2020. ápr. 26.

Dézsi Sándor: A magyar munkás




A magyar munkásnak
Véres a tenyere
És nincsen kenyere.

A magyar munkásnak
Nincs takarékkönyve,
Csak panaszos könnye.

A „szervezeteknek”
Minden pénzt odaád
S éhezik a család.

És azzal a pénzzel
A jól táplált vezér
Idegen földre ér.

Ott a magyart szidja
Táguló tüdővel
S megdobálja kővel.

Megvetéssel sujtja
Hazáját és ehez
Elvtársakat szerez.

Ellenségünkkel is
Kezet szorit ezér’
A magyar (?) népvezér.

És aztán hazajön
Ha nincs elég pénz már,
Mint valami Cézár.

Van bőviben itthon,
Csak a markát nyújtja
S kap belőle újra.

A munkásnak ezért
Nincs itthon kenyere,
Csak véres tenyere.

Forrás: Néptanítók Lapja 42. évf. 1. sz. 1909. jan. 1.

Martos Ferenc (1875-1938): Glória




Három bölcs indult Napkelet felé,
Nagy útjok egy csillag vezérelé.

Egy fényes csillag, mely a sok között
Mint óriás, szemökbe ütközött.

Hiéna víjjog és sakál ugat,
Számum kidönti szelős sátrukat.

Utánok vágtat rabló beduin…
Haladnak ők a csillag útain.

- Hová jutunk? Ki tudja, hogy hova? –
Mond Gáspár és a lépte tétova.

- Sakál üvölt – beszél Menyhért – nekem
Otthon maradt nőm, két kis gyermekem…

S szól Boldizsár: - Mit otthon, nő, gyerek!
A piros ég felé tekintsetek!

És kérjetek erőt, a gyönge láb
Hogy vánszorogjon még tovább, tovább!

Tüskön, bozóton, sziklaélen át,
Csak míg elérem az Ő városát!

Csak míg roskadva, kúszva, mint a féreg,
Vértől csepegve bár, - színéhez érek!

Meglátom őt, ki halni  jött el értünk,
Kit csak imádunk, gyarlók, meg nem értünk!

s míg tört szemem reája vethetem:
Nevét susogja véglehelletem!

*

… S áttündökölve barna éjjelen,
A csillag ím ragyogva megjelen…

*

Az istállóban, a jászol előtt
Szülője karján szenderíti Őt.

Szép égi kisdedén elandalog,
Míg fenn dalolnak szárnyas angyalok…

És nyílt az ajtó s rajta béjövének
Mosolygó ifjak s hószakálú vének.

S a három bölcs letérdepelt előtte
S arany, tömjén, mirrhával üdvözölte.

S szólt Boldizsár: - Ezerszer üdv tenéked!
Leküzd az eszme tőrt, vasat, pribéket!

Kihulló véred új világot nyit meg –
Hozsánna, Ige, örök fegyveridnek!

… És térdre hullnak pásztorifjak, vének,
S lezúg a mennyből harsonás dicsének.

… De ah! riadva döbben vissza Mária.
Szép kisdedét keblére rejti, zárja.

Általkarolja, eltakarja félve,
S egy könny remeg csillámló éjszemébe’…

Forrás: Néptanítók Lapja 42. évf. 1. sz. 1909. jan. 1.

2020. ápr. 23.

Szabó S. Zsigmond: A Mester




Elment. Orcáját istenfény boritja,
Mögötte gyászos árnyék fátyla leng.
Emelt homlokkal megy a büszke szittya,
az ég kapuját bátran kinyitja,
Sírón – repesve nézzük idelent…

A tárt kapun csodáknak fénye lobban
Örök dicsőség orgonája bug.
Istenkézrakta égi csarnokokban
A himnuszorkán tombol egyre jobban,
Bús angyal könnytől párnázott az út…

Ő megy nem nézve jobbra balra…
Száll mint a nyíl, mit biztos kéz kilőtt,
Szívből köszöntik hangját meg se hallva,
Az Úrra néz. Mindnyájunk Atyja
Kitárt karokkal hivón várja Őt.

Fényteste mellett szótlan angyaloknak
Sok százezerje búsan lépeget.
- Az égi úton rőt fáklyák lobognak –
Kart-karba öltve cserfalombot vonnak
A banduklónak lábnyoma felett.

Rövidke perc és célhoz ér a vándor
Tenger s Folyam szent ölelésbe forr.
Tárt keble csöppnyi titkot sem palástol
S ki nem kért semmit senki mástól
Kérő szó torkán tompán zakatol…

A büszke tölgy meghajlik… Nád a szélben…
„Maradtam volna… Hívtál… Itt vagyok…
Ki szent titkodból sok csodát meséltem,
Ne rám nézz… Lásd a messzeségben…
A fajtám… Vérem… Várnak… Magyarok…

Forrás: Szeretet 5. évf. 4. sz. 1927. febr. 25.


2020. ápr. 20.

Szőke Sándor: Jó lenni „vadnak, barbárnak”, magyarnak!




Le kell számolni ezzel egyszer végleg,
- ha fáj is még s mint szégyenbélyeg éget –
s nem festegetni gyáva ábrándképet.
Nincs itt hiba s nem terhel senkit vétek.

Te ilyen vagy. Mert ilyennek születtél,
Nyugtalan vágyú, kóbor fajta lettél.
Hímes köntöst magadra nem vehettél,
mert sorsod felett sokszor fútt hideg szél.

Vannak, akik lágy sziromnak születtek.
Vannak, akik csillámló villám lettek.
Vannak, akiket dísznek teremtettek,
Téged fából ácsoltak és keresztnek.

Hiába futnál, messzebb sosem érnél.
A vér sem tud tovább futni az érnél.
Akárhol lennél: többet úgy sem érnél.
Nincs nagyobb törvény az örvénylő vérnél.

Le kell számolnod azzal is, hogy álom
Nyugatra nézni friss csodákra várón.
Lelket nem adnak olcsó földi áron.
Vámosok várnak mindenik határon.

Talán jók hozzád, szolgálatra készek,
de belül mindig idegennek néznek.
S ha szeretnek is, hívnak és becéznek,
más melege van az otthoni kéznek…

Éjjel volt s én Salzburgban kóboroltam.
Aludt a város csöndességbe holtan.
S akkor magamhoz ily szavakkal szóltam.
Mert szólnom kellett, oly egyedül voltam.

S a gyónó szavak lágyan betakarnak…
Eltűnik árnya víznek, várnak, partnak…
S érzem, míg könnyeim folyni akarnak,
jó lenni „vadnak”, „barbárnak”, magyarnak!

Forrás: Országút. I. évf. 1. szám. Kiadja a Deák Ferenc Társaság 1935. október