Számos
műfajhoz vonzódott, műveltsége és kísérletező kedve révén egyikben-másikban
kezdeményezőnek, újítónak is tartották a romániai magyar irodalom körén belül –
keserűségére mégsem jutott osztályrészéül az az elismerés, amely valóban
megillette volna. Akadémiai irodalomtörténetünk 1982-ben megjelent, A határon túli magyar irodalom 1945 és
1975 közötti fejleményeit felölelő kötete is alig szól róla, s főként a
prózaíróról feledkezik meg. Holott e téren jutott a legtöbbre.
Aradon
született, mély hatást gyakorolt rá – kritikai értelemben is – a temesvári
piarista gimnázium, a papi nevelés. 1946-ban Kolozsvárott iratkozott be az
egyetemre. 1950 és 1955 között ugyanebben a városban az Állami Magyar Opera –
az akkor még önálló, ún. Sétatéri Színház zenés tagozata – művészeti
titkáraként tevékenykedett. Ez nem elsősorban adminisztratív, hanem dramaturgi
és fordítói feladatokat jelentett. Nem egy opera szövegét ő ültette át
magyarra, ezzel is hódolva zeneszeretetének. 1955-től különféle szerkesztői
munkákat vállalt az Igaz Szó, a Művészet és az Új Élet című orgánumoknál, majd
a főként elméleti, emlékező és esszéisztikus köteteket közreadó Téka
sorozatnál. Élete vége felé Magyarországra települt, súlyosbodó betegségére
keresett orvoslást.
Bár
írt verseket is, első tényleges irodalmi megnyilatkozásai a kritika és az esszé
műfajában történtek. Idevágó írásait először az Odysseus üzenete (1966) című gyűjteményében foglalta egységbe. Ars
poeticáját így fejtette ki: „Az esszé – bármily igénnyel közelítik is meg
műfaji meghatározását-: mérlegelés. (A szó valódi eredete, a latin exagium is
mérlegelést jelent, nem kísérletet, ahogy általában gondolják.) (...) Az
életben sem a boldogság, sem a szenvedés nem valószínű azon a fokon, ami a
tragédia vagy a vers átlagos hőmérséklete. Ilyen nagyszabású az irodalmi
humánum igénye is: nem a kisszerűséget véli emberinek. Az irodalom örök
alakjait a létezés és az akarat hatalma teszi emberivé. Fájdalmuk építő lehet,
derűjük az élet önkritikája.”
Testvérek (1967) című
drámakötetének darabjai a hatvanas-hetvenes évek színműirodalmában gyakran
fölbukkanó fivérkonfliktust dolgozták ki: egy erkölcsi lehetőség, hatalmi
döntés egymással rokon, de végzetesen eltérő pólusait mutatva be (hasonló című
történelmi drámát írt Illyés Gyula, ez a vezérmotívum Sütő András Káin és Ábeljében stb.) A forró sziget (1972), a második
drámakötet még pontosabban kirajzolta szituációinak világos tézisességét,
dialógusainak költőien filozofáló voltát.
Legfontosabb
alkotása, az Egy agglegény emlékezései
című regény először 1971-ben látott napvilágot: a romániai kiadást tíz
esztendővel később követte a magyarországi, s a művet lefordították román
nyelvre is. A közéleti cselekvést ösztönösen és kényszerűen is kerülő főhős a
permanens szerelemnek szenteli magát, közben – kissé ködevő módon – a
méltóságról szóló létbölcseleti mű megírását is tervezi. Az Antal a nagyvilágban (1976) Boleráz
Antal utazásainak krónikájával fűzi tovább az életrajzot (nem a tárgy és nem a
hang, inkább a cím és a kompozíció visszautal Tamási Áron Ábel-trilógiájára).
Az 1979-es regény, a Don Juan témája
is – természetesen – a donjuanizmus, az állandószerelmi készültség és
örömkeresés; egyben az a kérdés: törvényszerű (és magasabb akaratból következő)
tény-e a csábító bűnhődése? Deák Tamás válasza szerint nem, mivel bármiféle
erkölcs relatív, noha az ember nem szűnhet meg morális igénnyel élni.
Kiváló,
sokszínű olvasmány a válogatott elbeszélések könyve (Alagutak a halálig, 1984). Etikai példázat (Lucretia), Szerb Antalt idéző ál-bűnügyi történet (Finom krimi), mesébe oltott science
fiction (A vakok), társadalmi
jajkiáltás (Történet, kutyával),
ironikus parafrázis (Hybris) egyként
található benne.
EGY AGGLEGÉNY
EMLÉKEZÉSEI
Cili,
Lídia, Lili, Karin, Mucus (vagy Micus), Tekla, Ágnes,Magdolna, Bébi, Zsófia,
Szuzuki, Franciska, Chérie, Krisztina.
Ez
a hölgykoszorú azon szüzek, hajadonok, elvált vagy férjes asszonyok nevéből
fonódik, akik Boleráz Antal hódításai sorában a legfontosabb szerepet
játszották. A kétszázezer lakosú (romániai) városka egyik középiskolájának
német irodalom-, majd zene- és testnevelő tanára természetesen nem e viszonylag
csekély számú szerelmi diadalnak köszönheti széles körű jó – vagy ha tetszik:
rossz – hírét. Tizenhatodik és negyvenedik életéve között – saját, csak
félig-meddig ironikus bevallása szerint – a szebbik nem mintegy háromszáz
képviselőjével lépett szerelmi kapcsolatra, az esetek szinte mindegyikében
tudatosan kizárva a csupán plátói jelleget.
Boleráz
Antal, a filozófia doktora, Goethe géniuszának csodálója, a klasszikus
literatúra és muzsika vonzásában élő elhívatott pedagógus nem valamiféle
kisstílű nőcsábász, nem is erotomán férfi. Szisztematikus Casanova, a női test
s még inkább a női lélek fáradhatatlan szemrevételezője. Az emberélet útjának
felén, a negyedik X-et betöltve veti papírra emlékezéseit. Rendre „a kifinomult
olvasóval” osztja meg észleleteit, a legizzóbb vagy a legdrámaibb testi
együttléteknek is tapintatos, ironikus, esetleg rezignált ábrázolója, s még a
„rendkívüli durvaság” szituációit is „tompítva” eleveníti föl. A négyszáz oldal
terjedelmű regényben nincs egyetlen ún. nyomdafestéket nem tűrő szó sem: ha
csigázza, a rafinált közvetettség és a körülírásos, ráutaló, képszerű beszéd
csigázza az olvasó érzékeit. Pedig Boleráz, nem győzi bocsánatkérőleg
hangsúlyozni, íróként „műkedvelő”.Mégis a prózaírás a legfőbb ambíciója: a
tanításon és a szerelmi ténykedésen kívüli óráit kéziratának, jegyzeteinek
gyarapítása tölti ki. Emlékezései az általános
hölgytudomány alapmunkájának ígérkeznek. A szerző reális önítéletű
racionalista, öntudatos, de gőgtől mentes, egyetlen adottságának kivételével
átlagos személyiség. „Befelé tekintő” egyén, akiben két én fenekedik egymásra,
ha a nőkről van szó. Sorsát, önképét és naplószerű, ám visszatekintetően
kommentált művének lényegét így foglalja össze: „A szegényes zsákmány, amelyet
bölcs tigrisem és szégyentelenül lihegő kis sakálom együttes erőfeszítéseinek
köszönhetőleg a magaménak mondhattam életanyag címén, továbbra is női arcokból
s a szükségképpen hozzájuk tartozó testekből adódott – továbbra is, mondom,
vagyis abban az életkorban, amikor a némi tehetséggel felruházott férfi
működésének termékeny színterén küszködik a babérokért. Ez okozza, hogy Emlékezéseim nem annyira a változatos
földrajzi útleírások, hanem inkább a vadászkalandok módjára terebélyesednek. Ez
okozza nyilván ama önemésztő rutinját az énvizsgálatnak is, amellyel
korlátozott hatáskörű létemet s az abból felszínre szivárgó gondolatokat
szemrevételeztem.”
Boleráz
Antal tehát, noha harmóniára törekvő férfiú, aki szerény otthonát is kényes
lakályossággal rendezi be, és akkor sem fukarkodik kevés pénzével, ha
szerelmeinek mindennapjaiban anyagi áldozatok révén teremthet teljesebb összhangot
(nem számítva azokat a kázusokat,
midőn oktató-nevelő célzattal, a polgári morál határain belül alaposan
meggyötri és megleckézteti szíve alkalmi választottjait) – Boleráz tehát a
tudott énhasadtság hűvösen elviselt állapotában él. A „bölcs tigris” és a
„lihegő kis sakál” egyszerre les nőáldozatára. Ez megfordítva is igaz: gyakorta
ő a nők áldozata, s egyikük a tigrist, másikuk a sakált, a harmadik mindkettőt
keresi (és kínozza) benne. A német nyelv és irodalom tanára, akit a hivatali,
állami packázás a számára feladatként érdektelenebb zene és idegenebb torna
tanárává fokoz le, folyamatosan viaskodik magával. Az író, Deák Tamás ezt
többek közt azzal fejezi ki – a regény egyébként kissé monoton beszédhelyzetét
is élénkítve -, hogy ugyan Boleráz általában egyes szám első személyű én-szituációban szólal meg, de a
sokszorosan késleltetett, elmélkedésekkel meg-megszakított történet
kiteljesedése során Antalról mint Antalról, maga-magáról mint másikról, ő-ről értekezik. E nem túl tragikus
skizofrénia megfogalmazódása a befejezetlen
emlékiratot kerekded arányossággal, gunyoros ellenpontozással épp száz
fejezetre osztó könyv 78., Monológ a
tükör előtt című részének néhány nyitó mondata. Hősünk, aki az idő előre
haladtával rákap a déli konyakozásra, sörözésre, s a jóféle kortyokat különben
sem veti meg, lévén az evés-ivás szokásaiban is a magányos emberek egy
csoportjára jellemzően igényes, ekkor – ritka szalonspiccei egyikétől megeredt
nyelvvel – ekként töprenkedik: „Nem szeretlek, Antal. Józanul sem szeretlek,
nemcsak így, kissé kapatosan, amikor kivetkőzöl a szokásaidból, és a tükör
előtt beszélsz. Józanul még kevésbé szeretlek, talán mert józanul azonosulsz a
szokásaiddal, és változhatatlan természeted mutogatod – pedig én tudom, hogy van egy változó
természeted is, és az a jobbik. A tanulékony természeted a jobbik, amely
önmagadra szórja a szigorúság és a gúny élénkítő permetét –mi ketten, te meg
én, tudjuk, istenigazából tudjuk, hogy a komoly szigorúság és a bolondozó gúny
ugyanannak az önigazgató indulatnak a származékai, aminthogy azt is tudjuk,
hogy tanulékony természetünk nélkül tapasztalatnak becézett sokféle
időtöltésünk oktalan téblábolás volna csupán az idő huzatos előszobáiban.”
Vajon
mi magunk: a könyv olvasója megszeretheti-e Boleráz Antalt? Deák Tamás
íráskészségének bravúrja, hogy nagyjából ugyanazon kettősséggel viseltetünk
iránta, mit ő önmaga iránt. Ez a viszonylat szüli a ráismerést: a
valamennyiünkben lakozó „bolerázság”, a – szexuális dilemmáktól teljesen
független – kéténűség megképződését. Deák semmit sem közöl egyenes, célra törő
mondatokban. Legtöbb állítását cirkalmas megszorításokkal színezi el (persze
nem ő, az író, hanem kitérőkre hajlamos hőse). Se szeri, se száma az ironikus
beszédszerkezet megnyilvánulásainak, melyek minduntalan a palástolt líraiság
felé tartanak. E két minőség között a nosztalgia, a vágy, a rezignáció és a
szarkazmus uralja a textus terepét. Az erotikától érintetlen, komplex példát
hozva: a 76., Búcsúhangverseny című fejezetben a maga hanyatlását nem
tudatosító tehetség a fájdalmas gúny célpontja. „Egy alkalommal nagynevű, éltes
francia zongoraművésznő érkezett városunkba. (...) Málnakrém színű,
ezüstmintákkal áttört brokátestélyit viselt; vörösre festett haja nemcsak
megszámlálhatatlan bodorított tincsecskéjével, hanem roppant tömegével is
meglepetést keltett. A vörös katedrális nehéz árnyékában a síri leletté vénhedt
babaarcon a rúzs, a szemfesték meg a púder egy mosolyba dermedve is rémült
maszkot tarkított – a szemek túlvilági rettenettel hunyorogtak a megrökönyödött
nézőtér felé. (...) A párizsi matróna elképesztő energiával sújtott le a
billentyűkre, de a zongora mintha fellázadt volna: nem a várt Esz-dúr
hármashangzatok gördültek a káprázatosan kitartó trilla fel, hanem más, részeg,
beszámíthatatlan hangok. (...) Már csak az enyészet hatalmát éreztem: az
enyészetét, amely bennem is türelmes könyörtelenséggel dúlja fel testem
hangszereinek egészséges összjátékát, amely lassú glissandóban hangolja lefelé,
a sír felé, előbb csak negyedhangokkal, de rövidesen talán már eksztatikus
összevisszaságban szívem üstdobütéseit, tüdőm fúvósegyüttesét és agyamban az
élmények vonóskvintettjét.” Mivel a férfiúi szerelmi teljesítőképesség is
kiszolgáltatott az időnek, Boleráz – még minden értelemben vett potenciája,
férfiereje csúcspontján – csábítói működésének időbeli korlátaira érez rá a
lesújtóan groteszk koncerten. Az aggkor, a hamisság
áldozata épp egy – fiatalnak látszani akaró, „babaarcú” – nő, egykor igazi fenomén; jelen állapotában Boleráz tizenhét és
negyven év közötti, majdnem kivétel nélkül különösen szép szerelmeinek a
paródiája, mindösszesen is a tehetség és a szerelem karikatúrája, a könyvet
átlengő muzsika szókészletével, a szereplés
nyilvános csődje közepette rajzolva. E rövid passzusból is kitűnik, hogy Deák
Tamás majdnem valamennyi, jelzetlenül is kifejező szót jelzővel ellátva
finomít, kettes-hármas ismétlésekkel, variációkkal pontosít, és szívesen él
lírikusra valló, nagyszabású szóképekkel. ezáltal duzzad föl a szöveg olykor az
elviselhetőség mértékén túlra, a kissé nehézkes szószaporításig. Írjuk ezt
Boleráz, a műkedvelő számlájára. Akire igencsak jellemző – a gyors és karakán
döntés pozitív, valamint a szívtelen céltudatosság negatív értelmében is -,
hogy a borzalmas koncertet vele együtt végigszenvedő, a kevésbé fontosak közé
sorolható kedvesével a párizsi matróna
procukciója miatt azonnal szakít, s a „feltornyozott hajó”, „szigorú arcú”,
„a halálraítéltek fenséges kifejezéstelenségével” néző Franciska (maga is zenei
érdeklődésű lény) az érzelmi és pedagógiai dresszúra csodájaként megérti és
elfogadja a „soha többé”-t.
Noha
Egy agglegény emlékezéseit tartjuk
kezünkben – melynek enyhén Thomas Mann-i részletességű szövegéhez az Egy szélhámos vallomásainak kritikája
adja az ötletet: mit tudhat a hatgyermekes családapa, a nem szélhámos Thomas Mann a szélhámiáról!; Boleráz viszont mit
agglegény s mit hódító is önmagával azonosan szavahihető -, noha hölgytudományi
kézikönyvet forgatunk, ez a majdnem
elkészülő alkotás csak fedő iromány Boleráz Antal tervezett moonumentális
vállalkozásához. Mint arról a regény világában már otthonosan, egyharmada tájt
értesülünk, „az agglegényi tapasztalatok általánosítása” átfogóbb mű
keletkezésével kecsegtet. Ez az esszé (tanulmány) a(z esszé) regényben: Boleráz
bizonyára soha el nem készülő
létsummája: „Így keletkezett, harmincéves korában, megírásra váró nagy művének
címe: A méltóságát vesztett világ,
amelynek lenyűgözően izgalmas vázlattöredékeibe igyekezünk majd némi
betekintést engedni a türelmetlen olvasónak.”
Bár
Boleráz ironikusan önironikusan beszél A
méltóság...-ról, s a munkával szöszmötölve, kihagyásokkal, alig-alig halad,
őt is – és a magát mindig bölcseleti, morálfilozófiai alapállású írónak tartó
Deák Tamást is – ez érdekli. A szerelem:
a szerelemhez való viszony, a szerelemben élés, a testi és lelki szerelem szétválasztása
és bonthatatlan ötvözése, az erotika, a szexualitás, a szerelem a férfi és a nő – a férfi és a női princípium –
méltóságának elsődleges kifejezője, legfőbb reprezentációja. E fogalmak
többségét a könyv szótárilag is
definiálja – szegényes eredményre jutva. A patinás régi és a pökhendi új
szótárak címszavai is hiányosak, kikezdhetők, félrevezetők. A pontos
meghatározásnak, meghatározhatóságnak a reménytelensége a szerelem bármely
formációjának reménytelenségére s ezért a méltóság fogyatkozására,
esélytelenségére ébreszti Bolerázt, aki részint Deák Tamás alteregójának
tekinthető, bár a könyv nem önéletrajzi és nem kulcsregény a megszokott
értelemben.
A
monologikus, de az ő-forma egyes szám harmadik személyével is élő, terjedelmes
novellabetéteket, fürge dialógust, sok elmélkedő beékelést is sorjáztató
esszéregényben a 96. fejezet (Utazás a
kertbe) jegyzetek vázlatosságával adja elő a levelezés, a politika a
diplomácia, a demagógia, a sajtó, a művészet, a lakás(kultúra), az irodalmi
hős, a bűn, a bűnhődés, a becsület, az életcél, az ember kísérőihez (lóhoz,
kutyához, gépekhez) való viszony, az ízlés, a természet, az erőszak, a jogrend,
a világakusztika, világdinamika és világprognózis méltóságának zuhanását.
Ezekben a nézetekben a tanulmányíró Deák Tamás egyes elméleteinek visszhangja
zeng. Neki sem volt kenyere – bár ambíciója igen – a filozófiai rendszeresség,
bölcselőként is író maradt; Boleráz gondolkodói eklektikája pedig
szempontrendszeréből és érveiből is kitetszik. Rövidre zárt, vázlatos, utaló
süllyedésképzeteitől mégsem vitathatjuk el a részleges igazságtartalmakat.
Például – ahogy írja – a modern sajtógépezet valóban taszítóbb a publicista
Kossuth emelkedettségénél; a klasszikus melódia tényleg elveszett a mai „üvöltő
zenében”; a preromantika természeteszméje nem ismerne magára a kempingezésben;
Posa márkinak mint hősnek csak megcsúfolása Franz Kafka bogárembere; a ló
kezesebb és nemesebb jószág volt, mint a gépkocsi stb. Boleráz bizony
konzervatív s kissé demagóg gondolkodó (nem a demagógia: az ékesszólás általa
említett értelmében). Vegyes értékű, nem nívótlan okfejtései ahhoz mindenesetre
elegendőek, hogy – jelképesen az utolsó előtti, 99. fejezetben (Halottas
kérdések) – elsodorják az öngyilkosság eshetőségének igenekbe és nemekbe
fogott fölvetéséig. Az oly sok Évától karolt, az egzisztencializmustól
megérintett értelmiségi Ádám azt a lefelé tendáló ívet látja maga előtt, s
azokat a kérdéseket veszi sorra, amivel s amelyekkel a magyar tudat Az ember tragédiája tizenöt színében
szembesül.
Antalnak
a kalandok évtizedei során jobbára elkerült magzatgyilkosság is okot ad a
suicid tépelődésre. (A regényben) utolsó szerelme, Krisztina keresi föl a
nőgyógyászt. Fehér Krisztina vezetéknevével a megváltó tisztaságot, az élet
újrakezdésének tiszta lapját szimbolizálhatná, személynevével is a megváltást.
Antal, tudomást szerezvén a „kicsi nimfa” áldott állapotáról, a falusi
éjszakában kedvese fölé hajolva tirádáktól sem mentes nagy vallomásban adja föl
agglegényi létét, s vállal ezzel egy merőben más életfelfogást és életvitelt:
„... nincs énnekem szükségem többé a cselekvő létemre, az agglegényire, és azt
akarom, hogy ebben a lámpafényes éjszakában megfogant szerelmem, amely, mint
amin áldás van, nimfatestedben növekedni kezdett, derék fiammá vagy lányommá
növekedjék a cselekvő létben, és ébredjen majdan érző létére, ha nem is erről a
világról való.” Antal, aki gyermektelen lévén, sosem ismerte a folytatódás
folytonosságát (csak úgy, mint bölcs és kaján atyjának fia), mintegy a Tragédiát méltósággal persziflálva azt vallja meg, hogy apának vállalom, ó, Krisztina, magam.
Csakhogy
Krisztina süket. Antal épp a nemrég fatálisan elvesztett hallása miatt
figyelt fel rá (meg a pompás lábfeje miatt), és irgalmas szamaritánusként
szegődött az esendő süketsége mellé (ami szerencsére a szerelmi odaadásban nem
gátolja, sőt érdekesebbé teszi a lányt; a tanítónőt,
hogy hivatása által is az Antalnak teremtett test és lélek legyen). „Ne
haragudj, édesem – hangzik a válasz a nagy apasági fogadalomra -, egy kukkot
sem értettem, a homályban nem láttam az ajkad. (...) Majd megbeszéljük a dolgot
napvilágnál – Hamvas doktor elrendezi az egészet, ha esedékes lesz a műtét, és
majd megkéred, Agglegény, vigyázzon, amikor csinálja, hogy ne fájjon
fölöslegesen, és ne féljek tőled, ha majd azután magadhoz ölelsz.”
Nincs
azután. A nagybetűs – státusát a kedvesen ironikus megszólításban már
tulajdonnévként viselő – Agglegény megint egyedül marad. Átmenetileg, hiszen a
„megszakadó kézirat” utolsó mondatában egy „szerencsés fekvésű padon”, a
parkban egy pontatlan diáklány várja a negyvenéves amorózót; a ki tudja,
hányadik diáklány. A kör, a regény visszatérne önmaga kezdetébe, ha Boleráz
Antal még mindig tizenhat éves lenne, s nem kétszer annyinál is több: immár
középkorú.
A
Fehér Krisztina név szimbolikája azért hamis (vagy azért kétszeresen igaz),
mert nem így hívják. Kitalált név, akár a Karin, a Magdolna, a Chérie és a
többi. Az írói névadásnak ezt a kendőző gesztusát diktálja az emlékező
lovagias, régi vágású tapintata. Mi több: Boleráz Antal sem az, aki. Árminból
lett Antal, de már az Ármin is kieszelt, ködösítő név. Deák Tamás az általános
bizonytalanság, kétely és méltóságvesztés regényében a névválasztással kezdi és
végzi az egyébként is kifürkészhetetlen valóság elfüggönyözését.
S
az Agglegény... Az Egy agglegény
emlékezéseinek írója – nem agglegény. Nős. Volt. Azért lett megrögzött,
programos, a nem nősülés páncélját magára öltő agglegény, mert adakozó érett
asszonyok által történt korai férfiúi beavattatása és egyetemi tanulmányai
mellett hirtelen megszilárdított egzisztenciája megfontolatlan módon a Cilivel
kötött sietős házasságba kergette.
Rádöbbenvén, hogy a házasság unalmas, a szerelem jelzőtüzeit kioltó
révénél a változatosan háborgó érzelmek szabad óceánja sokkal vonzóbb és megfelelőbb
számára, öt év után viszonylagos békében elváltak (Antal mély, de nem drámai
ember, ezért szeretői vagy nyomtalanul illannak el, vagy később is jó
kapcsolatot ápolnak vele, melyben a testi újrázás sem kizárt.) Huszonöt éves,
amikor újra és végképp szabaddá s a maga értelmezése szerint tényleges férfivá
(agglegénnyé) válik (amikor Antal született, a húszas években még a
huszonnegyedik életév volt a férfiember felnőtté üttetésének dátuma). Tehát
másfél évtized szerelmi kalandjairól számol be a kitérőkkel és kommentárokkal
tarkított emlékiratban, mely a házasságra mint előtörténetre és kiváltó okra
éppúgy megfelelő számú szót veszteget, mint a tizenéves ifjúság lázas érzéki
iskolájára. A tizenöt nőtlen esztendő az öt házas év kompenzációja, Antal
azonban emelkedettebb egyéniség annál, semhogy Cilin és az elvesztegetett időn
bosszút álljon. Ez amúgy sem sikerülhetne, mivel új és új kapcsolataiban is
rá-rájön az a furcsa „zuhanás”, melyet Cili (és az „erdei nász”) óta ismer. A
feleség „lantlábakból sarjadó alakjának varázsát” követően Boleráz a szerelem
és a szeretkezés különböző lányok és asszonyok által megtestesített aspektusait
tanulmányozza,nem kívülről, hanem az őszinte odaadás, az egyenrangúság hevében,
még ha ez az egyenrangúság minduntalan és szükségszerűen csorbát szenved is. A
filozopter és a nőfaló egyszerre munkál benne (a tigris és a sakál...) Lídia, a
táncosnő „óegyiptomi macskabájának” adózva, a nála jóval magasabb, fortélyos
bakfis atlétanő, Karin paplanja alatt a mama elől rejtőzködve, az „állítólagos
bárónő”, Ágnes „fenséges és megható sznobizmusának” holdudvarában, a női
érzéketlenség betegét, Magdolnát sikeresen gyógyítva az ágyban, az
„álházasságot” is vállalva a hozzá minden vonatkozásban méltó Szuzuki oldalán,
Chérie kislányosság és elhízás közt fele úton időző nimfomán bájait birtokolva,
s mind a többi esetekben. Ezek mindegyike arra ébreszti Bolerázt, hogy a
megállapodásban nem létezik szerelmi boldogság. Baj, ha a nő okos, és baj, ha
buta. Zavaró, ha nem találja ki a gondolatainkat, feszélyező, ha kitalálja.
Szép küldetés, ha be kell vezetni őt a szerelemművészetébe, és mennyei, ha
mindent tud az ars amatoriáról, de amaz is és ez is kilendít a fő műnek, A méltóság...-nak szentelt órák és az
összkomfortos magány állapotából. Illetve a magány sosem kiegyensúlyozott: Antal
néha még sétálni is viszi másik
éneként megszemélyesült magányát...
Deák
Tamás néha „kisajátítja” Boleráz Antal önvallomását. Igazi Deák-novella a T.
Rózsa-történet tragikus kitérője a megalázott, öngyilkos tanárnővel, és
kisregény-terjedelmű misztikus példázat a több fejezetet kitevő A jóslat. Az egyenletes intonációjú,
ironikusan szuggesztív, az elegáns kacifántosságban regnáló sajátos írói hangba
magyar irodalmi előképként Krúdy Gyula epikája zöndül: ő volt az, aki a
szerelem sokarcúságát és mulandóságát fölülmúlhatatlanul, tragikomikus
fénytörésben és fájdalmas emberséggel ábrázolta asszonysorsokból szőtt, egy férfi köré fűzött írásaiban (ez a sok-egy férfi, Szindbád – ez is álnév...
– egyenes ági elődje Boleráznak). Letagadhatatlan a Krúdy-ihletés például az Antal a temetőben sétál című, 24.
fejezet lapjain: „... sohasem értette, miért mondják a temetőket a mulandóság
otthonainak. Ő maga szívesen s évszakonként legalább egyszer kisétált a város
meredek dombon tenyésző régi temetőjébe, s nem mulasztotta el, hogy november
elsején, halottak napján újra meg újra megcsodálja, milyenek a gyertyafénytől
alulról megvilágított fák...” (Boleráz Antal valamely, a kultúrhistóriára
fogékony kedvesének fülébe természetesen belesusogná: november 1-je az újabb
évszázadokban Mindenszentek napja,
estéje így a halottak ünnepének előestéje. Kéziratának átfésülésekor nem
kerülné el figyelmét a szöveg itt-ott kísértő darabos esetlensége,mely oly
idegen az uralkodó poétikumtól, a szavakat ízlelgető, groteszkül fanyar és
bölcs választékosságtól, s a folyton rosszul használt létére és lévén
szóalakokat is összebékítené, hiszen valaminek
ellenére és valaminek okán a
szerelemben sem ugyanazt jelenti...)
Az
Egy agglegény emlékezéseit Deák
Tamás kevéssel negyvenéves kora után, 1968-70-ben írta. Ez a legjelentékenyebb
alkotása. A magyar prózában eddig nem ismert, új, esszéisztikusan értekező
módon, de a lendületes mesét sem feledve adja tudtul, amit ezer és ezer más mű
másként: hogy a szerelem a társadalmi szokásrend és a koronként változó
ésszerűség szerint ugyan szabályozható, ám a hűséges házasság, a makulátlan
monogámia éppúgy nem biztosíték a boldogságra; amiként a konok és csapodár
agglegényi (vagy más) életforma sem. A szerelméért, a szerelmeiért mindenki
maga felel, egyedien, egyszerien, embersége mértékével és sorsa színe előtt. S
ha e nehéz és kétes eredményű keresésre és küzdelemre elszánja magát – márpedig
Boleráz Antal elszánja -, akkor emberlétének kicsinysége, esendősége és olykori
nevetségessége ellenére, vétkei és zuhanásai, csalásai és megcsalatásai
közepette is övé lesz a boldogság pillanatnyi és törékeny voltáról való tudás;
s e tudás, a hiány tudása már méltóság.
Forrás: 7x7 híres mai
magyar regény 165-176. old. Móra
Könyvkiadó 1977.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése