2015. szept. 24.

Gauthier de Chatillon (1135-1201): Bűnök ellen perlekedj...


Bűnök ellen perlekedj, lázadj, költeményem!
Sokan rejtik az epét ínycsiklandó mézben,
arany palást rejtekén pléh szív van a mélyben,
oroszlánbőrt öltenek szamarak kevélyen.
 
Más a felszín, más a mély, csak a küllem lázad,
az ajkon méz csergedez, szívben epe sápad;
nem mind méz, mely mézesen édeskedve árad,
más mozdítja a kebelt, mint a kezet-lábat.
 
Bűnben tobzódik a tett míg a szó erényben,
szuroksötét lelkeket hószín fed be szépen ;
fáj a fej és szétsajog a kín minden részben,
éppoly ízű fenn az ág, mint a tő a mélyben.
 
Róma a világ feje, de nincsen világa,
világ szennyes kútfeje, nincsen tisztasága,
az első bűn átsodor a bűnök sorába
s minden dolog sárgaszagú, mely lehullt a sárba.
 
Ki Rómához tartozik, azt eléri száz kár,
a bíróság ehelyütt nem jobb, mint a vásár,
kész összegért kapható a szenátorság már
s minden ellentétet old, ha van, a busás ár.
 
Ha Rómába beidéz kemény Vocativus,
mert terád vádaskodik az Accusativus,
bizonnyal tisztára mos kapzsi Ablativus,
vigyázz, hogy kéznél legyen bukszád, a Dativus.
 
Szép társaság: mint, aki ügyét rájahagyja,
magáét vagy másokét, jó ha megfogadja:
aki baksist megtagad, Róma megtagadja,
ki-ki mennél többet ad, viszi magasabbra.
 
Van ott oly paragrafus a dekrétumokban,
hogy a jogi kereset legyen telt marokban;
adj és te is keresel, ha kereseted van;
mily mértékben vetegetsz, aratsz ugyanabban.
 
Ajándék és peres ügy futnak egymás mellett,
eregesd az adományt, és célba egyenget,
ne féld Marcus érveit, ékesszóló nyelvet,
ékesebben szól a pénz, legyőz minden elvet.
 
Nincs oly pénz e kúrián, mely nem fut, de fekszik,
kereksége tetszik és keresztje is tetszik,
mivel ilyen tetszetős, mindenkinek tetszik,
s hol a pénz szépen beszél, törvény se veszekszik.
 
Nagy összeg a tenyeret vígan jóllakatja,
hiába Justinián, szent kánon haragja,
minden ily szó polyvaként könnyen lemaradna,
mind tudják, hogy a magot csak a tárca adja.
 
Rómát jól kerülje a szűkmarkúság átka,
amely sínyli az adót s nincsen adománya;
pénz trónol Isten helyén, Marcus lett a márka,
zsoltár helyett árakat szól a szavak száza.
 
A pápához forduló tartsa mindég észben:
jókedvű adakozó a kedvére lészen,
koldus ne zavarja őt, az érme az érdem,
kevés pénzre így felel: meg nem éri nékem.
 
Elemezd a "pápa" szót: neve azért pápa,
mindenkinek mindenét papizni kívánja;
vagy kurtíts egy gall igét, és mondd: "paga, paga",
minden egyéb hasztalan, fontos csak a márka.
 
Nyer a pápa és kapus és pápai titkár
és e szép úton tapos egész bíboros nyáj
s ha "másiknak hiányzik, amit egynek adtál":
kár volt kezdeni ügyed, magadra maradtál.
 
Ennek-annak sok zsebét töltöd duzzadóra,
s ha adtál már eleget, töltsd még csordulóra;
ti dagadó erszények, vár reátok Róma,
a bedugult zsebek itt lelnek hashajtóra.
 
Fosztogatja zsebedet gyávája és bátra,
nagy, nagyobb és legnagyobb mások rakománya.
De hasztalan taglalom, csak ez a summája:
fojtogatják zsebedet s kiszenved a pára.
 
Kassza ürül s megtelik, mint Titius mája,
szélsebesen jár a pénz körbe szaladgálva,
meghal s ujjászületik időnek utána,
és így megint és megint fosztható a tárca.
 
Bíróságról visszatér a bölccsé lett polgár:
alul senyved Jupiter, felül Pluto regnál,
méltóság a baromhoz odaillik, nem kár,
mint gemmához a ganaj, gyöngyhöz egy göröngy sár.
 
(Ford.:Weöres Sándor)
 
*
(Chatillon, Gauthier de - szül. 1135 körül -; a vágáns költészet képviselője.
Latin nyelvű verseit friss valóságlátás, szatirikus hang, lírai hangütés jellemzi.
Már életében rendkívül népszerű volt.) 
 
 

Dutka Ákos: Szolgaország (1912)



Vérszagúak a lomha magyar esték,
Sorsunk vajúdó lelke bujtogat; -
Népsorsok titka zúg a városokban, -
Ki tudja mit hoz minden alkonyat...
Egymásra tört a pártos úri fajta,
Jobbágyok sarja új jogot akar,
Zúg e föld sok ura, grófja, papja,
Hogy mer akarni a szolga, ha magyar.
 
Vérbe borult szemek nem látják: a rónán
Mint ébrednek mind a megcsalt milliók,
Kiké a föld a verejtékük árán,
S teremtő, termő gyárak és kohók
Tudatra kelnek. - Félelmes szent nyár,
Kábult álmából most riad a nép,
Szolgák gerince szikrázó acél lesz
S a Munka lelke mennydörögve lép.
 
Haláltáncot táncol Geszt fekete grófja,
Az unott járom iszonyún recseg,
Vérharmatos lehet estére a róna,
Ha viharrá válnak majd e friss szelek,
Erős várunk az eljövendő Isten,
A Munka megváltó, szárnyas szelleme,
Ki most ereszti harcba millióit
S nincs erő, mely megbírhat vele.
 
A történet nagy, véres bibliája
Kinyitva, már új, szent lapokra vár, -
Ki tudja mit hoz e vihartól terhes,
Bomlott, szenvedelmes, magyar, lomha nyár...
Vérszagúak már a zivataros esték,
Sorsunk vajúdó lelke bujtogat,
Népsorsok titka zúg a városokban,
S ki tudja mit hoz minden alkonyat. 
 
 

Petőfi Sándor: A szájhősök

Barabás Miklós: Petőfi Sándor 1845.Litográfia. 28.2x21.5 cm. PIM ltsz. 62.1234


Meddig tart ez őrült hangzavar még?
Meddig bőgtök még a hon nevében?
Kinek a hon mindig ajkain van,
Nincsen annak, soha sincs szívében!
Mit használtok kofanyelvetekkel?
Évrül-évre folyvást tart a zaj,
És nem ott-e, ahol volt, a nemzet?
Nincs-e még meg minden régi baj?
 
Tenni, tenni! a helyett, hogy szóval
Az időt így elharácsoljátok;
Várva néz rég s oly hiába néz az
Isten napja s a világ reátok.
Nyújtsátok ki tettre a kezet már
S áldozatra zsebeiteket,
Tápláljátok végre a hazát, ki
Oly sokáig táplált titeket.
 
Áldozat s tett, ez a két tükör, mely
A valódi honfiút mutatja,
De ti gyáva s önző szívek vagytok,
Tettre gyávák s önzők áldozatra.
Hiszem én, hogy, mint a fák tavasszal,
Megifjodnak a vén nemzetek,
De ti hernyók új lombot nem adtok,
Sőt a régit is leeszitek.
 
S oh mi vakság! fölemelte még a
Népszerűség őket paizsára,
Az elámult sokaság, miképpen
Megváltóit, karjaiba zárja.
Megváltók? ők a hon eladói,
Elveszünk ez ordítók miatt...
Rólok tudja ellenünk, hogy félünk,
Mert a félénk eb mindég ugat.
 
Én ugyan nem állok a sereghez,
Mely kíséri őket ujjongatva,
És ha egykor közibök vetődöm,
Nem egyébért lépek e csapatba,
Csak azért, hogy fölfordítsam majd ez
Ál nagyok győzelmi szerekét,
S haragomnak ostorával vágjam
Arcaikra a bitó jelét!
 
(Szatmár, 1847. augusztus) 
 

Lermontov, Mihail: Egy török panasza


- Levél egy külföldi barátjához -
 
Tán ismered te is az elvadult vidéket,
Hol tűzben ég a rét, vad fényben satnya fák,
Hol tunya és ravasz gonoszság vert tanyát,
Hol sűrű szenvedély emésztő lánggal éget.
 
Ha néha jött egy-egy merész
Nagy elme, hűvös és kemény, akár a szikla,
Megtörte itt a bú, a lassú csüggedés,
S idő előtt kihunyt a tiszta fényű szikra.
Az élet többnyire teher, nem élet itt,
Hol sanda gyűlölet kígyó-karjával átfon,
Rabszolgák életük bilincsben tengetik!...
E táj az én hazám, barátom!
 
UTÓIRAT
 
Kérlek, bocsásd meg énnekem,
Ha célzást leltél e szavakban.
Az igazság, ha meztelen,
Túl keserű. Kimondhatatlan.
 
(Ford.:Lator László) 
 

Lelkes Anna: Lassú tánc


Nézted valaha a gyerekeket játszani a körhintán?
Hallgattad, mint az esőcseppek földet érnek tompán?
Követted szemeddel egy pillangó szeszélyes röptét,
Nézted a tovatűnő éjben a felkelő nap fényét?
Lassítanod kéne. Ne táncolj oly gyorsan.
Az idő rövid. A zene elillan...

Átrepülsz szinte minden napodon?
S amikor kérded: "Hogy s mint?"
Meghallod a választ?
Mikor a nap véget ér, te ágyadban fekszel,
Tennivalók százai cikáznak fejedben?
Lassítanod kéne. Ne táncolj oly gyorsan.
Az idő rövid. A zene elillan...

Szoktad mondani gyermekednek, "majd inkább holnap"?
És láttad a rohanásban, amint arcára kiült a bánat?
Vesztettél el egy jó barátot, hagytad kihűlni a barátságot,szerelmet,
Mert nem volt időd felhívni, hogy annyit mondj: "Szia"?
Lassítanod kéne. Ne táncolj oly gyorsan.
Az idő rövid. A zene elillan...

Mikor oly gyorsan szaladsz, hogy valahová elérj,
Észre sem veszed az út örömét.
Mikor egész nap csak rohansz s aggódsz,
Olyan ez, mint egy kibontatlan ajándék...
melyet eldobsz szinte egy perc alatt.

Az Élet nem versenyfutás
Lassíts, ne szaladj oly gyorsan,
Halld meg a zenét, mielőtt a dal elillan. 
 
 

Hollós Korvin Lajos: A költő sorsa




Ez mind csak szó, sziszegő kacamajka
a tarka zsákban, hol játék a hit
s a gondolat is játékká csinosul,
puha szőnyeggé lesz a szenvedés
talpat-hasító tüskés mezeje,
a bölcselet cifra kendőt kerít
s kelleti magát az ablakon át,
tükrös kertekben tévelyg az igazság,
a szó veszti megváltó erejét,
hogy bizsergést, vagy kacagást fakasszon,
mint egyszemélyben rima és bohóc.
 
Mi is vagy költő? Oráculumot
nem várnak tőled, nem is adhatnál:
profán próféta vagy, hasított nyelvű;
papnál hívőbb s egyben hitetlenebb vagy;
a filozófiáról lemaradtál:
az élet értelmét nem gyermeki
rímek s nem ereinkben lüktető
ős-ember-állati ritmusok fejtik;
s ahányszor beleszóltál államok,
népek, fajok és osztályok sorsába,
mindig kegyetlenül szájadra vertek,
ha csak nem voltál kancsal, költőlárva
mögé elbútt talpnyaló udvaronc,
vagy párt-agitátor, ki mint a pincér,
azt írja, mit diktál az úr: a párt.
Így hát mi vagy? deák? bolond? csavargó,
akit riaszt a munka s énekes -
koldus lesz inkább? Vagy komédiás,
ki ráérő nép tetszelgő színésze?
Tanító nem! Ma prózában tanítnak:
háznak, gépnek, méregnek és fegyvernek
szerkesztő titkát nem rímekben írják.
A szórakozást ponyván s ponyva alatt
- betűben s élőszóban - föllelik
a kevesek, kik még vágynak ilyenre
s nem érik be a korcsmamuzsikával.
Hát hol, mi vagy? Élő anachronizmus,
kit magában kinevet és lesajnál
az értetlen világ, de képmutatva
úgy tesz - ma még! - mintha tisztelné munkád.
Ugyan ha! Mert hisz néhány gúnykacaj
már bátrabban is felharsog az utcán,
ha tógád szemre hunyva elvonulsz,
s egy-két farizeus már kétkedően
magyarázgatja, hogy: "minek a bölcs
igéknek rímes-ritmikus ruha?
ha meg szép szókat sziporkáztat bűvész
mulattatásra, minek kelljen abba
értelmi, bölcs esszencia?
s mesét meg képet igazabban mondsz el,
ha nem köti szavadat formakorlát,
mivégre h át a költő napjainkban?"
 
Úgy, úgy szapuljátok csak, hisz úgyis
éhen pusztul már, semelyik elől
nem veszi el a könnyes kenyeret.
Hajdan is alamizsnán élt, ha jó urak
jól tartották - s akkor is azért,
hogy díszük legyen, aminek faját,
jelentőségét s lényegét maguk sem
értették többnyire, avagy cigánynak nézték,
ki konyhán evett a többi cseléddel.
 
De lakodalmas idők voltak napjaink
mellett ama barbár évszázadok,
hiszen ma hogyha mestersége nincs más,
csupán csak ez, hát éhkoppon marad
s nadrágjából az inge is kilóg,
és mint bélpoklost, úgy űzik ki szolgák
s titkárok a zsöllyés előszobákból:
 a Polgár már régen Kegyelmes Úr lett 
s nem érdekli, mi egykor harci kürtje
volt osztályának s most legfeljebb hogyha
gyermekszobába illő trombitácska
lehetne; hiszen már osztálya sem
aggasztja, hol van már attól e nagy,
naggyá fújódott, individuum,
kinek e néhány költő-mandarin,
kikkel körülbelül egyszerre hal meg,
éppen elég egy életre s halálra.
 
Nos mondd Költő, bátortalan e névre,
mit nem írhatsz ki hivatás gyanánt
kapudra sem, mert röhögne mind, aki
arra jár (s e népröhej milyen
letagadhatatlan, vaskos bizonyság
élhetetlenséged mellett!) mondd tehát,
mivégre vagy, mi lesz veled, hová mégy?
Mi leszel holnap? Frakkos verklis-e,
vagy pántlikás kortes a fórumon? 
 
 

Hollós Korvin Lajos: Riasztó


 
 
Alszik az éjjeli őr, csuklóján pislog a lámpa,
ő is aludna.
Nincs ki vigyáz békénkre, barmunkra s feleségünk
és mimagunkra.
 
Nesztelenül, tőrrel markában surran a tolvaj,
éj a ruhája.
Cinkos fellegek ökle takarja a hold arcát, mint
gáz-hadilárva.
 
Verd föl az alvókat, füttyents, kongasd a harangot,
fújjad a lángot!
Ellopják szavainkat, a házat, a friss levegőt; védd,
védd a világot!