- Üdvözlöm az újonnan alakult Berzsenyi Társaságot –
Aki
forró küszöb fölött akar belépni a Berzsenyi-versbe és Berzsenyi életébe,
olvassa el a költő Kazinczynak küldött levelét, az utolsók egyikét, melyet
kilenc évi hallgatás követett.
„Tisztelt
Férfiu! – írja Berzsenyi. – Nem látogatád meg haldokló barátodat; íme annak
árnyéka meglátogat Téged! Árnyéka, mondom, mert a lélek, mellyel Te valaha
annyit vesződtél, többé nints. – Igen is, Tisztelt Férfiu, én még élni kezdek
ugyan újra, de lelkem régen meghalt, s annak helyét egy új, isméretlen lélek
szállotta meg,melly sötét és hideg, mint az éj s nyugodt mint a sír. Azon
irtóztató zavarnak,m ely egész természetemet fenékkel felforgatta,nem lehetett
egyéb következése,m int ez a félhalál.S mivel ez a félhalál könnyen egésszé
válhat, s mivel főm zúgása most is gyakran zengeti a halál harangját fülembe,
nem akartam úgy elveszni mint képzelt ellenséged, hanem tudtodra kívántam azt
adni, ha valamit tettem ellened, azt mind legmélyebb hypochondriában tettem”.
1820-ban
írja Berzsenyi ezt a levelet. Negyedfél évvel Kölcsey kritikája, a végzetes
írás után. Az a negyedfél év forróláz, eszméletlenség és félhalál
volt.Berzsenyi úgy érezte, megköpték; mestere, Kazinczy elárulta. Írótársai
valóban elfordultak tőle. „Szemere, Thaisz, Vitkovics – írja ugyanebben a
levélben – engem nyomorult állapotomban szembegúnyoltak; még a Tudományos Gyűjtemény-ben is jónak
látták hamvaimat tapodni”.
Zavart
fővel és ólmossá nehezült szívvel, agyában a halál harangjának szüntelen
zúgásával írja Kölcseynek válaszát, felhördülő, vak, zavarodott, visszavágó Antirecenzió-ját – semmi célja többé a
versnek, semmi célja ennek a vágásnak sem, verset többé nem kíván írni, de ezt
a választ meg kell írnia, s még egy másodikat is, mert különben „igen
nevetségesen végezném el literátori életemet”. Igaza volt-e Kölcseynek? Alig
fontos. Dagályos-e egyszer-egyszer Berzsenyi? Ismerjük el. De Kölcsey kerüli-e
a dagályt? Még főmívében, a Parainesis-ben
is nem találkozunk-e ilyen fellobogózott mondatokkal, s nem is ritkán: „Mi
szebb? halni-e az ostromlott vár falai alatt, melletted elpattanó bombától
lezúzva? vagy halni az ellenség bástyái felett, minek utána merész szökelléssel
hazád zászlóját azokon kitűzted?” Valóban képzavarokba botlik-e Berzsenyi?
Kölcsey így látta, s némely Berzsenyi-vers kétségtelenül így is látható. De a
magasabb igazság mégis az: a kritikus nem szerette Berzsenyit, és nem is
értette.
Berzsenyi
élete azonban ezzel a Kölcsey-kritikával vált művészi kompozícióvá, izgalmas
remekművé. Berzsenyi életéből éppúgy nem emelhető ki ez a csontig érő vágás,
mint egy merész építészeti remeklésből a zárókő. A dunántúli magányba süllyedt
költő izmok, csontok, idegek helyett olyan nagyfokú védtelenségből,
érzékenységből és sebezhetőségből épült, hogy ez az alkat ingerlés volt: Végzet
és Isten egyképpen úgy rendelték: ezt az embert bele kell kergetni a kínok
tüskebokraiba.
A
Kölcsey-kritika után Berzenyi még húsz évig él. Milyen irtózatos nagy idő! s
ezalatt más nem történik vele, mint ez az emlék. Úgy él, mint a vak. Nem látja
többé a világot, csak saját fájdalmát érzi. Arra keresi a feledtető elégtételt.
Megrendítő,
hogy Berzsenyi életében minden milyen kivárhatatlanná nyúlik. Egyszer arra
gondol, drámát kellene írnia; de hogyan kezdjen hozzá? Évekig forr benne a
gondolat, végre levélben megkeresi Döbrenteit; arra kéri, világosítsa fel
Kotzebue hibáiról és a drámaírás törvényeiről. Ki sejti a titkot: milyen
irtózatos a vidéki magány? Döbrentei, ah anyag és elfoglalt barát válaszol
ugyan a költő kérdésére, de pontosan öt év múlva! 1815-ben kelt Berzsenyi
kérdése és 1820-ban Döbrentei válasza. A tartózkodó niklai költő inkább kezét
vágatná le, semhogy megismételné kérdését. Ez amikorra megérkezik a válasz,
hová süllyedt már a füstölgő drámaterv!
De
így élt Berzsenyi mindig! Így történt vele minden. Amikor újonnan épült házába
költözik (a régi ház az előtte való évben összedőlt, ugyanakkor a jég elverte
mindenét, egyik rokona megcsalta), amikor az új szobákban rendezkedik, így
tudósítja barátját, Kazinczyt: „Ma rakodtam új szobámba, letettem nyoszolyámat
azon szegletbe, melyben én haldoklani fogok, elgyújtottam kandallómat, mellynél
életemnek örömeit, bolondságait gyakran vissza fogom kérődzeni s vénségemet
melengetni”. Ez az idő játékainak legsivárabbja: a lassanmúlás.
Semmi
nem akar elmúlni. Minden egyre súlyosabb. Semmit nem lehet újrakezdeni. Verseit
egy távoli szobában, éjszaka, gyertyafény mellett írta. Itt számolgatta a
szótagokat, a meglobbanó fényben kínlódva töprengett az ortográfián. Felesége
nem szerette, ha elhanyagolja a birtokot. Nem örült a gyertyafogyasztásnak sem.
Lopva kellett otthagynia hálóhelyüket, ahol a „mindenben középszerű asszony”
pihent, négy gyerek anyja, aki tizennégy éves volt, amikor feleségül vette.
S
lehet-e így, gyertyafénynél, éjszaka, ilyen béklyókban, sikerrel megbirkózni a
költőbarátok fölényes szellemével? Fejét dagadttá fájdítja a füstös láng és a
sok bölcs tanács. Előbb Kemenesalján élt, később Niklán. De mi változik?
Egyetlen barátja akadt, akivel összetegeződhetett: az Egyedülvalóság. Így beszél vele: „Fejemet lehajtom lágy mohaidra – Légy Magányosság! vezetőm s barátom.”
Van
egy verse, melynél szebb, szorongatóbb vallomást keveset írtak magyar
versnyelven. A magány arénája ez a vers.
Idézni
kell végig:
Ne kérdezd barátném!
mint töltöm időmet,
S távolléted alatt
kedvem miben lelem?
Tudod, elvesztettem édes
enyelgőmet,
Tudod, magam vagyok,
mert te nem vagy velem.
Lefestem szüretem
estvéli óráit,
Ha már cselédimet
nyugodni eresztem.
És csak alig hallom a
vigság lármáit,
Agg diófám alatt tüzemet
gerjesztem.
Leplembe burkolva
könyökömre dűlök,
Kanócom pislogó lángjait
szemlélem.
A képzelet égi álmába
merülök,
S egy szebb lelki világ
szent óráit élem.
Az őszibogárnak búsongó
hangjai
Felköltik lelkemnek
minden érzéseit.
S az emlékezetnek
repdező szárnyai
Visszahozzák éltem
eltűnt örömeit.
Életem képe ez. – Már
elestvéledtem,
Béborult az élet vidám
álorcája!
Még két mulatótárs van
ébren mellettem:
A szelíd szerelem
hamvadó szikrája,
S bús melancholiám
szomorgó nótája.
Az
erő költője volt. A halál és az elmúlás szorongatottja. A magány elítéltje. Ő
azt hitte magáról: Horatius tanítványa, az irodalomtörténet úgy emlékezik meg
róla, mint a deákos költői iskola legnagyobb tehetségéről. Valójában azokat az
érzéseket, azt a gyötröttséget szólaltatta meg először, amit mi érzünk, a
magányt és az elvétett keresztutakat: Berzsenyi modern költő, a legnemesebben
az, örök időszerűéggel.
Szabó
Dezső legszebb tanulmányát róla írta: „Ki tudja, mi lehetett még e lélek
mélyén? Milyen el nem ért célok tették tragikussá életét: A munka, amit véghez
vitt, így is óriási, a magyar irodalom terén a legnagyobb erőfeszítést jelenti.
Ő még semmit sem talált; s utána már Vörösmarty sem volt képtelenség.”
Kölcsey
Ugyan
mit törődhetett Berzsenyi elvakulásával az ellenfél? „S ki boldogságra vadász, árnyékot vadász”. Kegyetlen mondat,
megrendítő mondat. Csak a gyógyíthatatlan magányosságra ítélt emlékező írhatta
le – vadászat után.
1822.
január 22-én írták azt a verset, amelyet minden magyar legtöbbször mondott el,
s fog elmondani, míg csak „más hon” nem kerül „a négy folyam partjára, más
szózat és más keblű nép”.
A
vers: a Himnusz. Költője: Kölcsey Ferenc.
A
magányos ember.
De
milyen más a Kölcsey magánya, mint Berzsenyié. És mennyire különbözik
érzékenysége is a niklai sebzettségtől. Berzsenyi magányos volt a tájon, hová
sorsa vetette; Kölcsey az életbe akarta vetni magát, s minduntalan
visszazuhant. Végül úgy élt szatmárcsekei szobájában, mint egy szigeten,
amelyet egy ellenséges tenger vesz körül. A halála előtti éjszakán vihar
dühöngött – „Bocsássatok!” – kiáltotta ágyában. – „El akarok menni!” Berzsenyi
ezt nem tette; felállította ágyát a szegletben, ahol meg fog halni, és huszonöt
évig úgy hált ebben az ágyban, hogy szembenézett a halállal, nem futott meg,
örökkön szembenézett a véggel.
Berzsenyi
parázsló bénasága mellett Kölcsey úgy volt magányos és érzékeny, hogy
világjavítóként ostorozott, lelkesített, kiábrándított, átkot mondott.
Politikai szerepet is mert vállalni,azoknak az embereknek gyanútlanságával,
akik a tenger habjain próbálnak járni, s volt benne olyasféle sérthetetlenség,
amin az örvény lefelé húzó erői egy ideig nem győzhetnek.
Osztályrészében
nem sok az öröm. Mindig a népszerűtlenséget vállalta. Kazinczy tanítványa, s ő
felel a Mestert ért támadásokra: ő a Mondolat-ot
visszacsúfoló Felelet egy írója.
„Az
én belsőm tűzzel teljes – írja -, de külsőm, ezen nyomorult alkotmányú test,
mindenre alkalmatlan. Szerfelett puha vagyok, s ezen rövidlátású szem, ezen
többnyire zúgó fej azt teszik, hogy félrelépjek minden társaságban, ahol
ismerős emberekre nem találok”.
Csúfolódó
rendelés: annak, aki nem szeret vendégeskedni, lovagolni, vadászni, aki nem
iszik, nem cigányozik, irtózik a hangos, trágár szótól – végül gazdálkodnia
kell vidéken, hangos és erőszakos társak között, a hangos és erőszakos megyei életben.
Bírálatokat ír, és élessége, keménysége a néhány író és olvasó között, akik
szerte az országban találtatnak, mély megbotránkozást kelt. Politikai
szabadelvűségével megyéje haragját zúdítja magára. Amit akar és amit tesz,
ahhoz kortársai alig érnek fel. Nem értik, félreértik. A legnemesebb
emberbarát. Jobbágyszabadító. S amikor meghal, az ellene izgatott jobbágyok
kővel dobják meg koporsóját.
Himnusza
döbbenetes és megrázó költemény. A nagy európai versek közül való. Ha
kevesebbszer találkoztunk volna vele, még jobban megdöbbentene. Amellett „a
nagy művek néha – írja éppen Kölcseyről Illyés Gyula – ahelyett, hogy
felemelnék, eltakarják alkotójukat”.
Milyen
költő volt? Ha szerelmes verset írt, mintha papíros figurákkal hált volna.
Érzelmes dalai kedves német költőit tükrözik.
De
reménytelensége szívet hasogató valóság, ha a magyarról, az emberről, az
életről gondolkodik. Talán senki nem írt keserűbb és tragikusabb magyar verset,
mint ő – a Zrínyi dalá-t.
És hol a nép, mely
pályát izzadni,
S izzadás közt hősi bért
aratni
Ősz atyáknak nyomdokin
tanult;
S szenvedett bár, s
bajról bajra hága,
Hervadatlan volt szép
ifjúsága,
A jelenben múlt s jövő
virult.
Vándor, állj meg! korcs
anyja vére,
Más faj állott a kihunyt
helyére,
Gyönge fővel, romlott,
szívtelen;
A dicső nép, mely tanult
izzadni,
S izzadás közt hősi bért
aratni,
Névben él csak, többé
nincs jelen.
Majd
megírta – önmagával viaskodva – a még keserűbb verset, nyolc év csalódásai után
a Zrínyi második éneké-t. A befejezett halált.
Ő
maga fiatalon halt meg, alkotó férfikorban, űzötten, elkeseredve. Megmérte, mit
jelent magyarnak lenni, s levegőtlen reménytelenségében a reformkor eljövendő
kudarca izzott.
Halálos
ítéletet nem az öregség mondott rá.
Forrás:
Berzsenyi kincses emlék-kalendárium – Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti
Társaság 1986.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése