A
világ kevés helyén érezzük magunkat olyan egy-kettőre otthonosan, mint Bécsben.
-
Hiába, a hangulat…! – mondjuk.
Pedig
aránylag milyen keveset tudunk ennek az elragadó városnak hagyományairól;
eredetiségektől, sajátságos szokásoktól, zamatos humortól átitatott múltjáról!
Kár.
Arra
gondoltam, hogy talán nem végzek egészen fölösleges dolgot, ha összeállítok itt
egy rövid vademecumot azok használatára, akik nem érik be a könnyen
megközelíthető múzeumok, képtárak stb. szemléletével, hanem szeretnek a
felszínnel mélyebbre ásni, a letűnt idők olykor fonák, pajkos, vagy együgyű, de
mindig megható szellemével társalogni. Elvezetem őket olyan helyekre, melyek
nincsen többé, - elmondok nekik nehányat a bécsi életnek amaz érdekességeiből
és intimitásaiból, melyeket a friss veretű Baedekerekben ugyan hiába
keresnének.
Nézzük
először is azokat a látványosságokat, melyeknek utazgató elődeink megkülönböztetett
figyelmet szenteltek, a lehanyatlott századokban!
Elmondhatjuk,
hogy amint ma, úgy a régidőkben is, főként a Burg, a legendás hírű császári palota keltette fel a bécsjáró
idegenek érdeklődését s méltán! Mert építkezésének ódon esetlenségével,
külsőleg bár nem sok élvezeteset nyújtott, de az otromba falakon belül- a
császár százhatvanhat magánszobájában – annál káprázatosabb értékek voltak
felhalmozva.
Szükségtelen
szópazarlás lenne az arany-ezüstneműre kitérnünk. Ezek nagy része elkerülte a
pusztulást és ma is látható Sehol sem találtam azonban maradványát sem többé
azoknak a mesébe illő császári trónusoknak, melyekről a külföldi követjelentések
pedig a legnagyobb elragadtatás hangján emlékeznek meg
Milyen
uralkodói dísz-székekben pompáztak mégis, a hajdani imperátorok?
Különböző
feljegyzésekből megtudjuk, hogy koráll, tajtékkő, jáspis és türkizzel berakott
trónusoké volt az elsőség. De nem egyszer történik említés elefántcsontból,
fehér ezüsttel mintázott ébenfából és smaragddal ékített kagylóhéjból remekelt
karszékekről sem
Persze,
ezekkel a trónusokkal megfelelő hagyomány is járt. Így I. Lipót császárról, a
„teveszájúról” feljegyzik, hogy legszívesebben egy gálmakőből faragott
dísz-székben ült, „egyenrangú” uralkodótársainak pedig egy borostyánkő trónust
kínált ülőhelyül
Hogy
ezek a kincsek az idők folyamán mi sorsra jutottak, azt egyedül tősgyökeres
bécsi, annak is csak vérbeli régész mondhatná meg, ha ugyan maradt róluk
egyáltalán valami nyom.
Trónszékeken
kívül másik fő érdekessége volt a Burgnak: a császári korona.
Ne
gondoljuk, hogy a hajdani imperátorok talán közvetlenül fejükön viselték ezt a
minden drágasággal megterhelt ékességet! Nem. Rendes körülmények közt, a korona
az uralkodói emelvény mennyezetéről függött alá, tizennyolc darab ékköves
láncról. Alsó széle azonban oly közel esett már a nagyúr fejéhez, hogy egészen
úgy tűnt, mintha homlokát övezné.
A
korona öble természetesen, nem illett egyformán minden koponya-alkathoz. Pedig
elsőrendűleg ünnepélyes alkalmakkor, őfelségéik mégsem zárkózhattak el a
személyes viseletétől! Ezt a bajt orvoslandó, az udvari ékszerészek –
nosza! - minden új császár fejéről
sürgősen mértéket vettek és bíbor-bársonnyal, hermelinnel, újra bélelték,
szükséghez igazították a koronát.
A
hajdani Burg már szintén nem látható érdekességei közé tartozott még, a
trónterem padozata is. Főként a keleti követjelentések, a bámulat legizzóbb
hangján emlékeznek meg e nevezetességről és joggal. Mert „madárszem nagyságú”
ékkövek mozaikja lett légyen ez a csudálatos padló, olimpusi bálványhatalmak
földi talaja és lábaiknak méltatlan támasztéka…
Hova
lettek ezek a drágakövek?
Talán
a hadi okmánytár tudna a fogós kérdésre válaszolni…
De
a császári szobákon kívül is találtak maguknak a hajdani bécsutazók épp elég
látványosságot. Ott volt mindjárt a Burgbástya ún. „Paradicsomkertecskéje”.
Nyoma 1809 óta már szintén nincs, hanem a helyét még tudjuk; a mostani Kurtisch
kávéházhoz közel.
Ha
a régi emberek szemével nézünk körül, talán ennél a kertnél is többre
tarthatjuk azt a másikat, mely a Duna partjával szemközt, Bécs városára néz.
Nem kevesebb, mint háromezer császári kertész gondozta s összesen tízezer fát
és hetven kis pavilont számláltak meg benne. (Megannyi egy-egy uralkodói
szeszély…) A rózsaligetek sűrű lombjain – állítólag – a nap sugarai sohasem
hatoltak keresztül.
A
1700-as évektől fogva, annak a kornak ízlése szerint, a kertépítés régi formája is módosult. A kertet mostantól az épület
belső, architektonikus kiképzéséhez igazították és például I. József császár
nagy súlyt helyezett arra, hogy a növényzet mintegy folytassa a belső termek és
oszlopok perspektíváját. Ezért a fákat úgy nyesték, hogy azok magas,
merev-egyenes falazatot tüntessenek fel, a virágágy és szökőkútfélék pedig,
mintegy berendezési tárgyakként hassanak. Lehetett méltóságteljes az ilyen
kert! De valami vidám képet aligha varázsolt elő a metszőollónak ez a
kérlelhetetlen uralma.
Önként
értetődő, hogy a császári üdülőhelyeket őfelségéik nem gyalogszerrel látogatták,
hanem vagy fényes cavalcade-okban –
lóháton -, vagy udvari hintón. A gálafogatok nagy része ma is ott áll a schönbrunni
kastély kocsiszínjében. Ezekről hát nincs külön mondanivalóm. Hanem az már
megint említést érdemel, hogy az efféle uralkodó kivonulásoknak mindig harsány
trombitálások és dobszó mellett, a lovas hartschierek kíséretében kellett
történniük, mikor is Bécs város összes harangja megkondult. Tündöklőbb látvány,
mint egy ilyen díszmenet, el sem képzelhető. Főként, ha az úgynevezett „aranygálában”
történt, mint a Toison ünnepein, mikor az előkelő kíséret minden tagja valódi
aranyszálakból szőtt köpenyben pompázott a lovon.
A
kocsis valamelyik fogatos-lovon kellett, hogy üljön.
Miért?
Erre
a kérdésre, a császároknak a spanyol történelemből levont tanulsága ad
magyarázatot.
Olivarcz
herceggel esett meg egy ízben, hogy a bakon előtte ülő kocsisa kihallgatta
valami féltett titkát s aztán Madrid-szerte szétkürtölte. Hát a hasonló
meglepetések ellen védekeztek ő bécsi felségeik…
De
már most, mi olyat lehetett egy ilyen kikocsizásnál látni, ami a mai kor
gyermekére a rendkívüliség ingerével hatna?
Elsősorban
megdöbbenten emlegetik a tapasztalatlanabb Bécs-utazók, hogy a császárváros köztereit,
lépten, nyomon… bitófák tarkítják.
Rajtuk a kivégzett:
-
Míg haját a szél el nem hordja!...
A
bécsi polgár azonban nem annyira a borzalom tárgyának tekintette a bitót, mint
inkább az igazságszolgáltatás győzelmi jeleként, s mint ilyet, rendkívül
tisztelte. Maguk az uralkodók jártak elől a követendő példával.
-
Salve Justitia! – kiáltott fel I. Miksa császár, valahányszor udvarával egy
ilyen gyászhely mellett elvonult, s mélyen kalapot emelt. Holott, mint ez
imperátori rangjához illő, még asztalhoz sem ült kalap nélkül; sőt, kalapját az
étkezés végéig fenntartotta.
Továbbiakban
azon csodálkoznak a császárváros hajdani látogatói, hogy milyen egyöntetűen
keszeg-soványak a bécsi emberek! De
ennek a tünetnek magyarázata nem valami faji jellegzetesség, hanem a bécsi nép
jámbor túlbuzgósága. Bécs – valamilyen oknál fogva – minduntalan böjtölt,
éspedig olyan engesztelhetetlenül, hogy főleg az előírt nagyböjtök után, mintha
csupa sírból kikelt csontváz járkált volna az utcákon.
A
császárvárosnak ez a mély vallásos érzülete azonban még más eredeti külsőségben
is kiütközött. Például: az utak tele voltak hancúrozó, visongó... szerzeteskékkel. Ahogy a majmolásig menő
szülői negédesség napjainkban huszárruhát, kardocskát akaszt az éretlen
gyermekekre, ugyanúgy kaptak a régi bécsi fiúcsemeték csuhácskákat, facipőt,
cingulust, olvasót.
A
lányok öltöztetése is eredeti. Már szinte törvény, hogy az egytestvér
hajadonkák hajszálig egyformán járjanak.
Ezeken
a népsajátosságokon túl – mint a jelenben is – a látnivalók egyik legfőbbike a Szent István dóm volt a régi Bécsben. („Der
alte Steffl”, ahogy a bennszülöttek kedélyesen nevezték.) Kincsei közé
tartoztak többek közt azok az arany-ezüst függőlámpák, melyeket a császári ház
vendégei hagytak vissza ajándékul: százszámra. És vagy háromezer hasonló
eredetű, vagyont érő karszék.
Hová
kallódtak?
Nincs,
aki válaszoljon.
Ami
magát a vén Stefflt illeti, annak bejárata sohasem tátongott üresen. Nem beszélve
a szabályszerű kolduscéhek képviselőiről, küszöbön mezítlábas, szürke gyapjúinges
lányok álldogáltak. Lesütött fejükön éktelen szalmakoszorú, kezükben hatalmas…
kefe.
A
farsang túl vidám élvezői voltak ezek, akiknek a törvény szerint napközben így
kellett a pellengéren vezekelniük, és a nyilvánosan ketrecbe zárt nyelves asszonyokhoz
hasonlólag, tűrni a járókelők csúfolódását, hogy estére kelve majd közerővel az
alte Steffl hétszázhatvan kőlépcsőjének súrolásához gyürkőzzenek. Ez a hagyományos
„Istvántorony-súrolás” is Bécs
eredetiségei közé tartott s a lépcső… egy napig sem maradt súrolatlanul…
Hát
a tisztaságra nagy gondot fordított a
császárváros; bár az utcák, sőt maguk a Burg-udvarok, még a XVIII. század elején
is következetlenek voltak. Ruhamosással locskolódni például, egyáltalán nem
engedtetett meg a város belterületén, hanem kizárólag csak egy külön e célra
szolgáló külvárosrészben, a mosónők
negyedében. Ide hordták ki Bécs egész szennyesét, átadták a
mosómestereknek, akik a mosóasszonyokat kormányozták s végül a tiszta
fehérneműt megint beszállították a városban.
Hasonlóképp
a szigorúan tilalmas cselekedetek közé tartozott: állatot leölni, vért folyatni, a belterületen belül. Némi elnézésre
csupán a csirkék számíthattak.
De
élő állat sem juthatott a bécsi sorompókon túl más, mint ló. Mert az élő álalt
is szemetel!
A lovak után takarítást külön drákói rendelet
szabályozta. Ahol a hulladék elszóródott, a tett helyéhez legközelebb lakók:
-
Lauf Hans! – tartoztak ész nélkül kirohanni és seprőikkel, kannáikkal,
hanyatt-homlok rendet teremteni.
Még
örülhettek, akik víz közelében laktak. Bár hiszen a mesterséges Duna-ág nem
valami bőven ontotta habjait. Sőt, őszintén szólva az olyan nyavalyás volt,
hogy a restelkedő városi magisztrátus már megint csak rendeletre kényszerült.
Eltiltotta a gyalogszerrel gázolva átkelést,
nehogy kiderüljön, hogy milyen sekély a meder… Bizony baj, hogy a városalapító
elődök elmulasztották a Dunához építeni a császári székhelyet! De ha egyszer
így történt, akkor legalább hát a Dunát kellett egy kicsit a városhoz igazítani…
És akkor mit méregessék az idegenek, hogy milyen csepp az a bécsi Duna!
Nos,
maradt azért még Bécsnek épp elég látványossága. Ott voltak mindjárt a
csudaszáma menő elefánt-behemótok. Termetük,
a török követek leírása szerint elérte a minaretmagasságot, s szemük, fülük,
ormányuk, valami ördöngös gépezet következtében, állandóan mozgott. Mikor a dél
ideje beköszöntött, az Elefánt-téri szörnyeteg felkapta ormányát a háztetők
szintjéig, aztán melléhez verte, amivel nagyon épületes „güm-güm” hangot adott.
Az Elefánt-utcai másik ormányos pedig – a fehér – éjjel működött. Mindkét elmés
óraszerkezet bronzból készült.
Más
utcakereszteződésnél asztal nagyságú, remekbe kalapált réztányér díszelgett.
Rajta rézből való páva. Délben a madár tizenkétszer összeverte ércszárnyait s
ugyanannyiszor körülsétált a korongon. Így jelezte az időt.
Órák tekintetében ugyan rajtuk
kívül sem szűkölködött Bécs. Szám szerint háromszázhatvan templomának tornyain,
összesen négyszázhatvan óra hirdette a világ múlékonyságát. De a bécsi
rangmániának megfelelőleg nem ám, ahogy a kedves kedvük tartotta! Hanem
szigorúan a méltóságuknak megfelelő sorrend szerint! Mivel a büszke császárvárosban,
még az óráknak is volt rangjuk… Elsőnek az alte Steffl ütött (kalapácsát Evlia
Csebeli akkorára becsüli, mint egy ló gyomra.) A ranglistán következő
óra-előkelőség csupán akkor foghatott munkába, mikor Steffl már befejezte
tevékenységét, ami a négyszázhatvanadik bécsi órának aligha szolgált előnyére,
a pontosság tekintetében…
De
ha egyszer itt tartunk, mondjunk valamit az
emberek rangkórságáról is! Mert nem ritkán ez maga is teremtett látványos
helyzeteket a bécsi utcákon.
Előfordult,
hogy két udvarhölgy hintója orronverőcskére találkozott a közismerten szűk utak
valamelyikén. Egyik sem mutatott hajlandóságot a kitérésre! Végzetül már a
császári gárdáért kellett futtatni, hogy az döntsön.
Kényes
esetekben ez a döntés néha a ravaszság fegyveréhez folyamodott. Úgy szólt, hogy
a két dáma egyformán előkelő eredetű, tehát az illő udvariasság kedvéért
szálljanak ki a fogatból mind a ketten, s egyazon pillanatban kereszteződve,
hagyják el egymást.
Igen
ám! Csakhogy a két kocsis sem kutya! Ők sem tartottak kevesebbet a társadalmi
helyzetükre, mint maguk a gazdáik! Miért is elég sűrűn az ostornyelek
argumentum baculinumára került a sor, s a vitatkozók… lepedőben távoztak az
értekezlet színhelyéről.
Híres
goromba fráter volt a bécsi kocsis!
Rajta csupán a régi bécsi életnek egy másik jellegzetes figurája: a hordszékvivő tehetett túl.
-
Goromba, mint egy székhordozó! – mondta a császárvárosi polgár, ha éppen valami
nagyon lesújtó hangulattal akart élni, s valóban…! A cseresznyepiros frakkos,
szíjas nemezkalapos, fehérharisnyás és megdöbbentően mosdatlan szájú fickók
rendszerint már csak akkor hallatták figyelmeztető kiáltásukat, mikor valakit
elütöttek és legázoltak.
-
Auf!
Milyen
jó, hogy Bécs mai látogatóinak nincs többé dolga velük! Azoknak Alt-Wien fonák
emlékeiből is már csak annyi maradt, amennyi mosolyogni való.
Forrás: Új Idők XLIII. évf. Budapest, 1937. 52. szám - Karácsony
