2020. jún. 11.

Lévai József: Ha én király volnék


Ha én király volnék, isten látja lelkem,

Örökkön örökké bánnám, hogy születtem;

Égetné szivemet, mint a tűz parázsa

Aranyos királyi széken ragyogása.

 

Ha én király volnék, engesztelés végett

Megölelném a rég sanyargatott népet.

Sírva mondanám, hogy áldásom reátok,

Engem az életben többé soh’se láttok!

 

Ha én király volnék, én tőlem végtére

Palotám küszöbét vad fű nőhetné be,

Elhagyám a várost, elhagynám hazámat,

Egy kisérőm lenne csupán – a búbánat.

 

Ha én király volnék nem vón’ maradásom,

Sem az emberke közt, sem a más világon;

Nyakamat a hóhérpallos alá vetném,

Nem szólnék ellene, mert megérdemelném!

 

Forrás: Nép barátja  1. kötet 24. sz. Bp., 1848. nov. 12.

 

Arany János: Az örökség

Azok a magyarok, kik e hazát

Véren vették, vérrel ótalmazzák,

Azok a magyarok, ha riadót fúttak,

A halál képétől nem messzire búttak.

 

Lakásuk volt paripájok háta,

Letett ágyok kemény nyeregkápa:

Ettek és aludtak vérmocskolta nyergen,

Jártak éjjel-nappal sok nehéz fegyverben.

 

Nem kérdezték: sok-e az ellenség?

Olvasatlan próbáltak szerencsét;

Tudták, a szerencse mindig ahhoz pártol,

Kinek szive még a halálban is bátor.

 

Elfogytak, elzülltek ottan-ottan,

Szép országok hevert elhagyottan,

Fölveré az isten mindenféle gyoma,

Éktelenné tette török, tatár nyoma.

 

Rongált zászló lőn az ő formája,

Nem volt annak színe, sem fonákja,

Itt-amott sötétlett rajta egy-egy vérfolt:

Szép zászlónk, az ország, váznál nem egyéb volt.

 

E becses zászlónak, a hazának,

Védelmében hányan elhullának!

Vérökben a rúdját hányszor megfereszték

Régi ősapáink! de el nem ereszték.

 

Igy a zászló ránk örökbe maradt,

Ránk hagyák azt erős átok alatt:

Átok alatt, hogy ha elpártolnak attul

Ne legyen az isten istenünk azontul.

 

Most telik be, vagy soha, ez átok.

A zászlót, a zászlót ne hagyjátok!

Ha minket elfú az idők zivatarja

Nem lesz az istennek soha több magyarja!

 

Forrás: Nép barátja  1. kötet 22. sz. Bp., 1848. okt. 29.

 

Arany János: Él-e még az isten?

Él-e még az isten… magyarok istene?

Vagy haragra gerjedt népének ellene,

És elhagyta végkép,

Hogy rabló, zsivány had, bérbeszedett csorda

Égesse, pusztítsa, öldökölje sorba

Régi kedves népét?

 

Él-e még az isten – az az isten él-e,

Ki e dús Kanaán országba vezérle

Mint Izráelt hajdan,

Hozván őseinket füstnek fellegében,

Égre fölpirosló tűz-oszlop képében,

Véres viadalban?

 

Él-e még az isten, - az erős, hatalmas,

A ki elleneinken adott diadalmat

Száz-meg-száz csatákon?

A ki ujjainkat kardhoz egyengette,

Nevünket dicsővé, félelmessé tette

Széles e világon?

 

Él-e még az isten, ii erős karjával

Megtartott, megőrzött ezer éven által

Egész mostanáig?

Ki annyi veszély közt nem hagyá elveszni,

Töröknek tatárnak martalékul esni

Árpád unokáit?

 

Él még, él az isten… magyarok istene!

Elfordítva sincsen még e népről szeme,

S az még, a ki régen:

Harczra hát, magyar nép! isten a vezéred:

Diadalmat szerze a te hulló véred

Minden ellenségen! -

 

Forrás: Nép barátja  1. kötet 20. sz. Bp., 1848. okt. 15.

 

Tompa Mihály: Fejér Kati

Lányok, lányok, szőke barna lányok!

Egy szavam van ha meghallgatjátok!

Elbeszélem, ha szépen megkértek,

Fejér Kati történetét néktek.

 

Helyes egy lány ez a fejér Kati,

Beh is jól jár vele majd valaki;

Ki elveszi, annak a házába

Vele megy be az isten áldása.

 

Istenfélő, jámbor mindenképen,

Apját anyját megbecsüli szépen.

Sütni főzni, szőni fonni nála

Nem tud jobban három falu lánya.

 

Örömemben meg is ölelnélek,

A farsangon meg is esketnélek,

Ha ti is mind illyenek volnátok…

Mivelhogy én pap vagyok ám lányok!

 

Hanem menjünk rendesen a sorján.

Jó Katinak irígye volt sok lány,

Azért volt a lányok irígysége:

Hogy a legény mind Katit dicsérte.

 

Tudnivaló, meglátják a szépet,

A takaros szép fejér cselédet,

Őtet is bár dugdosta az anyja,

Megakadt a legény szeme rajta.

 

A legények közül Barna János

Kapogatott leginkább a házhoz;

Jó fiú volt; szüléje se bánta,

Kati se volt rosz szívvel eránta.

 

A faluban volt még egy más legény,

Ki Katiért majd elveszett szegény;

De szerelmét nagyon eltitkolta;

Árva Ferencz, a nevérül mondva.

 

*

Jó móddal volt pedig Barna Jancsi

De Ferencznek se tücski se hajta ki!

Jancsi derék, a lépése kényes,

Ferke szegény, nem igen személyes.

 

Tudta Kati, észrevette rajta,

Hogy Ferencznek búja van miatta?

Szánta, de hát nem tehetett róla,

Mert hisz kettőt hogy szeretett vóna!

 

Kapva kap a szón az asszonyember,

Pedig a szón elindúlni nem kell!

A faluban minden azt beszélte,

Hogy Katit már Jancsi meg is kérte.

 

Lehet is, hogy volt valami benne,

Hanem biz az eltört ám egyszerre!

Kitudták a háztól Barna Jánost

Kati pedig máshoz megyen már most.

 

Csapodárnak Katit se tartsátok

Jancsit se kell sajnálni, jó lányok!

Mit ér az illy anyámasszony-legény…

Hanem menjünk tovább az esetén.

 

Tudjátok azt, hogy most a vadráczok

Háborgatják szép Magyarországot;

Parancsolat jött a vármegyétül:

Kardra! kardra! gyáva ki nem készül.

 

Fel is csaptak szépen a legények,

A hazáért meghalni is készek;

Árva Ferencz volt az első a ki

A helységben legelöl állott ki.

 

Barna János, hetyke legény! hát te

Tán meghaltál, hogy még se álltál be?

Dehogy halt meg, dehogy halt meg, gyáva!

Az inába szállt a bátorsága.

 

Más legénynek keskeny most az utcza,

Háta megett kilencz czigány huzza;

Jancsi pedig kimenni is átall

Lopva néz mást a görcslyukon által;

 

Látta Kati  bátor Ferenczet,

Bátorsága neki nagyon tetszett;

Jancsi dolgát pedig szégyenlette,

S imigy szólott hozzá akkor este:

 

’Ugyan Jancsi! az isten nevére,

Önkéntesnek hogy nem álltál még be!

Kicsufolnak, s nekem fáj ha hallom,

Ugy-e elmégy? eredj el galambom!’

 

„Hová beszélsz, a Krisztusra kérlek!

Szeretlek oszt itt hagyjalak téged!”

S a mentségnek nem volt hosszavégi,

De nem hagyott békét a lány néki;

 

’No, ha szeretsz, ép azért menj, látod!

Verjétek el azt a csunya ráczot,

Mert ide jön s a nyakad elvágja,

Vagy engemet elviszen rabságba!’

 

„Lesz ott ember, csak nem is szólj róla!”

’Ha lesz is, de véled még több vóna!

Ki jó polgár, elsőbb most előtte

A hazája mint a szeretője!’

 

S azt felelte Jancsi utoljára:

Nem megy, inkább a kezét elvágja;

’No, ha nem mégy, ide se jöj többet!’

Monda Kati, s nem is szólott többet.

 

Búsan bement, becsukta a kaput,

Reggelig rítt, egy csepet se aludt;

’Úgy is maradj itthon szégyen szemre,

Rád se nézek!’ – mondta keseregve.

 

S Barna János itthon maradt szépen,

De csúfolták is úton útfélen;

A gyerek is kiabált utána,

S nótát csinált rá a falú lánya:

 

- Barna Jancsi derék egy katona,

Sás a kardja, fűzfagaly a lova;

Zab taréja, szalma sarkantyúja;

Jobb vólna ha az ágy alá bújna! –

 

Szomorú volt a Jancsi világa,

Oda van a becsület, a mátka;

S az alatt azt irják az újságok

Árva Ferencz, hogy veri a ráczot.

 

Magasztalják, dicsérik Ferenczet,

Kati apja még ollyat is ejtett,

Hogy ha megjön: lányát neki adja,

A lánynak is nagy az indulatja.

 

Hogy megirták ezt neki levélben,

Szegény majd elveszett örömében;

És azóta még egyszer vitézebb,

S írnak róla még több jót meg szépet.

 

S a táborból minden órán várják,

Elkapja a falu legszebb lányát;

Jancsi pedig… de ne szóljuk róla,

Jobb volna ha régen megholt volna!

 

Lányok, lányok, szőke barna lányok!

A jó legényt vissza ne ríjjátok!

Rosz fiú, ha nem elsőbb előtte,

A hazája mint a szeretője.

 

Forrás: Nép barátja  1. kötet 16. sz. Bp., 1848. szept. 17.