Rettentő
midőn a föld s ég
Egymás
ellen harczra kelnek
S
dörrenésre és villámra
Uj dörgés
s villám felelnek;
Rettentő,
midőn a tenger
Böszülten
küzd a viharral,
Habra hab
tolúl s a szélvész
Vad
lovagként zugra nyargal.
Ámde rettentőebb
a harcz,
Partja
mellett a Dunának;
Hol
Nikápoly rónasíkján
Két nemzet
vitézi állnak.
Itt
Zsigmond király castári,
Túl az
ozman szörnyü népe;
Mindegyiknek
bosszu keblén,
Mindegyik
karddal kezébe’.
Cseng a
fegyver, villan a kard,
Szól a
küzdők vad moraja,
Iszonyún
viszhangozik rá
A
haldoklók végsohaja.
Vérpatak
foly a mezőn át,
Melly
holtakkal van borítva,
A halál és
pusztulás, zord
Ünnepet
fog ülni itt ma.
Túl a
százezernyi tábor,
Mint a
felvert tenger árja;
Vad
dühének, bosszujának,
Féke hol
van, s hol határa?
Itt
Magyarhonnak vitézi
Sziklaként
szilárdul állnak,
Bátran
ellenébe nézve
Száz
veszélynek, száz halálnak.
Harczi
ménen száll előre
Zsigmond,
a magyar királya,
Hősi népe
van körötte,
Hősi nép
vonúl nyomába;
S mint a
szikla büszke sasa,
Ugy
csapnak le a törökre,
S kit
megérint kardjok éle,
Eléveszett
az, el örökre!
Ámde a
mint küzdve szállnak
Dulva,
ölve valamennyen,
S mint
sarló előtt a fűrend:
Hull
előttük már az ellen.
Ekkor
égrázó morajjal
Uj török
had csap le rájuk:
„Ott van –
ordít a vad ozmán –
Rajta! im
ott van királyuk!”
Kardra,
Allah hősi népe
Veszni
kell ez ebnek is ma!”
Zugnak, s
mint a vészes felhő
Ugy
robognak fel, riadva.
Hallja a
nép; meggyalázva
Van
királya szent személye,
Minden jó
magyar vitéznek
Boszuláng
ragyog szemébe.
Összenéznek.
„Rajta, rajta
E szóért
halál reátok!”
Igy kiállt
fel a magyarság
S száll
sötéten mint az átok.
S kérik a
királyt, maradjon;
Majd ők
küzdenek meg értte,
Mert e
szégyen, e gyalázat
– Szólnak
– őket, őket érte!
S a király
mgáll, s tekinti
Mint
harczol vitézi népe,
És a mint
néz; és a mit lát,
Arra köny
tolúl szemébe:
„Milly
dicső nép!” ezt sohajtja,
Majd öröm
derűl reája,
Most örűl
csak hogy király, s hogy
E népnek
lehet királya.
S a mint
ott áll elmerülve
Népe hősi
harczát nézve,
Óriás
ozmán lovag jő
Titkon és
orul feléje;
Hosszu
kard leng oldalánál
Szörnyü
bárdja reng karába,
Egyet
ugrat nagy lovával,
S lecsap a
magyar királyra.
Zsigmond
ekkor ébred, eszmél,
Ott,
előtte áll az ozmán;
„Kardra,
kardra –igy riad fel
Vad
kaczajjal és mogorván –
Kardra,
magyarok királya
Jöttem
párcsatára véled;
Szálljon a
pokolba lelkem,
Hogyha e
harczot tuléled.
Nézd e
bárdot, mint piroslik
Népeid
vérétől éle;
Száz
magyarnak undok éltét
Fosztottam
meg én ma véle;
És a milly
szent, hogy felettünk
Fénylik a
nap ékes arcza:
Olly való
az, hogy karodnak
Velem lesz
utolsó harcza!”
S szörnyü
bárdját megrengetve
Már is a
királyra méri,
Egy
csapás, s Zsigmond e perczet
Bizonyosan
túl nem éli.
Népe tőle
elszakasztva,
Egyedűl
áll a fenyéren,
S mit
lehetne gyenge kardja
E szörnyű
bárd ellenében.
Már a vér
hull a fenyérre,
Jó lovának
oldalából;
s mint a
két küzdőhöz eljut,
Ajka im e
hangokon szól:
„Hát te
undok földszülötte
Bárdod a
királyra méred?
S nem
gyalázat rád, megölni
Azt, ki
nem küzdhet te véled?
A hon, a
nép és személyed
Szent
előttem, oh királyom,
Üdvödért a
legnagyobb bajt
S
legnagyobb veszélyt kiállom.
Ám azért
hát büszke harczos,
Én velem
kelj párcsatára,
Ámder
szent és sérthetetlen
Legyen a
magyar királya!”
Szól
cserei a magyar hős,
S
megvillantja jó aczélát,
A
királyért bármelly ügyben
Megküzd és
veszélyt, bajt nem lát.
Cseng a
fegyver, villog a bárd
S rá hull
a magyar vitézre,
Jó
Balázsnak ime már is
Bal karján
ömlik le vére.
Ámde ekkor
visszacsapja,
Szikrát
hány a fegyver éle,
A magyar
vitéznek kardja
Rásujt a
török fejére,
„Átkozott!”
ordít az óriás
És bárdját
elejti karja
Pillanat
még, s a szörnyű test
A földet
vérben takarja.
Látja
mindezt akirály, s szól:
„Hála
neked, jó vitézem,
Te
mentetted meg hazádat,
Te mentéd
meg önön éltem;
Szólj,
kérj bárminő jutalmat
A mit csak
adhat királyod
Hogy ha
tetszik, im e perczben
Rögtön
birtokodban látod!”
Csereinek
ajka hallgat,
Nincsen
semmi óhajtása,
„Jó uram –
viszonz a bajnok –
Birja
szivem, mit kivána;
Legnagyobb
jutalmam az, hogy
Én
mentettelek meg téged;
Térj
hazádba, s boldogítsad
És szeresd
e hősi népet!
Ámde még
is egy jutalmat
Kérnék
tőled, jó királyom:
Én e török
óriásnak
Végső
perczeit kivánom!”
„Ugy
legyen – szól mosolyogva
A király
ezen beszédre –
Hiszen
nézd haldoklik, igy hát
Mit
tehetnél, bajnok, véle?”
„Szolgám
vagy – szól Cserei hős
Fordulva
az óriáshoz –
Más urhoz
mégysz ugyan tőlem,
A zordon
hideg halálhoz:
Ámde halld
meg: bárhová jutsz
Ezt
hirdesd minden hazába’:
Mindit
szent volt, mindig az lesz
A magyar
nemzet királya!”
Forrás: Vasárnapi
Ujság 2. évf. 4. sz. (1855. január 28.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése