*) Egy régi nyomtatvány fzerint némelly jobbításokkal
Dicsérjenek mások más Fejedelmeket,
A mint látnak bennek fényes érdemeket,
Mint hódítottak meg fzámos nemzeteket,
S virágzókká miként tették mid ezeket.
Én csak a mi dicső első Királyunknak
Ama tettét vefzem húrjára lantomnak,
Hogy csendes voltában az éjji homálynak
Miként dakozott az ügyefogyottnak.
Jól tudja Efztergam s Pannónia hegye,
Fejérvár, Bakonyság, és sok falu s megye,
Tudja az orfzágnakkissebb s nagyobb rendgye,
Mit nem mívelt István az égnek kedveltye.
Nem volt elég neki a sok Templomokat,
S a fzent Solosmákkal hangzó Klastromokat,
És a sínlődőknek az Ispitályokat
Építni, s jó karban hagyni mind azokat.
Nem volt elég nappal a fzükölködőnek
Nyujtani fzent Jobját, s betegeskedőnek
Orvost s vigafztalást adni epedőnek,
És lelki tanítást a tévedezőnek.
Hanem éjjel volt még Fejérvárott kedve,
Midőn a setétben éfzre nem vetetve
A fzegény keblébe vigafztalást teve,
Mellyet hálás fzívvel lelt az felébredve.
Éppen nem fzenvedte alázatos volta,
Hogy dicsérjék; mert ezt hívságnak tartotta.
Megelégedett, ha azt az Isten tudta,
Hogy annyifzor Jobját kegyesen nyujtotta.
Hnem nem tanácsos őr nélkül setétbe
Járni, ki tudja, mi lappang fzámjos fzívben,
Nem a legjobb lélek van minden fzegényben,
Baj a nemzetnek, ha kár esik fejében.
S a mint így az orfzág Naggyai tűnődnek,
A Király elejbe ollanok vetődnek,
Kik az alamizsnán öffze verekednek,
És fzemélyéhez is nyúlni meréfzelnek.
Nem féltek gonofzok Isten ostorától,
S bünös karotoknak elfzáradásától,
Nem féltek gyilkosok a kemény bíráktól,
Sem pedig a hóhér éles pallosától?
Úgy e hogy márig is meg vagytok rettenve? –
Azonban megy a fzent Királéyunk sietve,
S nagy Affzonyunk képe előtt térdepelve
A Templomban illyen fzókra fakad nyelve:
Boldogságos Anyám! ezen illetlenség,
Mellyet most rajtam tett a gyáva fzegénység,
S a mellyet Istenért fzenvednem nyereség,
Az én fzememben és fzívemben csekélység.
Ha ezt az ellenség követné rajtam el,
Tudom én, mit tennék. – Te geítségeddel
Vezetném hadamat ellene, s fegyveerrel
Végezném pörömet az embertelennel.
S megmutatnám, mit tefz Magyarral feltenni,
A ki nem tudott még soha megrettenni,
A kinek öröme a csatára menni;
Mivel a karja ott győztös fzokott lenni.
De a butának megengedni kegyesség,
s a türedelmedért adatik üdvösség,
A roffzért jót tenni nemes kötelesség;
S Istené, ne miénk legyen a dicsőség.
Megyek, tehát, Anyám! már talán alufznak,
A kik én velem olly mostohán bántanak,
Adok nehány márjást a nyomorultaknak,
Legalább reggelre hálával virradnak.
S a Templomból alig lépik az útfzára,
Mindjárt ott akad az elfzunnyadt Mihályra.
Ki feleségével s gyermekével arrra,
hogy zsellér se legyen, jutott utollyára.
Mihálynak jó soká nyomtányi böcse volt,
Míg az Isten s ember törvényének hódolt;
De mihelyt Kupának hada közé pártolt,
E gonofzságáért azonnal meglakolt.
Mert tifztségét vefztvén, pénztára kiürült,
Gyönyörű jófzága hívebb kézre került,
A miért aztán ő olly nagy búba merült,
Hogy egy napja sem volt nekitöübbé derült.
Más felül őtet a fzégysen is bántotta,
És fzívét a belső furdalás faggatta,
Sem éjjel semnappalnem volt többé nyugta;
Már a halált is, hogy nem jönm érte, fzidta.
Közel volt tehát a kétségbeeséshez,
Mirenézve többfzör kapkodott a késhez,
S ha nem foháfzkodik érette Istenhez
Neje, már eljut az élete végéhez.
Hanema jó Efzter, kit a sors vadsága
Nem változtatott meg, s egyetlen aggsága
Az volt, hogy férjének e nyomorúsága
Legyen neki jóra vezér tanúsága.
Fogott is a fzó és példa kicsinyt rajta,
De a gaz terméfzet ismét sarjat hajta,
Mert ő is azok közt volt a gonofz fajta,
Kiket a rofz lélek irígykedni bojta.
Kik az alamizsnán öfzveverekedtek,
És stétben a fzent Királynak is estek,
S a kik most töbnyire már elfzenderedtek,
Nem is tudván talán, ki ellen vétettek.
Épen tehát Mihály előtt áll fzent István,
S alattomban neki több ezüst pénzt adván,
Az ő gyengeségét e’kép ápolgatván,
Nekie jobbulást tifzta fzívből kíván.
A Templom körül több fzegény is tanyázott,
Kik közül egy jámbor, mivel igen fázott,
Semmit sem alhatván, buzgón imádkozott,
S nézvén a fzent Királyt, miként adakozott.
Egy Angyalt látott ő bámulva mellette,
A ki az életnek könyvébe jegyzette
Mind azt, hogy a fzegényt miként segítette,
Mind pedig hogy vétkét könnyen elengedte.
Nem lehetett tehát tartani titokban
A mit akart István tenni alattomban;
Hogy mások is lássák e jeles példában,
Mint kellessék járni üdvösség dolgában.
Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése