Szeretetből ajánlom szolgálatomat,
Kiért én is várom az én hasznomat,
Könyörögve kéröm uraságodat:
Énneköm megbocsásd megbántásomat.
Oly igen nagy gondban magam foglaltam,
Kiből minden jómat én es takartam,
isten malasztjának ezt ajánlottam,
Kiért mindenkoron én
hálát adtam.
Lefüggesztött fővel leszegik nyakam,
Két szömöm világa vagyon homályban,
Az én iró kezem reszket az pennán,
Fejem szédülögve nagy gondolkodván.
Gondot adok én az oly embereknek,
Kik szegin fejemön nem keserülnek,
Mert versszörzésömben átkomban lésznek,
Jelösben udvarbirák, kulcsárok lésznek.
Az mely úrhoz megyök, sokszor meghagyják,
Magam, lovam abrakát bévön megadják,
De bal fölök felől gyakran bocsátják,
Gyakorta az urat vélem bántatják.
Légyön Isten nékik hogy elhallgatják,
Azért regyistromba ők mind béirják,
Mert azt az úréból magoknak lopják,
Sok szegin leginyök azt meg ohitják.
Oh mely nagy kárt tesznek az udvarbirák
Mert titkon magoknak sokat takarnak,
Igön hizölködnek, sokat csélcsapnak,
Ki miatt az urak sok kárt vallanak.
Kárát néha az úr eszébe veszi,
Hamar csal birádat csiklébe ejti,
Az mint ő akarja nem ugy vendégli,
Mert szöme szörében szoktak szaggatni.
Bolondok ezféle csal udvarbirák,
Tisztösség adassék az jámborának
Kik szolgát szöröznek az ő uroknak,
Úr hire nélkül es sok jóval vannak.
Oh mely dicséretös oly udvarbiró,
Ki mindönből urnak hivön takaró,
Az jámbor szolgáknak nem búcsúadó,
Sőt minden javával őket tápláló.
Rest udvarbirákon átok nem használ,
Az ki őt átkozja, kopaszt borotvál,
Ők atyafiasok az czigánokval,
Orczájok temérdök nagy álnokságval.
Noha volna néköm csak mast jó borom,
Fejem bátorodnék, hangos lenne szóm,
Köz bortul megszorúl, rozsdás én torkom,
Kitől utálatos én horutásom.
Az úr és az asszony bir ő házával,
Kinek ő akarja, lehet jó borval,
Az kit lát, hogy engödelmes dolgával,
Az ürest nem marad ü poharával.
Kik nem adnak Bohuján itt jó borokat,
Magas part üssön meg udvarbirákat,
Vélök egyetömben az kulcsárokat,
Kik akasztófára méltók, azokat.
Az boros víz nádat terömt oromban,
Egészségöt nem ad neköm dolgomban,
Kössebbődik gégém az Krónikában,
Kiért udvarbirák esnek átkomban.
Szómat jobban rikkantatom jó bortúl,
Ha jó hirt hallhatok uraságodtul,
Kevés betegségöm feledöm attul,
Nagy sok jó adassék mennyei úrtul.
Talám gonoszt monnak az udvarbirák:
Azzal sem gondolok, csak jó bort adjanak,
Ha büdös bort adnak Sebők déáknak,
Azzal ő uroktul elbúcsúztatnak.
Esznek szegin ifjak fagyos étkeket,
Rejá innyok adnak büdös löréket
Szolgáló lejányoknak sován étkeket
Rejá innyok adnak boros vizeket.
Vigan boszonkodnak lejányok, iffjak,
Az udvarbiráknak és kulcsároknak
Lelkökért ők sápi zsoltárt olvasnak,
Dolhai dekrétomot fejökre monnak.
le es vonszják néha kulcsárt körméről,
Iffjak megbüntetik ez ily bünéről,
Aző abrakjokat elvesztéséről,
Mert oz palást alatt hordják pinczéből.
Csuda mint csélcsapnak az ő uraknak,
Hogy az ő hasznára sáfárkodnának.
Azt elő sem mondják mennyet kóbornak,
Palást alatt jó bort mennyei hurczolnak.
Kis Kököllő mellett Betlen Farkasnak
Bolnyai házánál megiratának,
Mert versszerzésében Sebők deáknak,
Nem úr hirével bödös bort adának.
Nagy idai kulcsár az bomhaival,
Lám atyafias volt álnokságával,
Nem barátkozik vélem az jó borokval,
Ha fijamat küldöm, illet szitokval.
Adjon Isten nékik oly jó malasztot,
Táplálják jó borral Sebők deékot
Vele egyetömben jó szolgálókat,
Fejökre ne várják az rút átkokat.
Forrás: A régi magyar
költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 66-68. old. – Bp.,
1903.
