A kornak vas lépte alatt lealázva, kietlen
Állanak itt falaid gyáfz düledéki, Sziget.
Rettenetes jelenésü vidék! borzadva közelgek
Hozzád,m ert hősök nyugfzanak hantid alatt.
Bánatos érzések páralgnak véres öledből,
S telkeid a multnak fzelleme lengi körül.
emléked fzomorú, nemdífztelen; ősi dicsöség
Lassú fénnyével fzenteli sirjaidat.
A fzeretett honnért oh mennyen dűltenek itt el,
A kik után bús nők serge remegve remélt?
A ragyogó tettet nem hirdeti Párofzi kőfzál,
S a hősnek feledés fátyola rejti nevét.
Zrínyi te nagy Lélek! méltó a fzázadok éjjén
Fényleni, néked is itt vég-napod alkonyodott.
él áldásba dicső eseted, s még nemzeti érzés
Gyújtja, neved büfzkén ejteni fogja Magyar.
Hah! Szolimán vak dölyfe, hazám örök átka, süvölté
E káros fzélvéfzt, léte lehúnyta előtt.
Számatlan sereget telepítve körébe Szigetnek
Boffzút, s vég romlást int fenyegetve reá.
Zrínyi a vár beltornyáról vefzedelmes ügyének
Nagyságát mérvén, megvifzi kedvesinek.
Hölgye nyakába borúlt, térdét deli lánya ölelte;
S mély zokogások közt gyakran elálla fzavok.
Könnyekkel fzólltak lágyan mellyére simulva,
S a hősnek keblén fzáz seb ütötte magát.
Sajgott fzíve, nem ingadozott, rendűlni tudatlan
Véfz csapkodta mohás tengeri fzikla gyanánt.
fergeteg ül fzemein, képét láng kezdi borítni,
És ifzonyú gondok forrani keble alatt.
Nincs menedék, nincs idvezség; kiki halni dicsően
Vágy, s békételenül várja vezére jelét.
Tágúl már a kapú, csikorognak sarkai; a hős
Még egyfzer sóhajt, s égre lövelli fzemét.
Biztosan indúl-meg kisded népének előtte,
Ment, s a harczi vefzélyt vitte aczélja hegyén.
Vitték társai is, s neki fzánva rohantanak egyre
A kétes harcznak fzép vefzedelmi közé.
Rengett a cata-tér, hullott sok bajnok előttök,
S merre sivít avasok vér-patak ömledezett.
Háromfzor tör az ellenfél seregére Szigetnek,
Annyifzor a sereg is viffza tafzitja dühét.
Játfzva lebeg már már a sorsnak kénnye felettek,
Mintha nekik fzánná vak kegye a diadalt.
Ám a torladozó habokat foghatja e győzni
Egy kis sajka, midőn rádörög éjji vihar?
S a rohanó mennykő nem fogja-e foldre sodorni
Kriván legbüfzkébb fzálait ormairól?
Ők eldültek az ár sokaságu pogánynak alatta,
Esteket elfedezé a diadalmi halál.
Itt a hév homokon heveréfznek véres ajakkal,
Fegyverek a férfjas kézbe fzorúlva maradt.
S hajh! a durva pogány büfzkén tipródik az elhúnyt
Hős testén, s vad öröm kéfzti mosolygni fzemét.
Égre rohan feldúlni ha mit lelhetne Szigetnek
Védfala közt; - ott csak hamvas üfzökre talál.
Nincs kit bőfzülten sorvafztó fzíjra fzorítson,
Sem, mi bünös fzomját oltani tudja, arany.
Páralgó test-halmok közt csak gyáfzos enyéfzet
A véfzes napnak hírdeti kárhozatit.
Gyakran azolta üres csatazajt hallhatni a légben,
Mellyre az elrémült páfztor alélva fülel.
Bú lebeg a tére, s a lantnak húrjai félve
Rezgenek a Bárdnak lelkesedése alatt.
Ollykor a hős árnyak, s köztök nagy hőse Szigetnek,
Vékony felhőkként tünnek az égen elő.
S tompa zsibongással suttognak az esti fuvalmak
Szárnyain a síknak gyáfz düledéki felett.
A késő unokát keserü érzések epefztik,
S terhek alatt komoran földre lehajtja fejét,
S a haladott évek fzomorú emléke kicsalja
Bánatinak forró árjait, áldozatúl.
Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése