Az erdélyi Brassóban született, székely
parasztember sokgyermekes családjában. Gyermekkorának színhelyeiről –
Sepsibikszádról, majd Gyimesfelsőlokról – életre szóló élményeket hozott
magával: a nyomasztó szegénységét és az emberi tartást adó családi
összefogásét. Kamaszkorában ágyhoz kötő betegsége is motiválta hamarosan
szenvedéllyé váló olvasókedvének kialakulását. Középiskoláit Marosvásárhelyen,
a kolozsvári unitárius gimnáziumban, majd a háború végén szülőföldjéről
elsodródva a debreceni református kollégiumban végezte. 1945-ben iskolai
tanulmányait lázadó gesztussal félbeszakítva családot alapított, és különféle
foglalkozásokat végigpróbálva, kenyérkereső munkát vállalt. Volt bányász, gyári
munkás, kollégiumi nevelő és katonatiszt; 1951-től családjával Budapesten élt,
a pestlőrinci traktorgyárban dolgozott, és a maga örömére alkalmilag novellákat
írt.
Írói
karrierje legendás körülmények között, üstököspályára emlékeztető módon indult.
1954-ben egy író-olvasó találkozón Szabó Pál fedezte fel, ő szorgalmazta
kéziratban lévő elbeszéléseinek megjelenését, lelkes hangú köszöntővel ajánlva
a fiatal munkást az olvasók figyelmébe: „Móricz Zsigmond Hét krajcárja robbanhatott ilyen erővel az akkori irodalmi életbe,
mint a mostaniba a Sokan voltunk.” A
fiatal prózaíró egyszeriben a kortárs irodalom élvonalába került. Emberavatás című novellája valósággal
jelkép lett: tőle kapta címét az új prózaíró-nemzedéket bemutató antológia és
elnevezését maga a generáció. Az 1954-ben Téli
virágzás címmel önálló kötetben publikált első Sánta-novellákat a kor
sematikus modorától gyökeresen különböző, friss és eredeti elbeszélő hang
jellemzi, az epikát belülről átformáló lírai közvetlenség és balladaiság.
1956
az írói pályán is fordulópont. Sánta Ferenc azok közé az írók közé tartozott,
akiket morálisan fölháborított a
politikai hatalomgyakorlás embertelensége, a pártosság és
elkötelezettség jelszavaival álcázott erkölcsi gátlástalanság. Második
novelláskötetét (Farkasok a küszöbön,
1961) a világlátás elkomorodása jellemzi, előtérbe kerülnek a történelemben élő
egyén otthontalanságát érzékeltető témák. Különleges hangsúlyt kap az emberi
lét fenyegetettségének megjelenítése, a parabolaszerű megformálás, a lírai
közvetlenséget, a nyelvi ornamentikát felváltó reflexióigény. Az erkölcsi
autonómia feltételeinek keresése áll az első Sánta-regény, az 1963-ban
megjelent Az ötödik pecsét írói
világképének központjában. A biblikus cím, amely János jelenései-nek egyik passzusára, az ártatlanok pusztulását
felpanaszló szavakra utal, a feszes kompozíciójú művön belüli allegória nagyon
is időszerű mondanivalót hordoz: megrendítő ítéletet az erkölcsi konformizmus
felett, agy erejű felszólítást a lelkiismeret szavának követésére a köznapokban
csakúgy, mint a sorsfordító határhelyzetekben.
Egyén
és történelem viszonyát teszi a művészi ábrázolás nagyítója alá Sánta második
regénye is, az 1964-ben megjelent Húsz
óra. A morális tételregény ebben a műben történelmi dimenziójú
oknyomozássá, a háború utáni magyar világ – a magyar vidék – nagyszabású
körképévé tágul és mélyül; a húsz órába tömörített „riport’” választ keres 1956
talányára: hogyan vált egy falusi párttitkár a hatalomtól elvakítva gyilkossá,
hogyan fordultak szembe egymással azok, akik egykor osztályos társak voltak a
szegénységben. Hangsúlyozottan történelmi keretbe – a huszita háborúk korába –
helyezi a morális választás problémakörét az író harmadik regénye, Az áruló (1966). Ez az esszéregény az
abszurd történelmi világban lehetséges emberi magatartásformákat teszi
mérlegre: a világmegváltó forradalmár, a cinikus beletörődő, a tehetetlen
kisember útválasztásait, az emberi önismerethez társuló kategorikus
imperatívusz megkerülhetetlenségét sugallva.
Sánta
Ferenc a hatvanas évek végétől íróként nem szólalt meg. Válogatott novelláihoz
(Isten a szekéren, 1970) írott
utószavában talán ezt az önmagával szembeni szigort is értelmezi. „S mert
alázatot éreztem, sem könnyűséget, sem öncélú játékot soha magamnak meg nem
engedtem. Miként ügyeltem arra is, hogy ne szaporítsak a kevésből érdemtelen sokat, de a sokból
szigorú keveset csináljak inkább.”
AZ ÖTÖDIK PECSÉT
Kint,
az utcán ólomidő: erős hideg és sűrű köd. Bent viszont, a kocsmában, ahol a kis
asztaltársaság iszogat és beszélget e kései órán, barátságosabb a temperatúra.
Négyen ülnek a törzsasztalnál, négy pesti kisember: Király úr, a könyvügynök,
Kovács, az asztalos, Gyurica órásmester meg a vendéglős, akit csak Béla
kollégának szólítanak. Az ő szófukar, elejtett megjegyzéseiből lassanként
kirajzolódik az olvasó előtt a történet helyszíne és ideje. Az ostromlott
Budapest valamelyik külvárosában működik az italmérés; bombázások,
elsötétítések, az akadozó árubeszerzés körülményei között csoda, hogy
egyáltalán működik. Később élesebbé válik a kép: a nyilasuralom ideje ez. És a
regény legutolsó mondata szűkszavúan közli: Vecsés alól felhallatszik az
ágyúdörgés. 1944 decembere, ez az igazi ólomidő.
A
kocsmaasztal mellett egyvalamiben biztosan nincs hiány: megbeszélni való
témákban. Nem a háborgó nagyvilág nagy témái ezek, inkább kisszerű ügyek,
szürkének tűnő események, közhelyes vélekedések. Ahogyan a kisember látja és
átéli a világtörténelmet. A könyvügynök például elújságolja, hogy jó darab borjúhúsra
cserélt egy könyvritkaságot – ma nem is marad sokáig, vacsorára nagyot eszik
majd a ritka csemegéből. Jó alkalom a konyhai tapasztalatok cseréjére: mert
mindenkinek van titkos receptje a sült elkészítéséhez.
Közben
új vendég érkezik, bizonyos Keszei, egy fél lábára sánta emberke, aki a
Don-kanyarban lett nyomorék. A diskurzus most már az ő részvételével kanyarog
tovább, jószerivel parttalanul, olykor kedélyesen és csipkelődve, a túlontúl
nagy szavakat kerülve. Igaz, közben újra és újra belebotlanak olyan kérdésekbe
is, amelyeknek kibogozása meghaladja szellemi képességeiket. A gyakran
tudálékos könyvügynök, akinek „ejrópaiságát” szívesen csipkedi meg a kevés
beszédű Gyurica, azt találja mondani: jobb egyszerű embernek maradni, hogy
nyugodt legyen az álmunk. Kovács, a nem túl sok ésszel megáldott asztalosmester
helyesli a kijelentést, a többiek viszont másként látják a dolgot. Mert például
hogyan is veheti bárki magára a döntés felelősségét, hogy háborúba küldjön más
embereket? A vendéglős nem kertel: szerinte nincs olyan érdek, amely megérne
egy háborút. A titokzatos fényképész itt illedelmesen közbeveti, hogy az ilyen
vélekedés nem kevésbé vitatható. Kisemberek próbálják értelmezni a világot,
köznapi észjárással, átlagos erkölcsi ítélőerővel.
A
beszélgetés fonalát nagy gonddal gombolyító író ezen a ponton úgy érzi, hogy
meg kell állnia egy pillanatra. Az olvasóhoz fordulva kiszól a történetből: itt
egymást jól ismerő pesti polgárok beszélgetnek. Számtalan irodalmi alkotás
mutat be efféle figurákat. Ám vajon valóban ismerjük őket, a kisembereket? Akik
alul vannak és alul is maradnak?
A
regény szándékoltan hosszadalmas expozíciója végén új irányba fordul a
beszédfolyam. Mintha követ dobna az állóvízbe, szót kér az addig hallgatag
órásmester, hogy előadja mesébe burkolt példázatát egy távoli, egzotikus sziget
uráról, bizonyos Tomoceuszkakatitiról és az ő alattvalójáról, Gyugyuról. Nem
élt még a földön sátánibb zsarnok, mint ez a nagyúr; nem gyötörtek még úgy
embert, mint gyötörte nyomorult szolgáját ez a szadista kényúr. És mily
különös: Gyugyu még kínhalála előtt is elégedett volt sorsával, végső mérleget
készítve életéről. Halálra kínozzák, de életében ment maradt a bűntől. Mármost
a zsarnok is nyugalomban végezte életét, hiszen ő – így mondják – kora erkölcse
szerint cselekedett. Most pedig, fordult Gyurica elképedt hallgatóihoz, nem kerülhető
meg a válasz: ha halálod után nyomban új életre támadsz, te mi akarsz lenni,
zsarnok vagy rabszolga?
Az
asztalnál döbbent csend támad. Először mindenki elhárítja magától a döntés
ódiumát. Van nekik dolguk elég, ők kenyérkeresettel vannak elfoglalva, néhanap
szórakoznak, ne kelljen még ilyesmin is járatni az eszüket.
Ekkor
két egyenruhás nyilas lép a helyiségbe. A szomszéd házban keresnek valakit, a
cím után tudakozódnak. Egyikük iszik egy féldecit, majd százasokkal tömött
tárcából fizet. Karlendítéssel köszönve távoznak. A kis társaság magára marad.
„Dögök!” – szól Gyurica utánuk. Készülődnek maguk is hazafelé, de most a
fényképész kér figyelmet. Ő ugyanis döntött: Gyugyu akar lenni, életét
tisztességben leélő rabszolga. Gyurica hangja felcsattan. „Hazudik!” A féllábú
Keszei felháborodva tiltakozik a durva sértés ellen. A vendégek felzaklatott
állapotban indulnak hazafelé.
Az
órás tanmeséje fölkavarta a kedélyeket. A választást csak elodázni lehet,
megkerülni nem.
Kovácsot,
az asztalost terített asztallal várja a felesége, ám a férfiban tovább kavarog
a kocsmában nekiszegezett kérdés. Feleségét is beavatja a számára kiúttalan
töprengésbe. Miért is olyan nehéz a megalkuvás nélkülitisztességet választani
annak, aki szereti és félti családját? Milyen gyenge az ember! Az asztalos
sokáig képtelen volt elaludni. Végül ágya szélén őszinte bűnbánattal imádkozni
kezdett.
Béla
kolléga, a kocsmáros otthon mérleget készített a napról. Pedánsan följegyezte
kiadásait, köztük a nyilas körzetvezető lepénzelésére félretett összeget meg
azt az ötvenest is, amelyet holnap juttat majd el a szomszéd családhoz, ahonnan
ma este elvitték a kommunistagyanús családfőt. Élni kell, ahogyan élni hagynak!
Király
urat, a könyvügynököt kiváltképp megkínozta a rossz lelkiismerete. A borjúhúst
ugyanis a szeretőjének vitte, nem a családjának. Lám, máris a lelketlen zsarnok
módján viselkedik: álszentségre, megalkuvásokra kényszeríti az élet. Boldogtalanul
töprengett magában ő is.
Amikor
Gyurica hazaért, számára akkor kezdődött a második, az igazi élet.
Özvegyemberként addig is maga nevelte három gyermekét, most viszont, ebben az
ólomidőben igazi menedékhellyé alakult családi otthona. Zsidó gyermekeket
bújtatott, tizenegy kiságyon már aludtak védencei. Éva, a bakfislány segített
ellátásukban; Gyurica hosszasan beszélt vele, mert lelket akart önteni a
kétségbeesésre hajló gyerekemberbe. „Hinned kell! Ami ma van a világban, az az
ember ellenére van! Az ember jó!” Késő éjszaka volt, amikor az órás még egyszer
szemlét tartott az alvó gyereksereg fölött. Neki még harisnyákat kellett
stoppolni.
Másnap,
a szokott időben újra együtt volt a kocsmai asztaltársaság. Poharaztak,
újraindult a szokott évődő és fecsegő eszmecsere. Hirtelen kint fékcsikorgás; a
kivágódott ajtón revolveres pártszolgálatosok rohantak a helyiségbe. Kitereltek
mindenkit, a vonakodó vendégőst megpofozták. A halálra rémült társaságot autón
átszállították a nyilas pártházba.
Keszei,
a fényképész előző este vérig sértve sántikált haza. A tisztesség mellett
szavazott, és mégis hazugnak nevezték az aljasok. Őt, aki világéletében hős
akart lenni, s akit a szerencsétlen körülmények nyomorékká tettek. Éjszaka egy
percre sem tudta lehunyni a szemét. Nem őt, hanem az egész emberiséget
sértették meg, úgy érezte. Büntetni akart, elégtételt venni a személyében a
világot ért sérelemért. Reggel a nyilas párt központi irodájába ment, és
feljelentette a négy ivótársat nyilasellenes kijelentéseikért.
Az
őrszobán először Kovácsot, az asztalost verték össze kegyetlenül Bagatel ügy,
referált utána a kihallgatást irányító fiatalember civil ruhás felettesének,
gyorsan elintézhető. Az viszont pontosított: kisemberek, nem kell ugyan tarkón
lőni őket, de mint a tömeget általában, alaposan meg kell nevelni. Meg kell
értetni velük, hogy valóban senkik és semmik, hogy semmi beleszólásuk nincs a
világ dolgaiba. Kis légypiszkok a világ asztalán. El kell venni tőlük maradék
erejüket, az önbecsülést. Meg kell utáltatni önmagukat önmaguk előtt.
Ebben
a szellemben folytatódott az irgalmat nem ismerő kihallgatás. A négy ronggyá
vert szerencsétlent egy szobába lökték. Megnyomorítottan, vérző sebekkel,
felpuffadt arccal újra beszélhettek egymással. Ilyen próbatételre egyikük sem
számított. A legszörnyűbb a lelki megalázás volt. Az asztalos feleségét
ringyónak nevezték. A könyvügynök csendesen mondta: ebben a világban nem lehet
élni. A vendéglős latolgatta, hogy van-e esélye a szabadulásnak.
Nemsokára
újra jöttek a verőlegének. Egy másik szobába terelték őket; itt borzalommal
vették szemügyre a leírhatatlan kínzások nyomait magán viselő ember testét, aki
hátracsavart karral egy kötélen függött, és szemmel láthatóan haldoklott. A
civil ruhás nyilas szólt most hozzájuk, kioktató modorban: így jár az egykori
vasmunkás, aki egy fegyverraktárt robbantott fel. Ők persze ilyet nem tettek, s
így akár rögtön hazamehetnek, ha bebizonyítják becsületességüket. Verjék arcul
ezt a félholt nyomorultat, s máris szabadok. A vendéglős válaszolt elsőnek,
alig forgó nyelvvel: „Te sátán!” Az asztalos kilépett a sorból,m ár ütésre
emelte a kezét, de a félholt emberrel szemközt visszarettent és felkiáltott:
„Nem!” Az órás viszont, belsőleg reszketve, az őt visszatartani akaró
könyvügynökkel nem törődve, arcul ütötte a haldoklót. Hárman a halált
választották, egyetlenegy az életet.
Gyurica
félőrülten támolygott ki a nyilasház ajtaján. A járókelők részegnek vélték.
Közben légiriadót jelzett a sziréna. Bombák sivítottak. Gyurica ment az úttest
közepén, romok között botorkálva. A saját házához érve elfogta a zokogás.
Hazaért, az övéihez. A bombázás után beállott csöndben felhallatszott a
közeledő ágyúdörgés.
Az ötödik pecsét a szó nemes értelmében
vett tételregény: a megalkuvások és kibúvók nélküli erkölcsös magatartás
lehetőségeinek írói felkutatása egy olyan embertelen világba, amelynek spontán
erői elvtelen alkalmazkodásra, az erkölcsi autonómia feladására késztetnek. A regény
egyszerű és mégis paradoxnak tűnő hipotézisre épül: az ember eredendően jó;
amennyiben a benne lévő –csak mesterségesen, szélsőséges eszközökkel
elhallgattatható – benső hangra, a kisemberben és a morálfilozófusban egyként
élő kategorikus imperatívuszra hallgat; amennyiben a lelkiismeret parancsa
szerint dönt, annyiban erkölcsileg helyesen cselekszik, a hétköznapokban
éppúgy, mint az élet kivételes határhelyzeteiben. A regényen belüli példázat
önmagában is drámai fejlemény: azt mintázza, hogy a hétköznapokban sem lehet
elaltatni a szuverén erkölcsi döntés kényszerét. A történet ilyen
intellektuális-érzékletes előkészítés után tárja fel az igazi konfliktust, azt
a határhelyzetet, amelyben az egyén valóságos tetteivel,nem pedig szavaival
választ. A morális tételregény – saját belső logikája szerint – nem moralizál,
miközben nagy művészi erővel hitet tesz a cselekvő ember morális felelőssége
mellett.
Forrás: 7x7 híres mai
magyar regény 157-164. old. Móra
Könyvkiadó 1977.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése