A költői én és a külvilág viszonyának változásai Babits Mihály költészetében

I.         Babits személyisége

II.

a)                In Horatium

b)                A lírikus epilógja

c)                 Húsvét előtt

d)                Fortissimo

e)                 Petőfi koszorúi

f)                  Cigány a siralomházban

g)                Mint különös hírmondó

h)                Csak posta voltál

i)                  Balázsolás

j)                  Ősz és tavasz között

k)                 Jónás könyve

III.      Összegzés

Babits Mihály a Nyugat első nemzedékének egyik meghatározó alakja. Ady, Kosztolányi könnyen megnyilatkozó személyiségével ellentétben ő befelé forduló, töprengő, kételkedő alkat volt. Nem szívesen vett részt a napi politikai küzdelmekben, szívesebben töltötte idejét íróasztala mellett, könyvei között.

A költői én és a külvilág kapcsolatának vizsgálatakor több mindent kell értékelni: hogyan vélekedik a költő az alkotás folyamatáról, a művészet szerepéről a társadalmi változásokban; saját szerepéről, feladatáról mit gondol, illetve mit is ír, hogyan jelentkeznek ezek a gondolatok műveiben, költészetében. A viszonyok változásainak vizsgálatakor érdekes lehet, hogy pályája során hogyan és minek hatására változik a véleménye a fenti kérdésekről, és ezek a változások hogyan érhetők tetten műveiben.

Babits rendkívül érdeklődő, a környezete ismereteit magába szívó ember volt. Kényszert érzett arra, hogy tudását állandóan és folyamatosan a külvilágból érkező hatásokkal bővítse. Elvágyódását fogalmazza meg az 1908-ban megjelent Levelek Irisz koszorújából című versében, amely egyben első verseskötetének címe is. A kötet első verse a bölcseleti igénnyel megírt In Horatium. A vers az örökös megújulás vágyát fejezi ki. A horatiusi arany középúttal állítja szembe a soha meg nem elégedés eszméjét, és a lázadás erkölcsét hirdeti. Ostorozza a kispolgári jellemtorzulásokat, és lantját a fennálló renddel ellentétes „bűnöknek” ajánlja.

Babits a századvég költészetét kiüresedettnek és retorikusnak érezte. Ő egy tárgyilagosabb költészetet akart teremteni az erkölcsfilozófia igényével. Önvizsgáló, öntükröző hajlama mutatkozik meg A lírikus epilógja című versében. Ez az alkotás az elégedetlenség verse, ahol a költő individualizmusa domináló. De megfogalmazza azt is, hogy a líra nem egyenlő a költő önkifejezésével. Ő mást szeretne csinálni, de nem tud, erre utal a „bír” ige. Babits szerint az emberi én önmagán keresztül látja a világot, önmegismerésre viszont azért nem képes, mivel saját magát nem tudja kívülről szemlélni. „Csak én birok versemnek hőse lenni, / első s utolsó mindenik dalomban.”

A vers nyelve fokozatosan egyszerűsödik, de a költő célja teljes: „a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam.” Az ars poetica jellegű vers a világ megismerhetetlenségének kínzó gyötrelmét fejezi ki: a bizonytalanságot, a félelmet. A költő pesszimizmusára vall az, hogy a pályája elején megírt verset utószónak szánja, hiszen a vers címében a „lírikus” a költőt, az „epilógja” szó az utószavát jelenti.

A Babitsra később is jellemző klasszicizáló törekvés itt is érződik, magán a műfajon is, ami nem más, mint petrarcai szonett. Egy német filozófus, Arthur Schopenhauer gondolatai érezhetők az utolsó versszakban. A teljes ábrázolhatóságról, a mindent lefedő ismeretekről azt írta Schopenhauer: „nincs bizonyos igazság, minthogy az egész világ az alany számára tárgy”. Babitsnál ugyanez jelentkezik, csak Babits saját magára, költői énjére vetíti a gondolatot, egyre szűkebbre vonja önnön korlátait, és egyre inkább nagyítja a vágy és a megvalósulás feszültségét. Az egyén képtelen túllépni saját világán. „Én maradok: magam számára börtön, / mert én vagyok az alany és a tárgy, / jaj én vagyok az ómega s az alfa.”

A költő korán felismerte a háború borzalmait, ezért határozottan szembefordult vele, és verseiben hangot adott tiltakozásának. A világháború alatt az emberi élet, a humanista értékek védelme érdekében emelte fel szavát az élet- és értékpusztítás ellen. Az 1916-os keltezésű Húsvét előtt című rapszódiája a mindenáron való békét hirdeti. A zaklatott hangvételű versből a félelem tör felszínre. Többször, nyomatékosan hangzik el a felszólítás, „hogy elég! hogy elég! elég volt! hogy béke! béke! béke! béke már! Legyen béke már!” A vers legfontosabb üzenete: a békevágy kinyilvánítása. A költő belső világa számára nem lehet elfogadható külső tény a háború, a pusztítás, az emberiség elaljasodása. A kétségbeeső kiáltásoknak az egekig kell hangzaniuk, s látta Babits, nem zárkózhat be kristálypalotájába, mert minden torokra szükség van: erősebben és erősebben kell szólni a béke érdekében.

Ezt az erkölcsi és politikai kiállást fogalmazza meg a Fortissimo című versében is, de itt már erőteljesebben és elkeseredettebben. A cím jelentése is ezt sugallja: „legerősebben”. Talán túlságosan is „jól” sikerült ez a vers, mert perbe fogták miatta a költőt, és a Nyugat számait is elkobozták, amikor 1917-ben megjelent. Babits kétségbeesésében és tehetetlenségében Isten ellen fordult, őt vádolja a háború szörnyű pusztításáért. Süketnek nevezi Istent, aki nem hallja meg az emberek panaszát.

Az első világháború okozta pusztítás, a trianoni békeszerződés komorrá tette, a nemzeti tragédia kétségbe ejtette a költőt. Megpróbált az új helyzettel szembenézni, kiutat találni. Átlátta, hogy a jelentkező új rendszer jelszavai értéktelenek, a nép megtévesztését szolgálják.

Az 1920-as években politikailag és szellemileg is kétségbeejtőnek találta az ország helyzetét. Fel akarta ébreszteni az országot. A nagy költőelőd, Petőfi születésének 100. évfordulóján írt versében, 1923-ban a Petőfi koszorúi-ban azt írja: „kelj fel magyar ifjúság!” Babits elítéli a nagy költő eszméinek kisajátítását, megcsúfolását. A Megszokás és a Hivatal koszorúi nem tiszteletadást jelentenek, hanem Petőfi emlékének megkövezését. A jövő megteremtését az ifjúságtól várja.

A klasszicizáló törekvés maga után vonta, hogy Babits eltávolodott az emberi személyiség öntörvényűségét állító romantikus elképzeléstől. Az 1926-ban írt Cigány a siralomházban című versben, amelyet a költő arc poeticájának mondhatunk, is érezhető ez a távolodás a romantikus én-kultusztól: „Nem magamért sírok én: testvérem van millió”.

A vers végigkíséri a költő alkotói folyamatának átalakulását, változásait. Pályája elején még könnyen írt, szinte magától „született a versem az ujjam alatt” – vallja. Későbbiek során egyre jobban érzi, hogy a kimondott és leírt szónak milyen nagy súlya van. A háború évei alatt, olyan volt ez, „mint a trombitahang / katonák szomjas, cserepes ajkain”. A vers zárása teljesen kiábrándító: sokak számára már csak az a megoldás, ha megválnak életüktől, és a vers is úgy születik, olyan, mint a halk sírás, „remegve”. A nép számára, akinek szenvedése ugyanakkora, mint a költőé, az egyetlen kiút ebből a siralomházi állapotból csak az öngyilkosság. A vers végén felkiált a költő és megkérdőjelezi nemcsak a múlt kimunkált vagy harsogó hangvételű költészetének értelmét, hanem jelenlegi halk, panaszkodó verseit is.

Ezekben az években egyre többször kap hangot Babits költészetében az önvizsgálat. Az elmúlás gondolata jelenik meg a Mint különös hírmondó című versében. Itt a „nagy hír tudójá”-nak nevezi magát, a természet örök körforgásának csodáját hirdeti. Mert nagyobb dolog ez, mint a változó, elmúló emberi dolgok hirdetése. A prófétai magatartás, a kétkedő vátesz jelentkezése szólal meg a versben. A költő a hírmondó szerepét veszi fel: mély és örök dolgokat mond. Az embereket azonban nem érdekli ez a hír. Őket az érdekli, ami közvetlenül körülöttük van.

A vers lehetséges folytatásaként értelmezhető a költő öngyötrő lelkiismeretvizsgálatának megjelenítését közvetítő: Csak posta voltál című önmegszólító vers. Az 1930-as évek elején megjelent költeményben Babits filozófiai kérdésekkel, a személyiségnek a létben betöltött szerepével foglalkozik. De a mű megírását kiváltó gondolatélményének forrása nem csupán egyéni vívódása, hanem saját rétegének, a liberális szerepével kapcsolatos korábbi felfogásának elbizonytalanodása formájában élte át. A költő eddig elfogadta azt a romantikus-liberális nézetet, hogy életműve teremtő, amellyel nyomot hagy a világban. Babits nem tartja pótolhatatlannak az egyént, a személyes létezés csak láncszeme a történelmi létnek, a személyiséget nemcsak a maga múltja határozza meg, hanem a közösségé is. Szerepünk annyi, hogy folytatunk valamit: közvetítünk a szellemi elődök és utódaink között: „… Nem magad nyomát veted, csupa nyom vagy magad is, kit a holtak lépte vet…”

Életének utolsó éveiben meghatározó volt a művész felkészülése a halálra. 1934-ben nehéz légzés kezdte gyötörni a költőt, 1937-ben kiderült, hogy gégerákja van. Egyre többet foglalkozott a halál gondolatával. Az 1937-es Balázsolás című versében könyörög Szent Balázshoz: „Segíts!... / Te jól tudod, / mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall / még az Isten jósága sem, / s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is / olyan nagy dolog a halál.”

A balázsolás szertartása a katolikus egyházban február 3-án van, Szent Balázs vértanú emlékére, aki a torokbetegségek védőszentje. A gégeműtét előtt álló költő megkapta ezt az áldást, s ennek tiszteletére írta versét. Babits ebben a művében még egyszer hitet tesz az európai kulturális hagyomány mellett.

Ez a fájdalmas, panaszos hang szólal meg az Ősz és tavasz között című versben is, amelynek témája nem általában a halál, hanem az egyéni elmúlással való szembenézés. Szerkezetét az évszakváltás szabja meg. Az elmúlást, a pusztulást az ősz természeti jelenségeivel érzékelteti. A visszatérő refrén a költő fájdalmát erősíti: „Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”

Ausztria német megszállása után Babits egész Európa pusztulásától rettegett. Ebben a történelmi helyzetben új erővel vetődött fel benne az a kérdés: mit tehet a költő, a művész a barbár erők ellenében?

Az 1937-38-ban íródott Jónás könyvét életműve lezárásának is tekinthetjük, amelyben vállalja a közéleti költő szerepét, a prófétasorsot. A költő semmilyen körülmények között sem hallgathat. „Vétkesek közt cinkos aki néma” – erre az erkölcsi alapra épül a mű. A lírával átszőtt, négyrészes elbeszélésen egy bibliai történet mögé saját élettörténetét, szellemi önéletrajzát rejtette Babits. A kezdetben gyáva Jónás semmi áron sem akar Ninivébe menni, mert utálja a prófétaságot, menekül az Úr parancsa, lelkiismeretének szava elől. Egy békés szigetre vágyik, ahol magány és békesség veszi körül, egy magányos erdő szélén akar elrejtőzni.

Jónás mégis elindul Ninivébe, hogy „kiáltson a város ellen”, de szökni próbál. Erre az Úr egy cet gyomrába zárja, és ott felismeri, hogy nem térhet ki a feladatvállalás elől. Elmegy hát Ninivébe, ahol a testi-lelki gyötrelmek kényszerítik Jónást, hogy prófétáljon a megáradt gonoszság ellen. Tudja, hogy küldetése van, ezért nem térhet ki a felelősség alól, mert aki életében hazug, az elveszíti a boldogságot. Kudarcai után feldúltan menekül a megátkozott, bűnös városból a sivatagba, mert lelki szemei előtt látta a pusztulást.

Babits verse követi a Bibliai történet menetét, azonban van egy jelentős különbség: a Bibliában hallgatnak Jónás szavára, így az Úr nekik megkegyelmez, míg Babits versében kigúnyolják Jónást, ennek ellenére a szörnyű látomás nem teljesedik be, az Úr nem pusztítja el a várost. Jónás félreértette az isteni szándékot. Az Isten nem büntetni akart, hanem az igazmondás erejével figyelmeztetni a bűnös várost, lehetőséget adni az embereknek a megtérésre. Ebben a befejezésben ott rejlik a remény is: az emberiség nagy alkotásai, maradandó értékei talán túl fogják élni a megáradt gonoszságot.

Jogos Jónás felháborodása az erkölcsi romlottság felett, de jogtalan a világ pusztulását kívánni, hiszen az igazság végletes követelése saját ellentétébe csaphat át: a legszélsőségesebb igazságtalanságba, az embertelenségbe. Jónás feladata nem az ítélkezés, hanem a harc minden embertelenség ellen, még akkor is, ha a szó és az igazság gyenge fegyver, s a küzdelem esetleg eredménytelen. Prófétai küldetése nem csak kudarccal végződött, hiszen a bűnbánatra intő feddő szavak egyike-másika kicsírázott a szívekben: „Mint a jó mag ha termőföldre hullott”.

A mű végső tanulsága: a próféta, a költő nem menekülhet kötelessége alól, nem vonulhat magányba, nem hallgathat, ha szólnia kell: „mert vétkesek közt cinkos aki néma”.

Tudjuk, hogy Babits egész munkásságával bizonyított, nem vádolhatta magát a „cinkos némasággal”. Ugyanakkor érezzük, hogy a költő szerint az irodalom a figyelmes embereknek szól, azoknak, akik odafigyelnek arra, amit egy költő üzen, értik azt, s tanulnak belőle.

Babits költői tudatának és a külvilág viszonyának változásait vizsgálva azt állapíthatjuk meg, hogy a kezdeti nagyon hangsúlyos, már-már vétesz szerep később a háború, a kiábrándultság és a betegsége miatt mérsékeltebbé, sokszor reményvesztetté vált, de pályája utolsó éveiben, utolsó verseiben, ismét visszanyerte hitét és bizonyosságát a feladatában.

(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve – A realizmus irodalmából 95-99. old. – Szerk.: Maczák Edit – ITEM Könyvkiadó)

Ady és Móricz a háború ellen

I.         Az írók feladata

II.

a)        Ady költészete

b)        Emlékezés egy nyár-éjszakára

c)         Az eltévedt lovas

d)        Móricz és a háború

e)        Szegény emberek

III.      Összegzés

Az emberi értelemben és a lélekben felgyülemlett fájdalom és elkeseredés Magyarországon az I. világháború idején kapta a legnagyobb indíttatást arra, hogy aki tud, és akire figyelnek is az emberek, emeljék fel hangjukat a szörnyűségek ellen, s tudatosítsák a jövő nemzedékének is, hogy a háború rossz dolog.

A háború 1914 júliusában tört ki, s ettől kezdve Ady Endre költészetének középpontjába a magyarság féltése került. A háború alatt apokaliptikussá tágul költészete. A kiúttalanság, a szörnyűségek sora gyötrik. A háború mélységesen megrázta, esztelen vérontásnak, a világ értelmetlen rombolásának érezte. Ady átértékelte a múltat, megváltoztatta a világról alkotott képét is. Feladatának tartotta a múlt értékeinek megőrzését, s átörökíteni azt a jövő számára. A célja az, hogy bebizonyítsa: embernek maradni az embertelenségben. Ady látta, hogy a háború nem a kisemberek háborúja, hogy őket csak tönkreteszi. Ezért költészetével próbálta felrázni őket, felnyitni szemüket.

A verseiben szörnyűségekkel teli képek sokaságában jelenik meg az értelmetlen, az egész emberiséget fenyegető öldöklés. A háború metaforái: „elszabadult pokol”; „véres és ostoba feneségek”; „véres, szörnyű lakodalom”; „gyilkos, vad dúlás”.

A költő az első pillanattól fogva érezte, hogy itt a katasztrófa, az első pillanattól fogva szembefordult az ujjongással, gyűlölte a vérontást, az emberi javak pusztítását. Éppen ezért ellenfelei egyre inkább elnémították. A háború kitörése előtt általában évenként jelent meg kötete, de 1914-től négy éven át nem látott napvilágot egy sem: „nem lehet írnom” – panaszkodott.

1918-ban adta közre utolsó, életében megjelent verskötetét, A halottak élén címűt, ami három kötetnyi versből készült válogatás. Ennek a kötetnek első ciklusát, az Ember az embertelenségben címűt vezeti be az Emlékezés egy nyár-éjszakára. Emlékképeket idéz fel a vers fiktív énje a háború kitörésének rémületéről, nyári éjszakájáról: ezt jelzi a cím és a vers zárásában szereplő „emlékezem” ige. Ama különös éjszaka lidércnyomásos látomássorozatának felelevenítése a kezdeti visszafogottságba egyre több nyugtalanságot, szorongó izgatottságot kever, egyre zaklatottabbá válik a lélek állapota. Eltérő sorközökkel (5,6,3,7,8,8) hangzik fel a reflénszerűen hatszor ismétlődő „különös” minőségjelző. Csak a vers végén válik a különösség rettenetté: egy „világot elsüllyesztő rettenetes éjszakává”. Szintén hangsúlyos szerepet kap a műben a „volt” létige, függetlenül az egyes mondatokban hordozott jelentésétől azt érzékelteti, hogy valami véglegesen és végzetesen múlttá vált, megváltozott, kettéhasadt a világ: amaz éjszaka előtti és utáni részre hullott szét.

A költemény a tetőponton, az Apokalipszis angyalának képével indult. Tudjuk, hogy az Apokalipszis az Újszövetség egyik könyve, amely misztikus jóslatokat tartalmaz a világ végéről, s az előtte bekövetkező szörnyűségekről. Az Apokalipszis lovasai az ott szereplő négy jelképes rémalak – a halál, a pestis, az éhínség és a háború megszemélyesítői. Már ez a biblikus rájátszás is a kozmikus pusztulás képzetét kelti, s ezt csak felerősíti a világvégét hirdető angyal dühödt minősítése. A változás „hirtelen” következik be. Semmivé foszlik a békés, falusi idill: a „méhesünk”, a „csikónk”, a „jó kutyánk”, a „szolgálónk” szavak a volt családias békét, melegséget jelzik. Ellentétükbe csapnak át az erkölcsi értékek: az értéktelen, a rossz lesz cselekvővé: „Csörtettek bátran a senkik / És meglapult az igaz ember”. Megjelent az „iszonyúság”, a félelemmel teli borzalom, s „kaján örömmel” hajolt át a lelkekre. A gondolat, az embert emberré tevő gondolkodás, önmagából kivetkőzve, részegen tántorgott. Úrrá lett az értelmetlenség: megőrült a világ, s világelvűvé vált az irracionalitás: „részegen indult a gondolat”.

A költemény befejező részében az egyén került a középpontba, aki képtelen megszabadulni az átélt borzalmaktól, s aki a rettenetes éjszaka emlékeinek „mindmostanig” a hatása alatt áll.

Ady háborús költészetében három fő motívum az uralkodó: a Tegnap, a Gondolat és az Ember. Ember és idő: két olyan gondolatgazdag szimbólum költészetében, melybe Ady belesűríti a háború minden embert próbáló szörnyűségét. A költő szembehelyezkedett a háború tébolyával, meg tudott maradni embernek az embertelenségben, magyarnak az űzött magyarságban.

Az Ember az embertelenségben című verse ennek a költői és emberi helytállásnak a bizonyítéka. Megírásának időpontja a román támadás megindulásával esik egybe. A költő számára a háború legnagyobb csapása ez volt: szülőföldje került veszélybe. A román csapatok erdélyi betörése után kezdetét vette a kétségbeesett magyarok riadt menekülése. A menekülés, az ország egyetlen országútján, a csucsai Boncza-kastély előtt vezetett, ahova gyakran befogadtak embereket. Ady Csinszkával együtt tanúja volt ennek a Tébolynak. Most került igazán szembe a költő a háborúval. Ady nemcsak azért volt megrémülve, mert szűkebb hazája került a háborúval az embertelenség középpontjába, hanem azért is, mert élete értelmét látta megtiporva, hiszen senki nem küzdött nála több meggyőződéssel a nemzetiségi politikáért. Így lett most személyes ügyévé a háború.

Az emberiség történelmi eltévedését, útvesztését jelenítette meg Ady Az eltévedt lovas című versében. Néhány hónappal a háború kitörése után 1914. november közepén közölte a Nyugat. Ekkor már távoli messzeségbe tűnt a háború vége, szétfoszlottak a pár hónapos diadalmenet illúziói. A cím és a vers egésze arról vall, hogy az új háború a maga beláthatatlan szörnyűségeivel az emberiség végzetes eltévelyedése. A vers címe szimbolista jellegű, több jelentést is hordoz: legtágabb értelemben a háborúban eltévedt katonát jelenti, aki otthonától elszakítva harcol a nagyvilágban. Másrészt Magyarország elmaradottságát érzékelteti, hiszen ekkor az „eltévedt” ország gazdasági-társadalmi fejlődése messze lemaradt a nyugat-európai fejlődéstől. De jelenti a költő személyes sorsát is: törekvéseit a társadalmi közeg nem érti, s emiatt eltévedt, társtalan embernek érzi magát.

Az eltévedt lovas sötétben, új útnak vág neki, s ezen az úton lesben áll, s ráront az emberellenes vadság. A versben az eltévedt lovas nem válik láthatóvá, csak hallani lehet a vak ügetését. Ami vizuálisan is megjelenik, az a színtér, a félelemmel és szorongással teli táj.

A vers első sorában már megjelenik az „eltévedt, hajdani lovas”, aki visszahozza a jelenbe a „téli mesék rémei”-t.  A lovas „vak ügetés”-ének hatására „erdők”, „nádasok”, „láncolt lelkei riadoznak”. A háború hírének hallatára a világ megrettent, és a lovas útjában álló bokrokból a régi „mesék rémei kielevenednek”. A jelen idejű helyzetképbe illeszti be a költő a múltat mint elrettentő példát. A harmadik versszak felsorolással tömöríti a mondanivalót. Az „itt van” kétszeres jelenléte hangsúlyozza, hogy visszatért valami: „a sűrű, a bozót” és „a régi tompa nóta”. A „vitéz, bús nagyapáink óta” „süket ködben” lapuló dalok, versek újra időszerűek lettek.

A negyedik és ötödik strófában a költő az ősz motívummal teremt megdöbbentő hangulatot, szörnyű látványt. A „dombkerítéses sík” nem más, mint a Kárpád-medence képe. Az „Ősz” és a „November” szavaknak különös jelentést szán Ady, hiszen nagy kezdőbetűvel írja. Az évszak ködös hangulata a forradalmat és a múlt századokat idézi fel, amikor Magyarország, a „pőre sík” elzárkózott a környező országoktól, s „erdővel, náddal” növesztette be magát.

Erről a magányos, elszigetelt hazáról a hatodik versszakban felsorolt tények adnak képet, aminek fontosságát a „csupa” szó halmozása hangsúlyozza erőteljesen. Különleges hangulatot áraszt a „vérzés”, a „titok”, a „nyomások” megemlítése. Az erdőkben, nádasokban azonban még visszatérnek a „hajdani eszelősök”, akik bíznak a jobb jövőben és az emberséges megoldásban.

Ady is egy ilyen „hajdani, eltévedt utas”, aki nem adja fel a harcot a körülmények változása ellenére sem. Bátran nekivág egy „új hinárú útnak”, annak ellenére, hogy nem talál meghallgatásra, mert az embereket nem érdekli a költészet, csak saját sorsuk. „De nincsen fény, nincs lámpa-láng” az úton, ami világosságot adna az elsötétült világban.

A hetedik versszak utolsó sorát pontosítja a nyolcadik strófa első sora, amelynek lényege az, hogy az emberek a rémülettől szólni sem mernek, s a vidék teljesen elnémult, várja a sors alakulását. A mély hallgatásban csak a gondolatok álmodoznak a régmúlt élet nyugalmáról, szépségéről, boldogságáról. Ezt a vers kélt szava érzékelteti a versben: a „múltat álmodván”, s a következő, a „dideregve”, ami már azonnal visszatér a jelenbe, a valóságba. A tragédia bekövetkezett: „a köd-bozótból kirohan / Ordas, bölény s nagymérgű medve.” Mindhárom vadállat a kirobbanó háborúra utal; a vad, durva pusztításra. Hogy mi lesz a vége az öldöklésnek? Ki fog „győzedelmeskedni”? Azt nem tudhatjuk előre, de annyi bizonyos, hogy az emberiség csak vesztese lehet egy háborúnak.

A vers utolsó szakasza megegyezik az elsővel, így keretessé teszi a művet. A felvetítés azonban különbözik: míg az első szakaszban a „vak ügetés” hallatára a közeledés, az utolsóban a távolodás érzékelhető. A nyitókeret felidézi a múltat a „volt erdők és ó-nádasok” leírásával. A zárókeretben ezek a motívumok segítik elő a valósághoz való visszatérést és a múlt múlttá tételét. A feledéssel sem változik ám a helyzet, a lelkek tovább riadoznak minden hirtelen történt változás esetén.

A versben megtalálhatjuk a múltat és a jelent, a jövő idősíkjára azonban még utalást sem kaphatunk, hiszen a lovas bolyongása az eltévedés miatt céltalan, kilátástalan.

Ember az embertelenségben – fogalmazta Ady az első világháború idején a maga hitvallását, s így énekelte kezdettől mindvégig népe tragédiáját. Hozzá zárkóztak fel a kortárs írók; az elsők között Móricz Zsigmond.

Móricz Zsigmondot leányfalusi házában érte a trónörökös meggyilkolásának híre. Érezte, hogy ezzel ki fog törni a háború, amely milliónyi életet és értéket fog elsodorni. Móricz önként jelentkezett haditudósítónak és a keleti frontra került. Az itt szerzett tapasztalatait több novellájában is feldolgozta. Ő is a „véres, szörnyű lakodalom” ellen szólt. Hangot adott azon meggyőződésének, hogy a háború személytelen embertelensége sem öli ki a katonákból az érzelmeket, és megfogalmazta azt a véleményét, hogy a háborút nem az egyes emberek vagy népek, hanem az eltérő érdekű csoportok vívják. De azt is leírta, hogy az öldöklés a fronton harcolókat elemberteleníti, és otthoni környezetükbe visszatérve nem képesek megszabadulni az ölés kényszerétől: „… a háborúba sok mindent megszokik az ember, amiről nehéz osztán idehaza leszokni.” – mondja egy háborút megjárt katona az 1916-ban írt Szegény emberek című novellában.

A mű cselekménye egy meg nem nevezett katona sorsát mutatja be, aki hazatér a frontról, 28 nap szabadságot kap. Ennyi idő alatt kell családját felemelnie az eladósodás nyomasztó mélységéből. Hamar rá kell jönnie, hogy ezt a pénzt lehetetlen ennyi idő alatt munkával megkeresni. Ekkor támad az az ötlete, hogy rabolni fog. Éjszaka felötlik benne, hogy kirabolja Vargáékat, akiknél az előző nap sok pénzt látott. Munka közben a fecsegő öreg napszámos is folyton olyan témára tereli a beszélgetés fonalát, amely még inkább felerősíti benne elhatározását. Mindent eltervez előre. Ügyetlen, átlátszó hazugsággal próbál magának alibit szerezni: kilenc órakor azt mondja: „Most ütötte a tízet a toronyba”. Csak egyre nem számított, hogy Vargáék a gyerekeket otthon hagyják. Mikor betör a házba, úgy jár el, mintha a fronton volna. Bár vezényszót nem hall, nem fordul vissza, eszébe jutnak a háború szörnyűségei, lepereg előtte minden, amit átélt, és szinte már automatikusan gyilkolja meg a gyerekeket. Az öldöklés személytelen, felelősségnélküli, elvadult lélekké teszi az embert.

Az író kegyetlen naturalizmussal mutatja be ezt a folyamatot. Szinte magunk előtt látjuk a szerencsétlen kisgyermekek holttestét, a véres szobát és az eltorzult arcú embert, akinek homályos tekintetéből ki lehet olvasni, szinte még most sem érti igazán a tetteit. Őt csak felidegesítette az, hogy a ház felé lopakodva beleakadt egy akácfavesszőbe, ami beleszúródott a csuklójába és megsértette, majd a sebből vér szivárgott Ettől kezdve, amikor meglátta a vért: „Valami vad düh nőtt benne, dühös ingerültség, a szeme égett.” A vér látványára elindult benne egy megállíthatatlan folyamat. Felidéződtek benne a háború borzalmai, és már csak ezeket látta maga előtt. Csak a legkisebb gyermeket hagyta életben, majd a pénzzel elhagyta a házat.

Hazament, megadta a tartozást, majd pedig a feleségével együtt elindultak a vásárba, hogy új ásót vegyenek. Útközben, míg a férjnek ismét látomásai voltak, újra a háborúban érezte magát, ahol nem lehet nyugodtan sétálgatni, ezért a feleségét is magával rántva gyorsan beugrott az árokba. Amikor úgy gondolta, hogy „elmúlt a veszély”, tovább folytatták útjukat. A feleség ekkor jött rá, hogy a férje már szellemileg nem ép: „Teremtő isten, ez az ember nem tiszta… Lehajtotta a fejét, és a szemében lassan könnyek gyűltek… Siratta a régi urát.”

A férj még beszélt a látomásairól, a háború szörnyűségeiről, majd megindult és meg sem állott a városig. Bementek a vásárba. Az ember rögtön az ásókhoz sietett és válogatni kezdett, a feleségének pedig majdnem megszakadt a szíve a sok gyönyörű ruha, gyerekcsizma láttán, hiszen tudta, hogy otthon a gyerekeknek mennyi mindenre lenne szükségük. De a férje hajthatatlan volt, megvette az ásót, a gyerekeknek mézest, és elindultak hazafelé. A férfi a visszaúton a maradék pénzt a vízbe vetette, mert tudta, hogy ez a pénz egy percig sem volt az övé. Örült, hogy megszabadulhat attól, s ezzel látomásai is megszűnnek. Mikor visszaértek a faluba, már rögtön az első háznál beszélgetőket láttak. Az egész falu felfordult, az emberek összevissza rohangáltak. Mindketten nagyon nyugtalanok lettek, a fiatalasszonyon is végigfutott, hogy mit tenne ő akkor, ha a saját gyermekeit találná vérbe fagyva, amikor hazaérnek. Otthon a férfi érezte, hogy keresik. Két csendőr állt meg a kapuban. Ezután következett a szörnyű faggatás. Az életösztön megpróbálja még benne félrevezetni a csendőröket: „Ha az édesanyám csirkét ölt… vagy a feleségem: megmondhassák! Én bizony oda se dugtam az orrom… de hát a háborúba sok mindent megszokik az ember, amiről nehéz osztán idehaza leszokni…” A zsebéből kilógó zsebkendő és a kisfia naivsága árulja el bűneit. Megadja magát, s elismeri a büntetés jogosságát. A történés mélypontja a két gyilkosság, amely ugyanakkor elindítója egy öneszmélődési folyamatnak, az ösztönös cselekvő lényből gondolkodót formál.

Móricz ebben a művében a naturalista ábrázolás minden módját felhasználva mutatja be az embereknek, hogy a háború borzalmai hogyan törik meg az egészséges ember lelkivilágát. Figyelmeztet a háború hatásaira is, arra, hogy a háborúnak beláthatatlan következményei vannak: a harctéren nem sokat számítanak a társadalmi különbségek, mivel a halál mindenkit elérhet; a civil élet azonban nem így működik, ott minden embernek egyenlő joga van az élethez: ott nincs „parancsra” történő gyilkolás.

Az író ábrázolására jellemző a nyers, durva, naturalista, realista kép, régi magyaros nyelvhasználat, tömörség; műveiből meg lehet ismerni a társadalom minden rétegét. Általában kétféle előadásmódot használt: az egyes szám első és harmadik személyű igéket. Kiváló érzékkel mutatta meg az emberek lelkében végbemenő változásokat. Minden művére jellemző, hogy a szereplők cselekedeteit nemcsak mint tényeket közli, hanem azoknak motiválóit, a szereplők lelkivilágát is bemutatja.

Móricz mindig azt írta meg, ami fájt, ami bántotta. A saját szenvedése vezette el mások kínjainak és kínlódásainak megértéséhez. Ezeknek az érzéseknek pedig, mint a fájdalom és a szenvedés a legjobb kifejezője a naturalista stílus volt.

Mindkét alkotó a maga sajátos hangján azt mutatta be, hogyan válik az ember az embertelenség közegében embertelenné. Amit Ady a háborúellenes verseiben, azt Móricz a prózájában valósította meg. Rokon lelkek voltak, hasonló felelősséget éreztek hazájuk és a magyar nép iránt. Mindketten kegyetlen őszinteséggel mutatták be a háború borzalmait, és mindketten igen nagy érzékenységgel tárták fel a háború okozta sebeket.

(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve – A realizmus irodalmából 81-86. old. – Szerk.: Maczák Edit – ITEM Könyvkiadó)

A hazaszeretet, a nemzetféltés, a háború motívuma Ady Endre költészetében

I.

a)        Ady és környezete

b)        Ady célja

II.

a)        A magyar Ugaron

b)        A föl-földobott kő

c)         Kuruc versek

d)        Istenes versek

e)        Versek a háborúról

III.      Összegzés

Nincsen irodalmunknak még egy olyan ellentmondásos alakja, aki körül annyi vita folyt, akit annyi lelkesedés és fanyalgás kísért, akiről annyi különféle értelmezés, eltérő értékelés született, akinek nyomán annyi barát és ellenség támadt, mint Ady Endre.

A századforduló belső ellentétektől feszített magyar társadalmának világában született meg a modern magyar líra legnagyobb hatású és talán legbonyolultabb életműve, Ady Endréé. Ebbe a világba tört be – Párizsból hazatérve – „új időknek új dalaival”, s hozta magával mindazt a lírai törekvést, amely merésznek, újszerűnek hatott, és alapvetően meghatározta költészetét. Életművében adva van mindazoknak az ellentéteknek a magva, amelyek összecsapnak körülötte. Ezek a különféle korok, politikai és esztétikai nézetek, egyéni és csoportos érdekek talajában nőttek fel.

Ady műve egy olyan szeres egység, ahol a különböző motívumok egymás mellett és egymása fonódva vannak jelen: a magyarság iránt érzett felelősség s ezzel együtt a kuruc kor iránti fellángolás és keserűség, a létért folytatott állandó küzdelem, a haláltól való félelem, az Istenhez való fohászkodás, a szerelem kínzása és áldása, a forradalom lángoló érzései és a háborútól való iszonyodás. Mindezt kíséri az a szüntelen harc, melyet népéért, az Istennel, az igazságtalanság ellen, a sorssal, az asszonyokkal és saját magával vív. A harc, a lázadás, a bele nem nyugvás Ady költői világának legfontosabb törvénye.

A Párizst megjárt költő célja a magyarság szembesítése a valósággal, a szürke tömeg kimozdítása a földhözragadtságából, a szegénységből, a butaságból.

Ady 1904-ben látogatott először Párizsba, s itt egy teljesen új világgal találta szembe magát. Számára Párizs lett a szépség, a kultúra, a szerelem, a költészet városa. Összehasonlíthatatlanul szebb és jobb világba érkezett. Párizs jelentette számára az életet, az új lehetőségeket. Itt megtalált mindent, amit hazájából hiányolt. Hazatérte után egy új verseskötetben, az Új versekben írta le mindazon érzéseit, amelyet a magyar és francia föld különbözősége keltett benne. A kötet egyik kiemelkedő verse A magyar Ugaron (1905). Ez a verse nem tájábrázolás, hanem társadalombírálat, nemzetostorozás. A költő belső látásunkat ragadja meg. A cselekvésre izgató ellentétek a kétségbeejtően sivár valóságot, az eldurvult, kulturálatlan, elmaradott, félfeudális Magyarországot mutatják be, ahol az ugar ok-okozati költői kép. „Lehajlok a szent humuszig: / E szűzi földön valami rág. / Hej, égig-nyúló giz-gazok, / Hát nincsen itt virág?”

A darwini elméletből származó és az emberi világra alkalmazott létharc és kiválasztódás tétele fontos szerepet játszott már a kiegyezés kori nemzedékek gondolkodásában is. A természettudomány és a szociológia ésszerű érvei alátámasztották a reformkor aggodalmát: a nemzethalál lehetőségét. Adyt a millenniumi ünnepi mámor nem szédítette el, a nemzetféltés őt nemhogy visszatartotta, hanem arra sarkallta, hogy a nyilvánosság elé vigye kíméletlen bírálatát. Hazaszeretetét és a magyarság féltését verseiben támadó, ostorozó indulatok fejezik ki, s ezzel ellentétben a gyöngéd, meghatott szeretet jellemzi. A hazájához fűződő kötődést írja le. A föl-földobott kő (1909) című versében, amelyet akkor írt, amikor félévnyi párizsi tartózkodása után hazatért. A versben a költő azonosítja magát az újra meg újra földobott kővel, amely a fizika törvénye szerint is mindig visszatalál oda, ahonnan származik. A költő is hasonló érzésekkel bír. Akárhányszor úgy érzi, hogy elege van az itthoni életből, elvágyik messzire, de szíve újra és újra visszahúzza. Tudja, hogy itt van a helye, és akármit tesz, sosem tudja végleg elhagyni hazáját. „És, jaj, hiába, mindenha szándék, - / Százszor földobnál, én visszaszállnék / Százszor is, végül is.”

A millennium ünnepségeit megrendező korszak nemzeti mitológiájában közpéonti szerepet kapott a Rákóczi-kultusz és a kuruc romantika is. Ady neveltetését is áthatotta a múlt, de politikai tapasztalata és történelmi tájékozottsága felismertette vele, hogy a Rákóczi-szabadságharc példát adó hagyományáról le kell választani a nemesi önigazolást szolgáló személeti torzításokat. Kuruc-versei saját koráról és saját korának szólnak.

E lírai darabok is a magyarság-versek közé tartoznak. A 17. és 18. századi kuruc küzdelmek költészetének formai kellékeit, strófaépítését imitálják, fontosabb alakjait: Rákóczi, Esze Tamás, Tyukodi pajtás; és színhelyeit: Munkács, Késmárk szerepelteti a költő. e a honában bujdosóvá lett kuruc tragikus jelképe ugyanazt a politikai élet peremére szorult, reménytelenül lázadó sorsot idézi fel, mint a magyarság-versek. A Sípja régi babonának című versében (1913), amelynek alcíme: Bujdosó magyar énekli, arra kéri Istent, hogy veréssel sújtsa népét:

„Szól a sípszó: átkozott nép, / Ne hagyja az Úr veretlen, / uralkodást magán nem tűr / S szabadságra érdemetlen.”

A vers mondanivalója a menekülés, a hazától való elszakadás, a régi érzelmi kapcsolatok önkínzó szétszakítása. Ennek a tagadásnak határozottan ellentmond a verssorok muzsikája, a ritmusban megbúvó szeretetteljes vallomás népe iránt. Ez a tiszta és ősi magyaros forma, a vers-emlékeket idéző kedves dallam hűen tükrözi a népével és hagyományaival szorosan összefonódó költő szemléletét: a hazától való elválás lehetetlenségét. A kuruc-versek szerepversek: a költő nemcsak beleéli magát egy meglévő szerepbe, hanem saját gondjaihoz igazítja azokat. A kuruc-versek motívumára az otthontalanság, a társtalanság, a közösségi élet igénye – „csak magamban”, sátor-sarkon, koldus-vásár közepébe -, a kivetettség, a céltalanság – „Sohse lesz jól, sohse látlak” – jellemző ugyanúgy, mint a magyarság-versekre.

1910-től Ady sajátos magatartásbeli és ezzel összefüggő poétikai változás korát éli át: A Nyugatnál szinte mindenkivel összetűzésbe kerül, folyamatosan megélhetési nehézségei vannak, a Léda-szerelem is kezd kihűlni, szervezete egyre gyengébb. Belefárad a harcba, ezért Istenhez menekül. A Hiszek hitetlenül Istenben című versében bevallja, hogy szüksége van valakire, aki meghallgatja, aki megváltást hozhat, mert beteg, bűnös és meg fog halni. A régi, hagyományos értékek megtelnek értelemmel, s elgondolkodik azon, mennyi titok övezi lényét.

Alig hogy megnyugszik, lelkében új harc kezdődik, mert nem tudja tétlenül szemlélni a világban dúló eseményeket. Magánéleti versei is háttérbe szorulnak, s a politikai, a háborús eseményekre reagál.

1914 júliusában kitört az első világháború. Ezután apokaliptikussá, látomásszerűvé tágul költészete. A kiúttalanság, a szörnyűségek sora gyötri.

A háború mélységesen megrázta Adyt, szemében esztelen vérontásnak, a világ értelmetlen rombolásának tűnt. Átértékelte a múltat, megváltoztatta világképét is. Feladatának tartotta a múlt értékeit megőrizni, s átörökíteni a jövő számára. A jelen célja: az embernek maradás az embertelenségben. Ady látta, hogy a háború nem a kisemberek háborúja, hogy őket csak tönkreteszi. Ezért költészetével megpróbálta felrázni őket, felnyitni szemüket. Háborús költészetében három fő motívum az uralkodó: a Tegnap, a Gondolat és az Ember. Ember és idő: két olyan gondolatgazdag szimbólum a költészetében, amelybe Ady belesűríti a háború minden embert próbáló szörnyűségét. A költő szembehelyezkedett a háború tébolyával, meg tudott maradni embernek az embertelenségben, magyarnak az űzött magyarságban.

Az Ember az embertelenségben (1916) című verse ennek a költői és emberi helytállásnak a bizonyítéka. Megírásának időpontja a román támadás megindulásával esik egybe. A költő számára a háború legnagyobb csapása ez volt: szülőföldje került veszélybe. A román csapatok erdélyi betörése után kezdetét vette a kétségbeesett magyarok riadt menekülése. A menekülés, az ország egyetlen országútján, a csucsai Boncza-kastély előtt vezetett, ahova gyakran befogadtak embereket. Ady Csinszkával együtt tanúja volt ennek a Tébolynak. Így vált most személyes ügyévé a háború.

A költeménynek első versszaka leírja a költő lelkiállapotát: saját testében éli át a borzalmakat. Szívével, szemével, agyával szenvedi meg az egész katasztrófát. Metonímiák sora jelzi a személyiség összetörtségét. A Téboly a háború, az elveszett emberi értelem metaforája. A borzalmak nemcsak lesújtják, hanem fel is emelik a költőt, s a szülőföld érintésétől kap életre.

Aki meg tud maradni az iszonyatban embernek és magyarnak, az a legnagyobb próbát állja ki. Ez pedig a legtöbb, amit a háború adhat: „Ékes magyarnak soha szebbet / Száz menny és pokol sem adhatott: / Ember az embertelenségben, / Magyar az űzött magyarságban, / Újból-élő és makacs halott.”

Az ékes jelző nagyon sokat fejez ki. A régi magyar nyelvben „szép” értelemben használt szó volt, itt nem külső szépséget, hanem harmonikus egységet, egy erkölcsi magatartást jelent: a helytállást.

Szimbolikusan és reálisan is igaz, amit a költő magáról mond a következő szakaszban, amely hozzájárul a művészi hatáshoz: „Borzalmak tiport országútján, / Tetőn, ahogy mindég akartam, / Révedtem által a szörnyűket”.

A tetőnek hármas jelentése van: egyrészt a harcmezőtől való távolság szimbóluma, másrészt azt az erkölcsi magaslatot jelenti, ahonnan mindig elítélte a háború gondolatát is. És a csucsai dombtetőt, ahonnan szemlélte a borzalmak országútját.

Majd csodálkozó döbbenettel fejezi ki a veszedelmet: „Milyen baj esett a magyarban / S az Isten néha milyen gyenge.”

De a költő nemcsak átéli népe szenvedéseit, hanem őrzi is azt: „Nagy kincseket, akiket lopnak, / Bekvártélyoz béna szivébe / S vél őrizni egy szebb tegnapot.”

A bekvártélyoz szó arra példa, hogy nemesíti meg Ady az otromba szavakat is. Megjelenik a Holnap hősének új szimbóluma, a Tegnap is, amely arra hivatott, hogy a szellemi értékeket tárolja, és a forradalom hitében élők optimizmusát őrizze.

Ez üzenet a jövő nemzedékének is, hiszen Ady már sejtette az atomkorszak emberét fenyegető veszedelmet is.

Ady művészetének titka: „vallani mindent”. A legnagyobb művészi bátorságra és tudatosságra vall az, hogy a külső világ ingereit a maguk gazdagságában és ellentmondásosságában merte és tudta a lírai én belső tartalmává változtatni.

(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve – A realizmus irodalmából 67-70. old. – Szerkesztette Maczák Edit – ITEM Könyvkiadó)