Becses
engedelmökkel néhány női mozgófényképet fogok bemutatni. Előre is kijelentem,
hogy az olvasó bájos hölgyek közül egyik sem hasonlít a bemutatandó
arcképekhez, mert pillanatfölvételeim nem mind Debrecenben készültek. Lesznek
bennök torzított vonások is, de erről nem tehetek, mert nem értek a
retouschirozáshoz. Sokaknak az a felfogásuk, hogy a nő a bakfisnál kezdődik; én
meghajlok e felfogás előtt, s először a bakfis arcképét mutatom be.
Bakfis
Kedvesen
duzzadó rózsabimbó. Szőke agy barna kócos haj által koszorúzott kerek arc,
itt-ott egy-két pattanás, piros ajk, fitos orrocska, élénk fénnyel ragyogó
szemek. A szemek mélyébe nem láthatunk be, valami alig észrevehető fátyolszerű
hártya leng a bizonytalan mélységek felett. Néha hirtelen pír futja el az egész
arcot. Ilyenkor azt szokták mondani, hogy a bakfis zavarban van, ez azonban
téves felfogás, mert tudományos kutatások azt bizonyítják, hogy ilyenkor kezd
látni és hallani. Meglát valakit, vagy hall valamit, és ez a látás vagy hallás
jól esik neki, hevesebb lesz tőle a vér cirkulációja, - innen a pír. Uraim!
hagyjanak már fel azzal az ósdi felfogással, hogy a bakfisokat nem illik
zavarba hozni; dehogynem, csak bátran, mert hiszen szeretnek zavarba jönni.
A bálkirálynő
Nyiladozó
rózsabimbó-csésze, még erősen szorítja a sziromleveleket. Éles kontúrokat nem
lehet róla rajzolni, mert szülei és a saját szempontjából minden bálozó leány
bálkirálynő, azért csak általános nagy vonásokban mutathatom be. Frizura, arc,
ruházat ünnepies, úgy, hogy még a meghittebb ismerősökre i s tartózkodó
tiszteletet parancsol. Diszkréten kivágott decolletage-ja még inkább a
hattyúnyak szelíd hajlását mutatja, semmint a kapcsolt tartományok domborzati
viszonyait. sokat táncol, de mindenkivel csak egy túrt, a táncrendjébe tett
előjegyzéseket még a második négyes előtt is megnézi a kis hamis, pedig nagyon
jól tudja, hogy erre ki van betáblázva, - csakhogy azért mégis megnézi, mert
nyilván tetszik neki az a név. Ha a sok túr közt van egy szabad pillanata,
hirtelen átvillan agyán a kérdés: vajon a felesége leszek-e annak a kópénak?
Felelni nem tud a kérdésre, mert ismét jelentkezik egy táncos, de a következő
szabad pillanatban azután megadja magának a választ: hogyne, csak kérjen meg!
Fensőbbségét a kelleténél jobban emelik az apa bizonytalan mennyiségű ezrei. A
sok katonatiszt táncos azt jelenti, hogy – nincs kaució, kivéve tiszti kränzcheneket, ahol a táncosok mind
katonatisztek. A civilek az első bálon nem sokat számítanak, csak a 4-ik, 5-ik
báli szezon végén, mikor már az apuka báli váltóit még a legkétségbeesettebb
pénzintézetek is – szó nélkül – visszautasítják.
Ezeket
a 4-ik, 5-ik szezonokat már szilaj elszántsággal táncolja végig. A túrok
hosszúságát illetőleg nagyon liberális gondolkozásúvá fejlődik, és a melegebb
kézszorításokat nagy intenzitással viszonozza. Most már több ideje van a túrok
özt is gondolkozni, hogy vajon elveszi-e valaki és démoni erővel törtet
kitűzött célja – a főkötő felé. Szája szélét dacosan beharapva mondja ilyenkor
magában:
-
El kell vennie!
Hajnal
felé – de nem utolsónak – hazamegy és aludni próbálna, de apukája eszmecserét
folytat a szomszéd szobában a mamával, melyből csak egy-két elejtett szó jut el
a becsukott ajtón keresztül fülecskéjéhez.
-
Ezt én nem bírom tovább – szól az apa.
-
Jó, fiam, hát majd itthon marad a leányod vénleánynak – válaszol a mama.
-
Ha itthon marad, itthon marad, de egy estére 800-1000 koronákat kiadni kész
veszedelem, - szól indulatosan az apa.
-
Ne kiabálj, legalább az álmait ne zavard!
És
az apa elhallgat, a bálkirálynő pedig álmodozva tervez.
Az asszony
A
csésze egy cseppet sem szorítja a sziromleveleket. A rózsa kinyílt. De a
rózsával egyidejűleg kinyílt a szájacska is. A szemek mélytűzűek, az arc
rózsás, a tekintet bátor, itt már nincs pirulás, mért is lenne. A menyasszonyi
kelengye kopik, új kell, feltétlenül új kell, mert a barátnő, aki még sokkal
fiatalabb házas, máris új beszerzésekre vetemedett.
-
Egy szilszkin boa kell, muffal.
-
Meglesz,fiam!
-
Egy plöröz tollas kalap kell!
-
Meglesz, fiam!
-
Egy színházi kabát kell!
-
Talán még ez is meglesz, fiam!
-
Egy kékróka-prémes bunda kell!
-
De hisz a drága, fiam!?
-
Drága, drága, hát vőlegény korodban nem mindig azt mondtad, hogy a világ minden
drágaságát szeretnéd a lábaim elé rakni, hát most rakd.
-
Jó, jó, kérlek, de ez meghaladja az anyagi erőinket.
-
Igen! Mert már nem szeretsz!
-
Szeretlek én, kedvesem, de ezt nem szabad a szeretet rovására írnod.
-
Hát hova írjam? Igenis kimondom, amit már régen tapasztalok, hogy én egy
elhanyagolt asszony vagyok!
-
De hisz akkor te teljesen igazságtalan vagy!
-
Óh, hogy ezt meg kellett érnem – és itt már a könnyek is csorognak -, én vagyok
igazságtalan? Mikor még azt nem is mondtam, hogy a barátnőim a Széplakiék
zsúrján olyan fitymálva nézték az én rongyos fülbevalóimat és mindenik
elmondta, hogy az ő fülbevalója 1000, meg 1500 korona volt.
A
férj az önkénytelen eszmetársítás folytán a füle tövét vakarja, de szólni nem
tud, mert őnagysága folytatja:
-
Én vagyok igazságtalan, akinek még egy rongyos kolieje sincs, no hallod, te nem
szerelemből vettél el engem, hanem azért,mert azt hitted, hogy az apám
milliomos. (Sírás.)
-
De kedvesem, hát te okos nő vagy, számolj az anyagi viszonyokkal, az apád ígért
apanázst, amely az első részlet után megszűnt, háromévi lakbért ideadott, de mi
azt három hét alatt elköltöttük a Riviérán.
-
Már azokat a szép napokat is sajnálja, szégyellje magát!
-
Nem kedvesem, a szép napokat nem sajnálom, csak a pénzt!
-
Pénz, pénz! Hát akkor mért jár a kaszinóba kártyázni, mért hagy itthon egyedül.
Óh, én szerencsétlen, elhagyott, védtelen nő. (Sírás.)
-
A kaszinóba csak azért járok, mert az embernek valamelyes társadalmi
érintkezésre szüksége van.
-
Igen, de arra nincs szüksége, hogy ezreket veszítsen – szólt felcsattanva a
menyecske.
-
Ki veszít ezreket?
-
Maga, maga, igenis! Maga, hiszen maga mondta vőlegény korában, mikor hozzám
jött, hogy megint 4000-ret veszített, de nem bánja, mert én kárpótolom.
A
férj arca felderül.
-
Persze, hogy mondtam, és persze, hogy vesztek most is ezreket, de szívem,
értsd meg, hogy 1000 point 5 fillérjével fizetünk, és ha elvesztek 10 ezret, az
csak ötven fillér.
Az
asszony arca felderül.
-
No látja, maga gonosz ember, akkor meg hát megvannak azok az ezrek, amiket én
itthon magános óráimban elveszítettem,
hiszen akkor semmi sincs veszve, ugye, drágám?
-
Nincs, nincs! – összecsókolóznak.
-
Parancsolsz egy feketét, mert csináltam ám az uracskámnak!
Micsoda
figyelem? Feketéznek, csevegnek, a férj készülődik a hivatalba s mikor már
felöltözködött, visszaszól:
-
Hol lehet azt a kékróka bundát és muffot kapni?
-
Molnárnál,fiacskám – szól boldogan a menyecske -, a butont és koliért pedig
Löfkovicsnál.
És
a szobába visszatérve trillázva teszi a két csészikét a kredencre.
A
Balsac-kora nő
A
sziromlevelek teljesen szétnyíltak és sóváran várják az üdítő harmatot. A
csésze hervadt, de ez a sziromlevelektől nem látszik. A rózsa üde illata sincs
már meg, de ez nem baj, pótolják a parfümök – és micsoda bódító parfümök!? A
szeme fénye egy kissé tört, de a sugárzása intenzív, a velőkig ható. Be nem vált
remények lidércfénye villog át egy-egy téveteg tekinteten. Ez a vár nem fél a
tüzeléstő, sőt, provokálja a bombázást, de az első, vagy legkésőbb a második
rohamra fehér lobogót lenget, hiszen a békekongresszusok korát éljük és oly
humánus dolog a békés megadás, melyről a költő oly szépen énekli, hogy a
„megadás szelíd nyomán kél a valódi tudomány?” Az arc látszólag közömbös, de
csak látszólag, mert a pókháló finomságú ráncok a hamu alatt lappangó parázs
melegétől lopták magukat a szem szögletébe, mosolyogni éppen emiatt nem mer,
mert mikor a tükörbe megpróbálta a mosolygást, a napfénytől búcsúzó
tuberkulotikus vigasztalan melankóliájával mintegy önmagát biztatón állapította
meg, hogy hátha elmaradnak ezek a tünetek. Többször is megpróbálta – és nem
maradtak el! Óh, szörnyűség, még ősz hajszálak is vannak – nem szerencse-hajak,
hanem csomókban -, már úgy látszik, itt az ősz! Erélyesen összeharapja száját:
-
Nem engedem! Nem és nem!
És
az ősz kezdetén tavaszias hangulatban érzi ereiben a perzselő nyár hevét.
Az anyós
A
rózsa eltűnt, de megmaradtak a tövisek. Az arc energikus, a szem, mint az ég a
kitörő viharok előtt, gyanúsan borús és szúró tekintetű. A száj még némaságában
is beszédes. Az orr élénk vibrálása, mint a megbízható barométer, előre jelez
mindent. Az orr az anyósnál egyébként is igen fontos szerepet játszik, mert
ezzel érez meg mindent. A stílusa szélcsendes időben édeskés s a viharok
alkalmával, melyeket oly bámulatos rátermettséggel tud jelenetezni, hogy akár
Shakespeare is tanulhatna tőle, - fönségesen dörgedelmes és lesújtó. Az
alaptermészete általában gyanakvó, ez különben érthető, mert a leánya vagy a
fia boldogságáért kényszerképzetek közt aggódva őrködő anyai szeretet
kellemetlen nyúlványának tekinthető. Ha csendes, szelíd természetű a meny, vagy
vő, akkor az az anyósi vélemény alakul ki lelkében, hogy alattomos, vagy ha
szókimondó, harcias temperamentumú a meny vagy a vő, akkor már előre lelki
orgiákban ujjong, hogy „majd megtanítom én kesztyűbe dudálni”. Jellemző, hogy
élettársa, az após, mint jelentéktelen függelék szó nélkül kíséri s a döntő
jelentőségű ütközetben, mint akarat nélküli fegyvertárs feszeng a háttérben,
akinek azonban a békepontok megállapításába egyáltalán nincs semmi beleszólása.
A
példaképpen felvett anyósnak veje van – ezek az igaziak! A leánya már fél éve,
hogy férjhez ment egy kedves, szelíd, csendes fiúhoz. Az ifjú pár zavartalanul
boldog és minden vasárnap egész napra, ebédre, vacsorára hazajönnek az
öregekhez.
Az
anyós eleinte úszik a boldogságban, hogy a leánya jó szerencsét csinált. De a
boldogság, ha hosszabb ideig tart a normálisnál, mint elsőfokú vegyi
képződményt az unalom látszatát választja ki. Az ifjú pár az unalom látszatát
még csak elűzi valahogy, - de az anyós semmiképpen.
-
Leányom! Te nem vagy boldog!
-
Ugyan, mama, sohasem voltam boldogabb!
-
Ha már boldog nem vagy, legalább őszinte lehetnél.
-
De mondom, mama, hogy nagyon boldog vagyok.
-
Nono, nekem hiába beszélsz, én látom, hogy nem vagy boldogé s amit én látok, az
úgy is van. Azért, hogy én nem szólok semmit, tudok mindent.
-
Mit tud anyám?
-
Nono! – és elhallgat, mert megérkezett a vő. Szívélyesen üdvözli ifjú
feleségét, szinte hódolattal az anyósát, melegen kezet szorít az apósával és
leülnek egy kis idő múlva ebédhez. A mama „Nono”-ja a kis menyecske szívében
valami kellemetlen érzést keltett fel, olyan gyanakvásfélét és bizonytalan
lelki ingoványokon járva gondolatban, szótlanul ül mit sem sejtő férje mellett.
-
Egyél még abból a töltött káposztából – szól az anyós kínálkozva a vőhöz.
-
Kisztihand, nem kérek már, hisz úgyis nagyon sokat ettem már.
-
Nincs étvágyad? – de ebben a kérdésben már valami szúrós mellékzöngét is
észrevehetett a zeneileg művelt fül, azonban a vő semmit sem.
-
Van nekem, hála Istennek – válaszolta – még ma ugyancsak jó étvággyal ette, de
ez nem is csoda, mert a mama töltött káposztája a mesébe való.
-
A te étvágyad nekem ma egyáltalán nem tetszik; mért jársz abba az átkozott
sörcsarnokba? Ott rontod el az étágyadat és azért fitymálod az én főztömet.
A
levegő puskaporossá kezd válni, és a szelíd vő kényelmetlenül mozgolódik a
székén.
-
De hiszen, mama kérem, nekem a sör nem szokta elrontani az étvágyamat, hiszen
mindennap iszom!
-
Ugye mondtam, látod – fordult az anyós leányához -, hiába, amit én tudok, azt
tudom, nem is tagadja, hogy mindennap jár a sörházba, szép dolog… nem vagy okos
asszony, ha ezt megengeded.
-
De mama, hisz abba nincs semmi – szól közbe a leány férjét védve -, pedig
otthon már ő is tett szemrehányást ezért.
-
Nincs benne semmi? Nincs neked, mert te még nem tapasztaltad ezeket, gyermek
vagy. Apád is így kezdte, eleinte csak egy pohár sör, később csak két pohár
sör, aztán csak egy vacsora, csak két vacsora, csak egy ebéd, csak így, csak
úgy és lett belőle egy országos lump.
-
Nem egészen így van, fiam- szólt közbe az após.
-
Csitt! Egy szót se szólj! Nem nekem köszönheted, hogy a gyomrod most is rendben
van? Egyebed sincs rendben – és ezzel mérhetetlen lenézéssel tőle elfordulva a
leányához intézi szavait:
-
Így megy ez fokról-fokra, ha mondom, és vigyázz! vigyázz! Nekem ne jöjj haza
sírni, hogy az urad ilyen, meg olyan lett; amit főzöl magadnak a lágyszívű
eszeddel, azt edd is meg. No, megmondtam! – és az asztalkendővel legyezgeti
magát. Közben az após áthúzódik a másik szobába – morogni. De már erre a szelíd
lelkű vőben is felébred az önérzet.
-
Igazán nem értem, hogy a mama miért támad ilyen igazságtalanul nekem. Ha még én
ellenem is kifogásai vannak, akkor már igazán nem tudok mit mondani, minthogy a
kákán is csomót keres. Az ember eljön ide a leggyanútlanabbul és íme, kisül,
hogy a melegnek hitt fészekben kígyómarásokban részesül.
-
Mit mondtál? Hogy én kígyó vagyok? Jaj… Jaj… és ájulást szimulál!
A
szomszéd szobából bedöcög az após, odaszalad az anyjához a leánya, legyezgetik,
ecettel dörzsölik a homlokát, a vő makacsul és szótlanul ül kikelt arccal a
helyén. Nagy a zavar. A menyecske szemrehányólag néz az urára, hogy ezt ő
csinálta. Az anyós kezd magához térni, - hirtelen drámai pózzal feláll,
lesújtóan végignézi a cigarettája hamvát idegesen verdeső vőt:
-
Látni sem akarom ezt az urat! – és férje meg a leánya karján átvonul a másik
szobába.
A
vő magában marad, egy ideig bambán bámul, aztán felkel, levervén ruhájáról a
kenyérmorzsákat, mintegy önkéntelenül megnézi óráját, egy pár bizonytalan
lépést tesz az ablak felé, fordul egyet és bekiált a másik szobába:
-
Margit! – megyünk haza!
-
Én még nem megyek – válaszol a menyecske -, mert a mama rosszul érzi magát.
-
Ha nem jön, akkor marad! Alászolgája!.. és ezzel távozik.
A
menyecske látva, hogy a férjecskéje olyan komolyan elment, feszélyezve érzi
magát, szintén búcsúzni kezd. Az anyós szótlanul nézi leánya készülődését és
végre ismét megszólal:
-
Látom már, hogy te is azt a gézengúzt szereted és nem anyádat. Eredj!... Légy
vele boldog… de nekem máskor ne panaszkodjál, hogy nem vagy boldog!
A
fiatalok távozása utáni kínos csendben az após a pipáját szurkálja, az anyós
pedig csendesen könnyez, egyszer csak rákiált férjére:
-
Eredj azonnal utánok, hogy jöjjenek vissza okvetlen uzsonnára és természetesen
vacsorára!
Az
após kérdőleg néz az anyósra, de jól lévén idomítva, alig hallhatóan hümmögve
elindul, hogy jóvátegye felesége hibáját.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. XIII. évf. 1913.
