Dánielné Lengyel Laura: Zsófia levele

Köszönöm, kedves barátnőm, hogy gondolt reám, köszönöm finom és nobilis hangú üdvözletét, és ha akarja impressziómat, hát íme:

Ott álltam az emelvényen az elnök mellett. Hallgattam bemutató szavait. Igyekeztem figyelmesen hallgatni, ám nem igen tudtam követni gondolatmenetét. De úgy tetszik nekem, az elnök igen erősen és feleslegesen sokat hangoztatta női  mivoltomat.

Minek az? Igaz, hogy én vagyok az első asszony, akit a francia akadémia halhatatlanjai közé választ. De végre is, mi köze az én nővoltomnak: Ha voltak asszonyok, akik megérdemelték előttem is ezt a tisztességet, úgy igazságtalanság történt velük, mert meg nem kapták. Az elnök helyesebben teszi, ha tőlük kér bocsánatot, minthogy engem dicsőít. Ha pedig én szolgáltam reá erre a kitüntetésre és díszre, akkor mi köze ennek az én asszonyvoltomhoz? Sokkal jobban szerettem volna, ha tudományos érdemeimről beszél, semhogy azt hangsúlyozza, mekkora díszt és dicsőséget hoztam az asszonyi névre. Dolgozószobámban, laboratóriumban soha-soha nem gondoltam arra; hogy nő vagyok-e vagy férfi. Dolgoztam, kerestem, kutattam, mert ez volt a vágyam és szenvedélyem. Szomjúhoztam az igazságot, éppen úgy, mint az iszákos a pálinkát, vagy a játékos a kártyát.

Míg dolgoztam, kerestem, kutattam, egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy díszt- és dicsőséget hozok-e az asszonyi névre. még a magam nevére sem gondoltam. Csak egy vágy égetett, kínozott, gyötört: szembenézni az ismeretlen, a rejtelmes igazsággal!... Íme, megtörtént.

Az elnök bevégezte beszédét és most jövök én. Elmondom székfoglalómat, azaz recitálok dolgokat, amiket már mindenki tud. Mert ugyebár azzal nem alázhattam meg sem saját magát, sem a tudós társaságot, hogy subjectiv vallomásokkal álljak elő. Hogy és mint jutottam el odáig, míg célomat elértem, mindegy. A fő az, hogy megvan – amit kerestem. És mire megtaláltam, már nem is az enyém, hanem mindenkié, az egész világé. – Szinte szégyenkezve fejeztem be előadásomat. Minden intelligens újságolvasó ember elmondhatta volna az én székfoglalómat. Immár én sem tudok többet, mint ők. A célnál vagyunk. Megérkeztünk.

Szürke impressziók, ugye? S hozzá még a volt a 40-ik születésnapom. Ezt is unokahúgomtól, Maritól tudom, aki remegve, elfogódott hangon gratulált és hívott meg esküvőjére. Hogy így, meg úgy… nem is reméli… az én nagyon elfoglaltságom… mondtam neki, hogy megleltem, amit kerestem és most már igazán semmi dolgom sincs, menjünk esküvőre.

A kisleány díszes, nagy esküvőt akart és én igen helyeseltem. Mikor pedig ott álltam a templomban, akkor láttam, mennyire igazam volt. Maga ugyebár tudja, hogy vélekedem én a ceremóniákról, a szertartásokról, de mikor kis unokahúgom ragyogó arcát láttam, amint magasra emeli szőke fejét, éreztem, hogy igenis neki van igaza, ennek a 20 éves gyermeknek. Mert az ifjúság öröme és boldogsága nem arra való, hogy rejtegessék és h az ő megdicsőülésének, asszonnyá válásának napján maga körül óhajtja látni jó embereit, hát igaza van. Orgonabúgás, aranypalástot püspök szava, operaénekesek kara adja tudtul mindenkinek, hogy a kis Mari szeretett és asszonnyá lesz.

Ne gondolja, hogy gúnyolódom és ne csodálkozzék azon, ha többet foglalkozom Mari esküjével, mint magam székfoglalójával. 40 éves múltam, drága barátnőm, és bátran beszámolhatok gondolataimról és érzéseimről, a bolondokról és képtelenekről is. Azonfelül meg maga boldog asszony, és anya, és így meg fogja érteni, amit mondok. Míg a kis Mari ott állt vőlegénye mellett és erős hangon mondta el az eskü szavait, arra gondoltam, hogy én… hogy nekem sohasem fogta így a kezemet egy férfiember. Az én kezemet megszorították bajtársi szolidaritással, igaz, benső, becsületes, komoly barátsággal, de soha egy erős kéz nem remegett, mikor az én ujjaimhoz ért. Az én szemembe sohasem nézett így férfi, ahogy a kis szőke Marira nézett szerelmes vőlegénye. Velem vagy vitatkoztak a férfiak, vagy alázatosan meghajtották a fejüket előttem. Pedig, drága barátnőm, én tudom, én érzem, hogy semmiféle asszony nem tudott volna úgy szeretni, mint én, ha akad a világon férfi, aki ezt a szerelmet kívánja, vágya óhajtja.

Csakhogy énreám sohasem nézett szerelmes vágyakozó szemmel férfiember. Voltak bámulóim, voltak ellenségeim, voltak irigyeim, de szeretőm nem volt soha. Egyetlen egy férfiarc el nem halványodott, ha én ránéztem, soha férfiszemben ki nem gyulladt a vágy lángja, ha én mellette álltam. Eddig – milyen különös – nem is jutott eszembe ez. Nagyon elfoglalt a munkám, meg fiatalabb is voltam. Mert elhiszi-e kedves Barátnőm, hogy szeretetre nekünk nagyobb szükségünk van, int a 20 éves leányoknak? Azoknak talán elég a maguk diadalmas, gőgös, szép ifjúsága. De később? De most? Nem nevetséges, hogy most kezdenek kínozni ezek a problémák, mikor már semmiféle választ nem kaphatok reájuk? Hogy van az, hogy mellém soha férfiember nem állt, hogy én nem bírtam egy férfi lelkében minden helyet betölteni, miért nem tudtam fantáziájukat és vérüket felgyújtani? Nem voltam szép? De láttam nőket, kedvezőtlenebb külsővel, mint az enyém, és hozzá még ostobák, kislelkűek, alacsony gondolkozásúak voltak, mégis magukkal ragadták a férfit, kire tekintetük tévedt.

Ne gondolja, hogy Öntől várok ezekre a kínos kérdésekre feleletet. Ezek olyan kérdések, drágám, amelyekre nincs felelet sehol. De maga impressziómat kéri tőlem. Azt kérdezte, mit éreztem, mikor akadémiai székfoglalómat elmondtam? Csupa banalitás. Nem érdemes beszélni róla. A Mari esküvője érdekesebb gondolatokat váltott ki belőlem.

Arra is gondoltam, hogy ezek a kínos kérdések nem is fognak nyugtot hagyni, míg az elmém elé újabb probléma nem vetődik, amelyért harcolhat, viaskodhat, küzdhet. Addig mindig fog gyötörni, hogy miért nem akadt férfi, kinek én volnék a nő, a legfontosabb, a legdrágább? Határozottan munkához kell látnom, mert ez a sok ostobaság megőrjíti idegeimet. Eddig nem volt belük bajom, rendben tartottam magamat. De már 40 éves múltam, vigyázni kell… Kár, hogy most nincs semmi dolgom, üres a lelkem.

De azért ne vigasztaljon drágám, mert ezt most még nem bírom elviselni. Talán később, 10 év múlva… lehet… akkor talán igen… És most búcsút mondok magának, hogy felkeressem Mari fiatalasszonyi lakását, és míg az ifjú pár a násznéppel mulat, teleszórom piros rózsákkal a szobát. Odaadom nekik azokat a piros meleg, szerelmes rózsákat, melyek engem illettek volna meg, és amelyek soha-sohasem jutottak el hozzám.

Zsófia.

Forrás: Szinérváralja 10. évf. 6. sz. 1913. február 4.

Balogh István: Boldog vagy…

                               

Nem csábít a város

Cigányzenés éjjel…

Nem vágyok mámorra,

Festett arcra, kéjre.

Két ablakos szobám

Csendes magányába

Nem kapnak vad fiuk

Zajos nótázásba.

… Ijesztő csendes itt

Körülöttem minden.

- Boldog vagy gyermekem –

Suttogja az Isten.

Forrás: Szinérváralja 10. évf. 6. sz. 1913. február 4.

Balogh István: Belesóhajtom a neved…

Belesóhajtom a neved’

Ködös éjszakába…

Hozzád küldöm a lelkemet

Lányos kis szobádba.

Meglopom a gondolatod’,

Elhozom a vágyad’…

Megsimitom, lággyá teszem

Fehérpárnás ágyad’.

Álmaidban ottan legyek,

Amíg te rózsa vagy –

Megcsókolom, megrabolom

Virágrózsás ajkad.

Forrás: Szinérváralja 10. évf. 6. sz. 1913. február 4.

Kosztolányi Dezső: Istenítélet

Cser Gábor izgatottan állott az asztal mellett a félig elsötétített szobában. Az arca krétafehér volt, s nagy, piros ajkai ebben az ijesztően fehér keretben kárminszínűeknek, kétszer akkoráknak látszottak.

- Értetted? Megismertelek egészen. Mától kezdve más hangon beszélünk majd egymással...

Az asszony az aranyszélű konzol előtt a haját igazította. Férje rekedten, kapkodva beszélt, mikor ránézett:

- Elég volt a játékból... Ezt nem bírom tovább... - Erős, sötét havannát szívott, s hevesen járt fel s alá a szobában.

- Még mindig hazug vagy - folytatta egyre izgatottabban -, képmutató és határozatlan. Le kell vetned az álarcot, mert az őrületbe hajtasz. Le fogom tépni rólad, leszakítom, megalázlak. Letiporlak.

Az asszony nedves macskaszemeit tágra meresztette, s valami síró, fanyar és kedveskedő babaarccal nézett reá:

- Nem értelek.

- Ez a baj. Megmérgezett a színház, te még mindig komédiás vagy. Nézz csak a tükörbe, de ne így, hanem őszintén, komolyan, becsületesen. Próbáld meg. Tudod, mi az a becsület, az őszinteség? Az ég szerelmére, ne mosolyogjál, hagyd el végre ezeket a színpadi cafrangokat.

Cser odasietett a tükör elé, megfogta feleségének a fejét, s elállt a lélegzete. A férje vaskarokkal tartotta, s nem bírt megszabadulni tőle. Az előtte levő üveglapon látta zavart, sápadt arcát.

- Engedj, engedj... - sikoltott, s egy kígyószerű mozdulattal ki akart siklani a szép férfi öleléséből. Cser elengedte. Kimerülten a díványra dőlt, megtörölte a homlokát.

- Hol a te lelked, hol a te igazi, becsületes arcod? - kérdezte szemrehányóan, szomorúan.

Az asszony készen volt az öltözködéssel. A gyémántfejű tűt fekete kalapjába szúrta, még egyszer megnézte magát a tükörben, aztán a férje elé állott.

- Szeretsz?

Cser lemondólag intett a fejével.

- Szeretlek.

- Megígéred, hogy jól viseled magad ezután? Meg? Akkor minden meg van bocsátva.

Megcsókolták egymást. Az asszony egy mély, színpadi komplimenttel ajánlta magát.

- Addio. Estére találkozunk.

Cser egyedül maradt a szobában. Leült a hintaszékbe, rágyújtott egy könnyű, orosz cigarettára, s gondolkozni kezdett.

Három éve voltak házasok. Ez, a három év most is nyugtalan, zajos boldogságnak, izgatott csókoknak visszhangját keltette benne. Az érintetlen, puha leány a színpadról egyenesen kényelmes fészkébe lépett, kecsesen és büszkén, mint egy dámvad, s fél évig a legtisztább boldogságot adta neki. Nem jártak társaságba, maguknak éltek, elégedettek voltak. Az asszony maga vitette a padlásra a babérkoszorúkat, emlékeit pedig elrejtette a szekrényébe, hogy senki se lássa. Lassan-lassan azonban kedvetlen és szomorú lett. Az arca megváltozott. Téli estéken sokáig ült egyedül a sötét szalonban, s mikor kijött, zavartan nézett reá.

Cser ezt észrevette. Egyszer, mikor belépett a szobába, maga elé meredt. Lábujjhegyen, nesztelenül lopózott a háta mögé. Az asszony felkacagott, s trillázni kezdett. Ettől a pillanattól kezdve meg volt mérgezve körülöttük a levegő, minden tárgy idegenné vált, a szavakba mély bánat, hideg gyanakvás lopódzott. A férfi látta, hogy az asszony játszik. Ez a gondolat azután a legvadabb ölelkezésüket is megzavarta, és csókjaik édességét végképpen elvette. Cser először azt hitte, hogy ő a beteg, s maga előtt se merte bevallani a gyanúját. Elállt a lélegzete, ha arra gondolt, hogy egész boldogságuk egy ügyes csalás, holmi színpadi szemfényvesztés, melyben ő csak egy odarántott, buta szereplő. Hónapokig járt ennek a gondolatnak a terhével. Azután ijedten vette észre, hogy ez a nő a színpadi lámpák vakító fényében örökre elvesztette önmagát, s alkalmatlanná lett az életre. Az arca mindennap más volt, a hangját ezerféleképpen tudta változtatni. A szeme, az ajka, minden porcikája, minden csepp vére hazudott. Csert az őrültség környékezte.

Ezek a gondolatok mostan kába zavarban vágtattak át az agyvelőjén. Egyszerre hidegen és határozottan felállott, s a keze ökölbe szorult:

"Bizonyosságot kell teremtenem - gondolta magában. Meg kell mentenem az életnek, az életem árán is..."

Nem tudta befejezni a gondolatát, mert a szomszéd szobából léptek hallatszottak. A felesége volt.

Sietve meggyújtotta a villamoslámpát, s összeborzongott, mikor a férjét megpillantotta.

- Te vagy az? Ó, te csúnya, szomorú ember. Nem untad meg a várakozást?

Aztán sokáig, mereven bámult reá.

- Mit nézel? - kérdezte Cser.

- Az arcodat, a te sápadt, érdekes alakodat. Ne mozdulj. Olyan nemes vagy ebben a pózban. Hajtsd kissé előbbre a fejedet...

Cseren egyszerre a hideg szaladt át. Eszébe jutott, egyszer azt mondta a felesége, szeretné, ha előtte halna meg, mert rajta akarja megtanulni a színpadi halált. Ezen akkor mind a ketten nevettek. Most azonban agyába nyilallt a gyilkos, fekete tréfa.

- Mit gondolkozol? - gyóntatta tovább az asszony.

- Rólad. Próbára akarlak tenni. Látni akarom, szeretsz-e még? Egy áldozatot kérek tőled. Ne kérdezd, miért... ne kérdezd, hogy jutott eszembe... egyszer talán úgy is megmondom... A ruhádat akarom, melyben utoljára léptél fel. Add ide nekem, ajándékozz meg vele.

Az asszony némán nézett reá. Azután szó nélkül bement a másik szobába, s kivette a szekrényből azt a csipkés könnyűséget, melyet a férjétől kapott. A sárga selyem csodaruha odahullott lábai elé.

- Tessék.

Cser tántorgott az örömtől. Magához szorította a feleségét, és az este korán feküdtek le.

Több hónap múlt el. Cser tűzre vetette a ruhát, az asszony azonban mindig sápadtabb és szótlanabb lett. A teste sorvadt, szeme beesett. Fáradtan, álmosan tettek-vettek egész nap, s kegyetlen, éles szemekkel figyelték egymást. A férfinak borzasztó percei voltak. Gyűlölni kezdte az embereket, gyűlölte a közönséget, és féltékeny lett reá, hogy ezt a forró nőt egykor hideg, hüllőkarjaival ölelgette, és undok nyálas szájával kiszívta belőle a lelkét. Gyűlölt mindenkit, ha elgondolta, hogy azelőtt éhes diákok, kövér disznókereskedők tekintete mászott a testén, mint valami falánk, mérges pók. Nem volt sem éje, sem nappala. Várakozott a percre, mikor véres bizonyítékokat kaphat, amelyek elkábítják, földre döntik, megölik.

Egyszer éjjel, mikor az asszony mozdulatlanul, lélegzettelenül feküdt, hogy azt higgye, alszik, föléje hajolt. A szemei tágra nyíltan, ragyogva meredtek a sötétbe, s mikor észrevette őt, ijedten hunyta be... A borzasztó pillanat, a leszámolás perce azonban még nem érkezett meg.

Egy novemberi estén Cser fáradtan érkezett haza birtokáról. Kocsin jött, sáros és piszkos volt; nyomban a szobájába ment, hogy megmosdjék és átöltözködjék. Alig gyújtott világosságot, a felesége hangját hallotta az ajtón kívül:

- Te vagy, Gábor?

Az asszony zavartan lépett be.

- Mi baj? - kérdezte Cser.

- Károlyka beteg. Köhög. Úgy látszik, meghűtötte magát.

Cser rémülten ugrott fel. Rögtön orvosért telefonált. A hároméves kisfiú piros arccal, homályos szemekkel feküdt a párnák közt, s már nem is volt eszméleténél. Az asszony leült az ágya mellé, s ügyetlen kézzel simogatta a forró, sajgó fejecskét. Aztán felkelt, megigazította nehéz, szőke haját, és lábait keresztbe vetve várta az orvost.

Az orvos megmérte a fiú lázát, megvizsgálta, azután félrehívta Csert.

- Difteritisz... El kell készülni a legrosszabbra.

Egész éjjel fenn voltak, s idegesen virrasztottak a betegágynál. A beteg nyugtalanul hánykolódott, fuldoklott, és éjfélkor már hörögni kezdett. Hajnalra meghalt.

A hatalmas, atléta mellű férfi jajgatva rogyott az élettelen testre. A felesége földszínű arccal nézte a halottat és a férjét.

A ravatalt a másik szobában állították fel. A koporsót teleszórták kései rózsákkal, halvány, szagos virágokkal. Szótlanul állottak mindketten, s egy pillanatig sem mentek el a ravataltól. Éjfélkor, mikor Cser csaknem összerogyott a fáradtságtól, így szólt a feleségéhez:

- Fáradt vagyok. Egy pillanatra leheverek. Te addig maradj itt...

Bement a másik szobába, s behúzta maga után az ajtót. A két szobát üvegajtó választotta el egymástól, melyet vékony vászonfüggöny takart be, hogy ne lehessen átlátni. Cser azonban, maga sem tudta miért, nem feküdt le. Végigment a szobán, azután megállott az ajtó előtt. A vászonfüggönyön átcsillogtak a ravatalgyertyák karcsú, nyugodt lángocskái. Csend volt.

Cser nem mozdult a helyéből, s tágra nyitott szemekkel nézett a másik szobába. Azután óvatosan félrehúzta a vékony függönyt, de csak annyira, hogy a keskeny résen egyik szemével átkukucskálhasson. Felesége ott állott a ravatalra könyökölve, s nézte a halott pisze, fájdalmas, idegenszerű arcát. Sápadtan vergődött, és nem tudott sírni. Egyszerre azonban odavillant rémült tekintete az üvegre, s meglátta a férje kémlelő, sötét szemét. Arca erre sötétpirosra gyulladt, s fejét lehajtotta a halott liliomfehér arcához.

Cser lábujjhegyre állt s úgy figyelt. Az asszony sírt.

Zsebkendőjét szeme elé szorította, fejét mélyen lehajtotta. Hangja megcsuklott. Tüdejéből a levegőt szakadozva engedte ki, s erősen fújta az orrát. A színpadon zokogott így, emlékezett, tudta, érezte, egészen így sírt. Most már nem kellett kételkednie...

Cser megragadta az ajtót. A rozoga rézkilincs kezében maradt. Még látta a szobát, a koporsót, a gyertyákat, s úgy tetszett neki, mintha a ravatal egyszerre tűzbe borult volna.

Azután elsötétült előtte a világ.

Forrás: Szinérváralja 10. évf. 3. sz. 1913. január 14.