, rebegő levélkét,

szalmaszálat és döglött macskát;

 

Midőn zuhogva vágja ki partjait

s farát csapkodva medre szegletihez,

vágtat előre izgatottan

a tó fölajzott keblére csobogva.

 

Szeretem a fákról a csepegést

s az elmúló felhők sötét neszét,

amint morogva hömpölyögnek

tovább, a napfakította tájon…

 

Mire kijön a nap, nyers ragyogás

cuppogó íze, illata, fénye kavarg,

a jávorfák telt zöldje harsog

s gyémántokat potyogtat utadra…

 

Szeretem, ha arasznyit nől a fű

s már a megduzzadt tócsák meleg színén

jókedvűen himbálva hasát

új esőért brekeg a béka.

 

S szeretem, ha a villám visszakacsint

messzi hegyek olvadt kékjeiből,

de már utána nagy sokára

hangzik az elhaló dübörgés.

 

Forrás: Vigilia XII. évf. 1947. június