Legtöbbször arra ébredtem, hogy a mozirendező ül ágyam előtt. Kísérteties csendben tudott belépni a sötét szobába, leült az ágy elé, nem húzta fel az ablakredőnyöket és várt. A lakásban, a déli órákban halkan jártak és keltek már a háziak, a betegek – a főbérlő német orvos volt, egy berlini betegpénztár tüdőorvosa – már kora reggel ott ültek szobám ajtajával szemközt, az előszobában, kezükben a betegpénztári könyvecskével, arcukon azzal a fontoskodó és ünnepélyes kifejezéssel, mintha szolgálati beosztásuk az életben megváltozott volna: eddig csak vasesztergályosok, vagy könyvelők voltak, de most kissé előléptek, mert – hivatalosan is igazoltan – betegek is. A mozirendező, aki egyetlen egyszer rendezett életében - a berlini elővárosok egyik harmadrangú műtermében reábízták egy néhány perces hirdetési mozgókép összeállítását -, nyugodtan ült a sötét szobában, ágyam előtt és várt. Akár estig is várt volna így. Senki nem hívta, semmi nem siettette. Magas volt, szomorú, nagyon ritkán nyiratkozott, fekete haja benőtte a füle alatti térségeket is, örökké, télen és nyáron, ugyanazt a kétsoros fekete ruhát viselte, s télen egy szürke kötött ujjast öltött még mellény helyett, ujjast, melynek rojtos gubancai kilógtak a kabátujjakból. Ünnepélyes volt és komoly. Amikor megéreztem jelenlétét és felébredtem, krákogott, mintegy helyettem is, ilyen módon mutatta, hogy jelen van és részt vesz az ébredés és felkelés szertartásában.
A finom, nagyméretű német lakásban a háziak lábujjhegyen jártak, zavartan és tapintatosan. A tény, hogy délben kelek, kaktuszokat és régi francia könyveket tartok szobámban, címeres névjegyem van és pálinkával kezdem a napot, melynek szemmel láthatólag semmiféle gyakorlati értelmű tartalma nem volt számomra, megriasztotta s ugyanakkor az érdeklődés egyik különös válfajával töltötte el a háziak lelkét. Valószínűleg úgy gondoltak reám, s látogatóimra is, mint egy vidéki város lakossága az átvonuló menazséria fenevadjaira és artistáira. A választékos berlini lakásban rend volt és rendtartás, minden bútornak és használati tárgynak megvolt a maga helye, s minden órának és percnek megvolt a maga gyakorlati értelme. Ebben a rendben én, a „külföldi”, vonzó és ijesztő rendbontás lehettem, mint egy pokolgép egy polgári szalonban: minden pillanatban, bénult igézetben várták, mikor robbanok fel. A különös az volt, hogy magam is állandóan vártam valami hasonlót.
A rendező felhúzta a redőnyöket, pálinkát hozott a fiókos szekrényből, megvárta, amíg zuhannyal és dörzsölő kefékkel elevenre villanyozom magam, segített felöltözni, s dél majd mindig elmúlt már, mikor leértünk az utcára. A hatalmas város ebben az órában teste rejtett erőinek teljes áramlásával élt és dolgozott már. Berlin falaiból, utcaköveiből, tereiből, vonalzóval húzott, végeláthatatlan sugárútjaiból úgy áradt a munka sugárzása, mint az áram egy óriási emberi szerkezet titkos, láthatatlan áramfejlesztő telepeiből. Érezni kellett, hogy itt minden és mindenki dolgozik, nemcsak a hivatalos időben, hanem máskor is, mikor egy parkban sétálnak, vagy egy könyvet olvasnak; dolgoznak az itt-lakók, mikor zenét hallgatnak, vagy beszélgetnek, vagy behunyják szemüket és egy emléke gondolnak. A munka a város titkos értelme volt, mint ahogy egy szövetség értelme az eskü, mely összetartja valamilyen bonyolult és eszményi cinkosságban a nemes összeesküvés résztvevőit. Megálltunk az utcán, megérintett a város mély, konok munkaütemének sugárzása, önkéntelenül kihúztuk magunkat, mintha tartani lehetett volna tőle, hogy titkos rendőr lép hozzánk és felszólít, igazoljuk magunkat? A valóságban nagyon nehéz lett volna igazolni magunkat. A város dolgozott, dél volt, most keltem fel, s nem volt semmiféle elmondható és megmagyarázható dolgunk a világban. A rendező, a háromperces hirdetési mozgókép megalkotója, legalább erre a viszonylagosan hasznos értékű teljesítményre hivatkozhatott: de én semmi mást nem mutathattam föl az esetleges titkos rendőrnek, mint néhány, érthetetlen és idegen nyelven írott, verssorokkal telefirkált papírlapot, s egy kötet Rilke-verset, mely állandóan ott lapult zsebemben. Ezért, s más okból is, iparkodtunk elfogulatlanul és céltudatosan viselkedni.
- Menjünk a Nürnberg-be – mondta a rendező.
- Nem – mondtam határozottan. – Menjünk a Westend-be.
A rendező nem vitatkozott. Elindultunk a széles sugárúton a Westend-kávéház felé. Életünk, nappalaink éber szaka és éjszakáink ilyen kávéházakban teltek el, ahol senkit nem ismertünk igazán, s mindenkihez közünk volt: svédek, magyarok, bolgárok, franciák, amerikaiak sürögtek, füstöltek, álmodoztak, étkeztek, vitatkoztak, keresték a meglepetést, vagy rejtőztek a világi kaland elől, mindenki, akinek nem volt igazi dolga a világban, s titokban, szíve mélyén, szentül hitte, hogy elérkezik a pillanat, mikor neki, csak neki lesz fontos és igazi dolga a világban, mely egyelőre teljesen értelmetlen, zavaros tünemény. S csakugyan, a berlini kávéházak tükörablakain át nézve, a világ értelmetlen és zavaros tüneménynek látszott. Semmi nem volt pontosan a helyén, a háború és a forradalmak rendetlenségét még nem értek reá szorgos kezek tökéletesen eltakarítani, a világ olyan volt, mint egy nagy üzem, ahol lázadás tört ki, a géprombolók mindent összetörtek az utcákon, a csatatereken és a lelkekben cserepek hevertek. Ezért, s mert semmi okosabbat nem tehettünk, elmentünk a Westend-kávéházba, s a magunk különös rejtélyes szokásai szerint megebédeltünk. Ebédünket a német pincér – tisztességes, idősebb ember, komoly és rendtartó hivatalnoka a kávéháznak, takarékos családapa – döbbenettel és megvetéssel elegy tisztelettel szemlélte; egészen úgy, mintha egy egzotikus törzs fiai tévedtek volna az ünnepélyes, faragott fával és arannyal ékes helyiségbe, tányérajkú négerek, akik délben egy órakor leves, sült és főzelék helyett köménypálinkát, dél-amerikai gyümölcsöt, feketekávét és szalonnás rántottát fogyasztottak. A kávéház élete, emberi tartalma, jellege óránként változott. Délben a mozgóképgyártás embereivel teltek meg a termek, csontkeretes pápaszemet viselő, fontoskodó szakemberekkel, akik a rendező, az író, a pénzember szerepében tárgyaltak és alkudoztak cowboy-külsejű színészekkel, facér, kiöregedett mozicsillagokkal, vagy kétségbeesett, mindenre elszánt vidéki és berlini segédszínésznőkkel; három óra felé érkeztek a költők, a valutacsempészek és kokainárusok, hat felé megtelt a kávéház Közép-Európa és a Levante emberi hulladékával, bőrkabátos tőzsdésekkel, politikai menekültekkel, akik nem tudták pontosan megmondani, ki elől menekültek, s még kevésbé, mi az a párt, program, világnézet, melynek szolgálatában menekülniök kellett; orosz száműzöttekkel, angol kémekkel, svéd vallásalapítókkal. Ez az emberi anyag mindegyre hullámzott és változott, a napszak változásainak törvénye szerint. Ez a sok ember, kiket a világ nagy emberi szerencsétlenségének hullámverése sodort e műmárvány szigetre, a berlini kávéházba, mind pénzt akart keresni, élni akart, boldog akart lenni, s egyik sem tudta volna megmondani, hogyan képzeli a jövőt? – nem a távoli ködös jövőt, Európa jövőjét, hanem a holnapit, a kicsit, a sajátját sem merte senki tüzetesen elképzelni. S mégis, az életkedv olyan sajátos ereje feszült ez emberekben, a kávéház fülledt és savanyú légköréből is úgy sugárzott az élet legmélyebb, örök élményének, a változásnak törvénye, hogy mi is, a rendező és én, úgy éreztük, a megfelelő helyen tartózkodunk, ahol rögtön, a következő pillanatban, történik valami, a forgóajtó perdül egyet, belép egy nő, egy forradalmár, egy filmügynök, vagy egy vallásalapító, s rögtön minden más lesz, minden jóra fordul, a világ és a magunk sorsa is. Mindennek természetesen semmi köze nem volt Berlinhez: a nagy város ez órákban is végezte szigorú rendbe rakott művét, építette a nagy szerkezetet, melynek tartalma sok millió ember szorgos élete, s neve Berlin volt. De erről mi nem tudunk semmit, mert másfelé figyeltünk.
Este hétkor a rendező, aki makacson feketézett, cigarettázott és komoran hallgatott – napokat tudott így áthallgatni, mintha vezekelne -, váratlanul ezt mondta:
- Menjünk a Luitpold-ba.
Az ötlet eredetisége felvillanyozta és elbűvölte: ragyogó szemekkel pillantott maga elé, mint aki végre ráeszmélt az egyetlen lehetséges megoldásra. De szeszélyes és önkényes voltam, mert én fizettem az együttlét költségeit. Egy kényúr szigorával mondtam:
- Nem. Menjünk a Nürnberg-be.
A rendező komoran nézett maga elé, de megint csak nem vitatkozott. Soha nem vitatkozott. Este nyolc óra felél, a szeles és ködös berlini utcákon, átmentünk a Nürnberg-kávéház-ba. Ha akkor tárgyilagos vagyok, el kell ismernem, hogy a rendezőnek igaza van; éppen olyan nyugodt lélekkel mehettünk volna az egyik, mint a másik kávéházba; rendkívül csekély volt a valószínűségi esélye annak, hogy életünkben bármi is megváltozik, ha átmegyünk a Westend-ből a Luitpold-ba. Ezek a berlini kávéházak oly ünnepélyesek voltak, mint a múzeumok; a zenekar aggályos pontossággal játszott régi német opera-nyitányokat, az újságospolcokon olyan komoly rendben sorakoztak a napilapok és folyóiratok, mint egy könyvtárban, a kiszolgálás pontos volt és figyelmes: csak az asztalok körül volt rendetlenség, a kávéház vendégeinek lelkében. A vendégek nagyrészt külföldiek voltak: a berliniek nem szívesen jártak kávéházba. Az idegenség, a lézengés, a hontalanság műfaja volt a kávéház. A Nürnberg-be már nagyobb csoporttal érkeztem. Egy bolgár úr, aki soha, egyetlen szóval nem árulta el, mivel foglalkozik, ment elől, oly óvatosan és körültekintően, mint egy komitácsi, aki éppen szemlét tart macedon ellenfelei között. Nyomában lépdelt két svéd fiú; ezek, ha részegek voltak, rögtön angolul beszéltek; este nyolc felé már folyamatosan beszéltek angolul. Egy belga iparművésznő is akadt társaságunkban, s egy francia üvegfestő, akit halandó emberfia soha nem látott még üvegre festeni. A rendező érkezett utolsónak, ő volt a sereghajtó, s bánatosan és ünnepélyesen kísérte a menetet.
A Nürnberg-ben fenntartott sarokasztal várta társaságunkat. az este villanyos igézete tündökölve áradt a tükörfalakból. A zenekar a Granadai éji szállás című zenedarabot játszotta, nagyon pontosan. A botfülűnek is éreznie kellett, hogy itt lelkiismeretesen muzsikálnak, egyetlen hangjegyet sem mulasztanak el a zenészek. Most már összevissza beszéltünk: egy idegen, ha társaságunkba téved, joggal hiheti, hogy a vita, mely e különböző nyelveken kiabáló, magyarázó, okfejtő és követelő emberek között lezajlik, céltudatos, szenvedélyességében is átgondolt. Úgy vitatkoztunk, mint ahogy a hosszú időn át együttműködő vidéki fürdőhelyek zenekarai muzsikálnak: ismertük egymást és a tételeket, nem néztünk már a hangjegyfüzetbe. Az egyik Európáról beszélt, a másik a néger képzőművészetről, a harmadik az upsalai lakásviszonyokról, s a belga iparművésznő, kissé makacson, egy Michel nevű francia zongoratanárról adott elő, aki – jogtalanul – elutazott a francia Kongóba és elhagyta az iparművésznőt. Csak a rendező hallgatott. Órák múltak el így, az éjszaka kinyílt, mint egy titokzatos, ezeregyéjszakai barlang, mely tele van mesékkel és szörnyekkel, hősökkel és mondákkal, kincsekkel és babonákkal. Mindenki mondani akart valamit, izgatottan, mintha pillanatok múltán véget érne a varázslat, melynek nem ismertük igazi értelmét. Mintha az élet csodálatos és érthetetlen tüneményét kellene gyorsan megbeszélnünk, mielőtt este lesz, vagy hajnalodik, mielőtt ismeretlen és kiszámíthatatlan erők, vagy hatalmak megakadályoznak abban, hogy elmondjuk… - mit is? Hát azt a sürgős, halaszthatatlan, minden nyelven égető kérdést, mely nagy erővel élt szívünkben, s melynek elmondásához minden nyelven hiányoztak az igazi szavak. Az iparművésznő később sírni kezdett, a bolgár úr komoran pillantott maga elé és idegen, sok mássalhangzós anyanyelvén macedon forradalmi parancs- és indulatszavakat suttogott. Éjfélre kissé elfáradtunk.
De éjfél után reggelit rendeltünk, kávét, mézet, vajat és lágytojást, s felüdültünk. Most ezt mondta a rendező, aki egész este hallgatott és svéd keresztrejtvényeket fejtett, holott egyetlen szót sem tudott másképp, csak magyarul:
- Menjünk vissza a Westend-be.
Mindenki helyeselt, s így én sem ellenkeztem. A Westend-ben, a hajnali órákban már csak a forradalmárok és a költők tartottak ki. A füst oly sűrű volt, mint a víz a tengerfenéken. A villanykörték fénye erőtlenül lángolt e langyos ködben. Minthogy az idő előrehaladt, s az embernek kötelességei is vannak, többen munkának láttunk: verseket írtunk, vagy alapítottunk valamit, agy megállapodtunk abban, hogy Európa új rendjének megvalósítását nem lehet többé halogatni, s a jövő kedden, esetleg csütörtökön, valaminek feltétlenül történni kell ebben az ügyben. Most már japánok és oroszok is ültek asztalunknál, oroszok, nagy szakálla, s egy argentin úr, gomblyukában fehér rózsával, melyet úgy viselt, mint egy fogadalmi jelvényt. A törzsasztal jellege e késő éjszakai órában csakugyan törzsi volt: az emberek, kik részletesebb bemutatkozás nélkül helyet foglaltak a kerek márványasztal körül, mind egy titokzatos törzshöz tartoztak, valamilyen érthetetlen és zagyva, de közös nyelven beszéltek, volt totem-jük és tabu-juk, zsebükben és szívükben, s időnként kicserélték e titkokat és jelvényeket. Az izgalom, a várakozás fesz6ültsége, mely áthatotta szívünket és idegeinket, nem enyhült. Hajnali háromkor csukták a Westend-et. Akkor a rendező ezt mondotta:
- Menjünk a Nürnberg-be.
Komoly volt és állhatatos, mint egy kereszteslovag, útközben a szaracénok között. De ebben az órában már többen lehurrogták.
- Stefan George! – mondta az argentin úr, erélyesen.
- Szindikalizmus – mondta a bolgár.
- Michel!... – mondta a belga iparművésznő.
Már hajnalodott, mikor megint az utcán állottunk. A félhomályban újkori szörnyek jelentek meg az üres úttesten, békés tankok, az utcaseprők gépkocsijai. A csillagok már aludtak. A rendező némán kísért haza az üres utcákon. szájam és szemem égett a nikotintól, a kimondott és az el nem mondott szavaktól. Úgy éreztem, valami nagyszerű történik velem, a felfoghatatlané s nevezhetetlen egyik csodálatos élményét éltem meg. Szívem hevesen dobogott. Az égre néztem, a csillagoktól vártam a választ. De csak sokkal később értettem meg, mi történt:
Húszéves voltam.
Forrás: Pesti Kalendárium 1947.
