Reményik Sándor: Úgy fáj már minden

Úgy fáj már minden, minden idebenn:
A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
Minden, mi általreszket szívemen,
Legyen az ember, muzsika, vagy táj,
Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,
S rejtekúton a szívembe talál,
S álomba ringatja a kínokat,
Elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
Az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,
Ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
Száraz kórók és keserű füvek,
Minden, mi beteg szívemből kihajtott.

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
És szent a szív, mely küldi őt ezen,
S mely liliomok magvát hinti el
Ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,
Mely liliomok messze magvát hozza,
Magot, melyből a békesség kikél. 

Babits Mihály: Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni

Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni
és hogy a szépből csak az álma jut,
és hogy a pénzből jó ha mára fut,
s minden erőmet értte kell cserélni. 

Oly szomorú, hogy akit szeretek,
talpig nem öltöztethetem brokátba,
nem híhatom lakni aranyszobákba,
és hogy fillérért únva csüggedek. 

Oly szomorú, hogy múzsám így kiáll
árulni hulló kecseit miattam:
oly szomorú, hogy perceim eladtam
s időm bora idegen kádba száll. 

Oly szomorú, hogy nem fektethetem
gyászos fejem egy csöndes ölbe tétlen
hosszú napok során, e gyönge télben,
tünődni a halálon, s életen. 

A nargiléht és ottománt kesergem,
ládámban és szivemben nincs arany,
lelkem körül a munka mocska van:
Nemes tétlenség, nemesíts meg engem!

E.E. Cummings: Kötődés

Magamban hordom a szívedet,
a szívemben hordom.
Mindig itt van velem.
Bárhová megyek, mindig kell nekem.
És akármit teszek, bármi lesz,
Te ott leszel kedvesem.
A sors nem riaszt,
mert Te vagy a sors nekem.
Nem kell világ ennél szebb,
mert Te vagy a világ, igen.
Íme a titkok titka,
mit senki se tud:
gyökere minden gyökének,
rügye minden rügynek,
egek feletti ég a fán,
mely maga az élet.
Mely magasabbra nő,
mint a lélek remélhet,
hogy elme megérthet,
mint az alá nem hulló csillagok csodája.
A szívemben őrizlek.
Ott őrizlek a szívemben.

Gellért Oszkár: Ofélia térdein

Hamlet: Kisasszony, ölébe fekhetem?
Ofélia: Nem, uram.
Hamlet: Azaz, ölébe hajthatom a fejem?
Ofélia: Igen, uram.
Hamlet: Azt gondolja, pórias értelemben vettem?
Ofélia: Semmit se gondolok, uram.
Hamlet: Mily szép gondolat egy szép lány lába közt fekünni!
Ofélia: Tessék?
Hamlet: Semmit se mondtam...

Ofélia, beszédem van veled.
Ülj itt e székre. Így. Emlékszel-é
Előbb is így ültél itt, amikor
Öledbe hajtám gyöngéden fejem
És mondtam: "Oh mi szép a gondolat,
Egy szép leánynak lába közt fekünni!"
Te nem hallottad. S szóltál lopva: "Tessék?"
Szeretted vón mégegyszer hallani.
Ne most, örülj, míg hozzád vagdosom
A szavakat, vetkeztesd csak le őket
Megújra, végig, meztelenre, tessék,
Csúf tettetés, szent álszemérmetesség!

Ne sírj. Nézz rám. Engedd, hogy ideüljek
Eléd a földre. Így. S türd el fejem
Öledben újra. Addsza a kezed.
Tedd a fejemre. Játssz vele hajamban.
Ofélia, meleg kis öleden,
Ami gyötör, talán igy feledem.

Ofélia, mondd, szeretsz még? Felelj.
Nem szólsz? Mig én csak tettetém az alvást,
Te elszunnyadtál, édes, igazán?
Kezeden érzem, fejemről lesiklott.
Öleden érzem, ahogy ejt s emel
Szabályosan s ahogy, fejem nyomásán,
A térdeid, mik egymáson feküdtek,
Most - egyike a másikról lecsúszva -
Szétválnak lassudan. Magokra hagytad
A térdeid, alvó Oféliám!

Csitt. Csönd. Alúgy, könnyelmü kicsi lány.

Mily jó vón, isten, ha ma az anyámmal
Találkoznom nem kén'. És senkivel.
Ma és többé soha... S fekünni itt
Ofélia, két térded közt, örökké.
Mily jó vón, isten, ha így a nyakamhoz,
Gyöngéden összetólva, egyre összébb,
Kemény kicsiny két térded odanyomnám -
Hogy mire te, későn egy pillanattal,
Szemed felnyitnád, nyitott szám s szemem
Meredne rád... s megőrülnél. Talán.

Jaj, ébredsz már Ofélia, s korán.

Mindig korán. Most megtehettem volna.
Most megteszem! Engedd a térdeid,
Közéjök kúsznom engedj a fejemmel,
Hagyj, ne szorítsd, ne nyomd úgy össze őket.
Szétfeszítem, szétfejtem, szétütöm,
Szétharapom, ha vaspánt volna is
Közöttük, s aztán össze én nyomom
Két szétnyilt térded puha nyakamon.

 

Ofélia, te ájult vagy, szegény?
Te másra gondoltál Ofélia?
Ofélia, ocsúdj fel szép kisasszony!
Ott tartottunk, hogy mily szép gondolat
Egy szép leánynak lába közt fekünni
S te nem hallottad s szóltál lopva: "Tessék?"
"Semmit se mondtam" - így feleltem én.
Semmit se mondtam és semmit se tettem,
Semmit se tettem, csak két gyönge lába
Roppant s tört össze karjaim között
A széknek, melyen itt ültél felettem...
Semmit se mondtam.

És semmit se tettem.

Jean Nicolas Arthur Rimbaud: Ofélia

Eugéne Delacroix: Ofélia (1838)

1.

A hűs, sötét habon, hol csillag alszik este,
fehér Ofélia, mint egy nagy liliom,
lassan leng tova, bő fátylai közt lebegve.
S hallalik zengenek a messzi csaliton.

Ím ezredéve már, hogy Ofélia sápadt
árnyként bolyong a nagy fekete folyamon.
Ím ezredéve már, hogy szelíd tébolyának
borzong románcain az esti fuvalom.

Mellére szél simúl hűs csókkal és kibontja,
mint pártát, habokon hintázó fátyolát.
Vállára fűz borúl borzongva és zokogva,
s áthajlik álmodó nagy homlokán a nád.

Körötte suttogón a vízirózsa rebben.
Egy-egy fészket riaszt az alvó nyírfalomb
ága közt néha, hogy szárnyak nesze remeg fenn.
S az arany csillagok rejtelmes dala zsong.

2.

Sápadt Ofélia, mint a hó színe, oly szép,
meghaltál, gyermekem, a folyam elrabolt.
Mert füledbe a szél, amint betört a norvég
hegyek felől, a vad szabadságról dalolt.

Mert titkos fuvalom suhant, hajad cibálva,
merengő lelkeden furcsa zsivajjal át,
hogy fák panasza közt, éjszakák sóhajára
meghallotta szived a természet szavát.

Mert megtörte dühös hörgésével a tenger
oly lágy, oly emberi leányka-bájodat,
s mert lábaidhoz ült egy áprilisi reggel
némán, szegény bolond, egy sápadt szép lovag.

Szabadság, vágy, egek: szegény őrült, mily álom!
Megolvadtál hevén, mint hó a láng felett.
Elfulladt a szavad a roppant látomáson.
- S a szörnyű Végtelen megölte kék szemed.

3.

S a költő szól: bolyongsz, csillagsugárban, este,
keresve, hol van a hajdan szedett virág;
s ő látta a vizen, fátylai közt lebegve,
mint nagy liliomot, fehér Oféliát.

(Ford.: Rónay György)