Gellért Oszkár: Ofélia térdein

Hamlet: Kisasszony, ölébe fekhetem?
Ofélia: Nem, uram.
Hamlet: Azaz, ölébe hajthatom a fejem?
Ofélia: Igen, uram.
Hamlet: Azt gondolja, pórias értelemben vettem?
Ofélia: Semmit se gondolok, uram.
Hamlet: Mily szép gondolat egy szép lány lába közt fekünni!
Ofélia: Tessék?
Hamlet: Semmit se mondtam...

Ofélia, beszédem van veled.
Ülj itt e székre. Így. Emlékszel-é
Előbb is így ültél itt, amikor
Öledbe hajtám gyöngéden fejem
És mondtam: "Oh mi szép a gondolat,
Egy szép leánynak lába közt fekünni!"
Te nem hallottad. S szóltál lopva: "Tessék?"
Szeretted vón mégegyszer hallani.
Ne most, örülj, míg hozzád vagdosom
A szavakat, vetkeztesd csak le őket
Megújra, végig, meztelenre, tessék,
Csúf tettetés, szent álszemérmetesség!

Ne sírj. Nézz rám. Engedd, hogy ideüljek
Eléd a földre. Így. S türd el fejem
Öledben újra. Addsza a kezed.
Tedd a fejemre. Játssz vele hajamban.
Ofélia, meleg kis öleden,
Ami gyötör, talán igy feledem.

Ofélia, mondd, szeretsz még? Felelj.
Nem szólsz? Mig én csak tettetém az alvást,
Te elszunnyadtál, édes, igazán?
Kezeden érzem, fejemről lesiklott.
Öleden érzem, ahogy ejt s emel
Szabályosan s ahogy, fejem nyomásán,
A térdeid, mik egymáson feküdtek,
Most - egyike a másikról lecsúszva -
Szétválnak lassudan. Magokra hagytad
A térdeid, alvó Oféliám!

Csitt. Csönd. Alúgy, könnyelmü kicsi lány.

Mily jó vón, isten, ha ma az anyámmal
Találkoznom nem kén'. És senkivel.
Ma és többé soha... S fekünni itt
Ofélia, két térded közt, örökké.
Mily jó vón, isten, ha így a nyakamhoz,
Gyöngéden összetólva, egyre összébb,
Kemény kicsiny két térded odanyomnám -
Hogy mire te, későn egy pillanattal,
Szemed felnyitnád, nyitott szám s szemem
Meredne rád... s megőrülnél. Talán.

Jaj, ébredsz már Ofélia, s korán.

Mindig korán. Most megtehettem volna.
Most megteszem! Engedd a térdeid,
Közéjök kúsznom engedj a fejemmel,
Hagyj, ne szorítsd, ne nyomd úgy össze őket.
Szétfeszítem, szétfejtem, szétütöm,
Szétharapom, ha vaspánt volna is
Közöttük, s aztán össze én nyomom
Két szétnyilt térded puha nyakamon.

 

Ofélia, te ájult vagy, szegény?
Te másra gondoltál Ofélia?
Ofélia, ocsúdj fel szép kisasszony!
Ott tartottunk, hogy mily szép gondolat
Egy szép leánynak lába közt fekünni
S te nem hallottad s szóltál lopva: "Tessék?"
"Semmit se mondtam" - így feleltem én.
Semmit se mondtam és semmit se tettem,
Semmit se tettem, csak két gyönge lába
Roppant s tört össze karjaim között
A széknek, melyen itt ültél felettem...
Semmit se mondtam.

És semmit se tettem.