Lányok, lányok, szőke barna lányok!
Egy szavam van ha meghallgatjátok!
Elbeszélem, ha szépen megkértek,
Fejér Kati történetét néktek.
Helyes egy lány ez a fejér Kati,
Beh is jól jár vele majd valaki;
Ki elveszi, annak a házába
Vele megy be az isten áldása.
Istenfélő, jámbor mindenképen,
Apját anyját megbecsüli szépen.
Sütni főzni, szőni fonni nála
Nem tud jobban három falu lánya.
Örömemben meg is ölelnélek,
A farsangon meg is esketnélek,
Ha ti is mind illyenek volnátok…
Mivelhogy én pap vagyok ám lányok!
Hanem menjünk rendesen a sorján.
Jó Katinak irígye volt sok lány,
Azért volt a lányok irígysége:
Hogy a legény mind Katit dicsérte.
Tudnivaló, meglátják a szépet,
A takaros szép fejér cselédet,
Őtet is bár dugdosta az anyja,
Megakadt a legény szeme rajta.
A legények közül Barna János
Kapogatott leginkább a házhoz;
Jó fiú volt; szüléje se bánta,
Kati se volt rosz szívvel eránta.
A faluban volt még egy más legény,
Ki Katiért majd elveszett szegény;
De szerelmét nagyon eltitkolta;
Árva Ferencz, a nevérül mondva.
*
Jó móddal volt pedig Barna Jancsi
De Ferencznek se tücski se hajta ki!
Jancsi derék, a lépése kényes,
Ferke szegény, nem igen személyes.
Tudta Kati, észrevette rajta,
Hogy Ferencznek búja van miatta?
Szánta, de hát nem tehetett róla,
Mert hisz kettőt hogy szeretett vóna!
Kapva kap a szón az asszonyember,
Pedig a szón elindúlni nem kell!
A faluban minden azt beszélte,
Hogy Katit már Jancsi meg is kérte.
Lehet is, hogy volt valami benne,
Hanem biz az eltört ám egyszerre!
Kitudták a háztól Barna Jánost
Kati pedig máshoz megyen már most.
Csapodárnak Katit se tartsátok
Jancsit se kell sajnálni, jó lányok!
Mit ér az illy anyámasszony-legény…
Hanem menjünk tovább az esetén.
Tudjátok azt, hogy most a vadráczok
Háborgatják szép Magyarországot;
Parancsolat jött a vármegyétül:
Kardra! kardra! gyáva ki nem készül.
Fel is csaptak szépen a legények,
A hazáért meghalni is készek;
Árva Ferencz volt az első a ki
A helységben legelöl állott ki.
Barna János, hetyke legény! hát te
Tán meghaltál, hogy még se álltál be?
Dehogy halt meg, dehogy halt meg, gyáva!
Az inába szállt a bátorsága.
Más legénynek keskeny most az utcza,
Háta megett kilencz czigány huzza;
Jancsi pedig kimenni is átall
Lopva néz mást a görcslyukon által;
Látta Kati bátor
Ferenczet,
Bátorsága neki nagyon tetszett;
Jancsi dolgát pedig szégyenlette,
S imigy szólott hozzá akkor este:
’Ugyan Jancsi! az isten nevére,
Önkéntesnek hogy nem álltál még be!
Kicsufolnak, s nekem fáj ha hallom,
Ugy-e elmégy? eredj el galambom!’
„Hová beszélsz, a Krisztusra kérlek!
Szeretlek oszt itt hagyjalak téged!”
S a mentségnek nem volt hosszavégi,
De nem hagyott békét a lány néki;
’No, ha szeretsz, ép azért menj, látod!
Verjétek el azt a csunya ráczot,
Mert ide jön s a nyakad elvágja,
Vagy engemet elviszen rabságba!’
„Lesz ott ember, csak nem is szólj róla!”
’Ha lesz is, de véled még több vóna!
Ki jó polgár, elsőbb most előtte
A hazája mint a szeretője!’
S azt felelte Jancsi utoljára:
Nem megy, inkább a kezét elvágja;
’No, ha nem mégy, ide se jöj többet!’
Monda Kati, s nem is szólott többet.
Búsan bement, becsukta a kaput,
Reggelig rítt, egy csepet se aludt;
’Úgy is maradj itthon szégyen szemre,
Rád se nézek!’ – mondta keseregve.
S Barna János itthon maradt szépen,
De csúfolták is úton útfélen;
A gyerek is kiabált utána,
S nótát csinált rá a falú lánya:
- Barna Jancsi derék egy katona,
Sás a kardja, fűzfagaly a lova;
Zab taréja, szalma sarkantyúja;
Jobb vólna ha az ágy alá bújna! –
Szomorú volt a Jancsi világa,
Oda van a becsület, a mátka;
S az alatt azt irják az újságok
Árva Ferencz, hogy veri a ráczot.
Magasztalják, dicsérik Ferenczet,
Kati apja még ollyat is ejtett,
Hogy ha megjön: lányát neki adja,
A lánynak is nagy az indulatja.
Hogy megirták ezt neki levélben,
Szegény majd elveszett örömében;
És azóta még egyszer vitézebb,
S írnak róla még több jót meg szépet.
S a táborból minden órán várják,
Elkapja a falu legszebb lányát;
Jancsi pedig… de ne szóljuk róla,
Jobb volna ha régen megholt volna!
Lányok, lányok, szőke barna lányok!
A jó legényt vissza ne ríjjátok!
Rosz fiú, ha nem elsőbb előtte,
A hazája mint a szeretője.
Forrás: Nép barátja
1. kötet 16. sz. Bp., 1848. szept. 17.
