Mit ültök itt vefztegelve? –
Tánczra legények!
Úgy fzeretjük az ifjakat,
Hogyha serények.
Rajta tehát, csak fzaporán,
Majd elmondom én,
Ha megzendül a hegedü,
Kiki mit tegyen.
Ti karéjba fogtok állni,
Én a közepén.
Szemközt kiki a társával
Reám figyelvén;
Balotok a csípőn legyen,
Jobbotok fzabad;
Lanyhán, s helytelenűl állni
Épen nem fzabad.
A melly fefzüljön előre,
Fent járjon a fő,
Mozdulatlan legyen a váll,
Mint Mátra tető.
Karcsú derék, s hajlós tagok,
Kisded könnyü láb
Tefzik csinossá a tánczost,
Másképen fabáb.
Zengedez már a hegedü;
Kezdjük el tehát,
Üssük öffze bokáinkat,
Kiki eggyaránt.
Előbb jobbra, azátn balra
Hármat ugorjunk,
De a nótával egy húron
Pengjen sarkantyunk.
Mint a madár ágról ágra
Midőn fzáldogál,
Ugrándozik nagy könnyeden,
Majd megint megáll:
Úgy legyen a ti tánczotok
Vifzont változva,
Úgy fzép a táncz, ha tagokra
Fel vagyon ofztva.
Mostan hátra fogunk lépni,
De jól vigyázzunk,
S ha egy fzakafz nóta lejár,
Megint itt álljunk.
Helyes deli testállásban
Tapsolhat a kéz.
De egyfzerre, mert külömben
A zürzavar kéfz.
Mint mikor a sebes zápor
Lezúg a völgyön;
Hányja veti a gallyakat,
S a kő alább jön:
Olly sebesen és harsogva
Zeng a nóta már;
Hallja ezt a nyalka legény,
S bíztatást nem vár.
Büfzke, fefzes lépteiben
Fordul, mint evet,
S néha,midőn kedve tartja,
Ugrikmás felet.
Rojtos fzárú kis topánját
Könnysen hordozza,
Szépen lebeg a mentéje,
S inog kolcsagja.
Vitéz Kinizsinek hírét
Hallottátok e?
S mint vígadott Kenyérmezőn,
Azt tudjátok e?
Mint a harczba menendőnek
Tüzelt a fzeme,
Bajnokos volt mozdulása;
Fefzült a keze.
Csak a gyáva vígad tunyán,
Büfzke a Magyar;
Vére a nemzeti hangra
Fellobban hamar.
Hogy vitézi eredete,
Itt ismutatja,
S a puha tánczot vefzélyes
Rútnak állatja.
Most már járjuk fzaporábban;
Mert három a táncz,
Nem bánom már fzét ofzolhat
A karéjos láncz;
De leánykát vegyen kiki,
S járja páronkint;
S ha megpördült egyfzer kétfzer,
Adja soronkint.
Szemmerefztve imígy ülvén
A nemes Hölgy; legottan
Ajtó nyilik, s háta megett
Egy fzép Lovag bétoppan.
S jó napot, mond: Szép Klárika!
Itthon van-e barátom
Fernand, a vagy mondfza őtet
Mikor és hol láthatom? –
Elment, hallád – Nemes Lovag,
Három egéfz hónapja,
Háborúba, mikor jön meg,
Csak a jó Isten tudja. –
Hát gondolod, olly sokáig
Hived fog ő maradni?
Esmérem én a repesőt,
Csókot fog ott aratni. –
Hívségének, fzerelmének
Itt hagytaú zálogát
Ez újonnan kis fzülöttet,
Kit ha megjön, akkor, lát. –
Csalatkozol, fzép Klárika;
E zálogért ő nem ád
Néked csak bút; engedd inkább,
hogy én elgyek hív fzolgád. –
Nemes Lovag! Csak Fernandot
Kell én nékem fzeretnem;
Néked cska bút; engedd inkább,
Hogy én legysek hív fzolgád. –
Nemes Lovag! Csak Fernandot
Kell én nékem fzeretnem;
Néki adtam fogadásom,
Kezem, fzívem, mindenem –
Szerelemről nincsen itt fzó,
Arról én is halglatok;
Egyedül csk veled titkon
Öffzejönni óhajtok. –
Két Tanúm van, a kik nélkül
Semmit én nem tehetek:
Isten, ki lát, és a fzívem,
Mellytől elnem mehetek.
Kemnységed, ó fzép Klári!
Ha még így fog tartani,
Lábaidnál látod híved
Keservében meghalni. –
Nemes Lovag! jobb hat estünk
Hideg s nehéz föld nyomja,
Mint sem itt fenn bűnös lelkünk
Egy vétek is mocskolja. –
Mond meg tehát, ó kegysetlen!
Ha így engedfz kínlódnom,
Lehet-e bús fzerelmemből
Valaha kigyógyúlnom? –
Azt nem tudom, s nem akarom
Abba magam avatni;
De még is jobb kigyógyúlni,
Mit kinnyában meghalni. –
Egy kegyelmet, ő fzép Klári!
Egy kegyelmet kérek még,
Utólsó ez, soha többet –
Bizonyságom lefz az Ég. –
Tifztességem s tehetségem
A mit enged, fogadom,
Nemes Lovag, azt én néked
Soha meg nem tagadom. –
Ha imádód fzenvedheted,
S meg nem veted hívedet,
Ó fzép Klári! add csak költsön
Három arany gyűrűdet.
Kölcsön adjam? Ó barátom!
Soha azok míg élek,
Újaimról jó fzántomból
Soha le nem menendnek. –
Esküfzöm az élő Égre
Ó fzép Klári! s fogadom,
Holnap reggel, mihelyt virrad,
Ha kívánod, viffzadom. –
Fernand mondá: hitetlennek
Tartalak én tégedet,
Ha valaha ezen gyűrűk
Elhagyandják kezedet. –
Isten hozzád, ó kegyetlen!
Maradj tehát férjednek,
Ha már tőled esdeklésim,
Semmit ki nemnyerhetnek. –
Kivánsága ha ollyan lefz,
A mi tőlem kitelhet,
Vitéz Lovag, énnem tiltom,
Hozzám ismét eljöhet.
Felindúlva megy a Lovag,
Dühösség a szívében;
Klári ellen fzörnyű bofzút
Forralbűnös lelklében.
Teli illyen vétkes czéllal
Megy egy aranymíveshez,
Zörget: ez kinyittya s kérdi,
Nemes Lovag, fzólly mi, ez? –
Három arany gyűrűt ollyant,
Mint Klárié, csinálhatfz? –
Lehet Uram, ahhoz nálam
Formát mustrát találhatfz. –
De sietned kell barátom,
Szükségem van ezekre. –
Kéfz lefz Uram holnap reggel,
Ha megfizetfz előre.
Más nap serény paripára
Magát vígan feltevé,
És a három arany gyűrűt
Táskájában elrejté.
Igy a rofznak indúlt bűnös
Nagy sebesen elhatolt,
És az első, a kit kérdett,
A derék jó Fernand volt,
A ki épen haza tére,
A vítt várt elfoglalván
Annyát, hölgyét, és gyermekét,
Látni forrón óhajtván.
Mind a ketten lovaikról
Sebességgel lefzálnak,
S egymással mint jó barátok
Nyájaskodva tréfálnak.
Mi jót hozol Nemes Lovag,
Mi újságot Kláráról?
Igy fzóll Fernand, s tudakoik
Most fzületett fiáról. –
Klárid most is olly fzép, mint volt,
Sőt mindennap kedvesebb,
A kis fiad ép és virgoncz,
Nincs nálánál helyesebb. –
Úgy de kérlek mondj igazat,
Klári hozám hív-e még? –
Nézd e három arany gyűrűt,
S ítéld, fzíve kiért ég!
Erre Fernand, fájdalmának
Neml évén itt határa,
A nyomorúlt nagy hirtelen
Felpatta a lovára.
Lebocsátván réz sisakját,
Dárdát ragad kezébe;
S hally meg czudar, e’kép kiált,
Avvagy te verj enyem le.
A két bajnok, mindenike
Vefztére a másiknak
Törekedvén, erőlködve
utólsóig vívának.
Végre Fernand, kedvezvén az
Igaz bofzú karjának,
Általveri fondor fzívét
Vetélkedő társának.
Akkor lova fzakadtában
Nyargal vágtat a féltő
Hazafelé, s megérkezik,
Épen hogy a nap feljő.
Lyányom, édes Klári lyányom!
Kelly fel, kéfzítsd fzívedet,
A’mott látom jönni vőmet
A te dicső férjedet.
Annya Klárit így fzóllittya,
S ez remegve így felel:
Ő-e anyám, a fzerelmem,
Mondfa, vígan jön-e fel? –
Nem, leányom, elégedést
Nem látok én orczáján,
Sőt bú, harag, méreg s bofzú
Látfzik ráncolt homlokán.
Sóhajt a fzép, és aggódva
Imígy kéri az annyát:
Ó! taníts meg, hogy lehessen
Szelídítnem haragját.
Ott a gyermek bölcsőjében,
Vedd fel, nagy kincs neki ez,
Őt meglátván, megfzelídül,
Mint a bárány ollyan lefz.
Szót fogadván Klári, tüstént
A kisdedet ölébe
Kapja, siet, repül vele
Kedves férje elébe.
Hozott Isten jó, Fernandom! –
Magát nyakába veti,
S nyájasan mond: Itt a fiad,
Millysen nevet adfz neki? –
Akárminek nevezd őtet
Affzony, ez mond, jól tudom,
Nem az enyim, fattyú gyermek,
S a korcsora nincs gondom.
Akkor dühödt módra rohan
Klári ellen házába:
Ki ezt látván, könnyes fzemmel
Borúl férje nyakába.
De a féltő a hív affzonyt
Haján fogva ragadván,
Kihurczollya kegyetlenül
Végig hoffzú udvarán.
Itt lovához köti őtet,
S dühébena fenevad
Eggyet sem fzóll, hanem tovább
Sebes vágtatva fzalad.
Széllyel tépve fzegény Klári, -
Csak jaj fzava hallatik,
S még a pogány mártirjában
örvendezni látfzatik.
Egéfz úton,merre testét
A kegyetlen hurczolá,
Piros vérét minden bokor
Minden fzikla kóstolá.
Hajfürtyei fzép fejéről
Bőröstül elválának;
S nem vala már Klárin egyéb
Csak képe a halálnak.
De megcsalá eme pogányt
És nem férjet vak dühe:
A kötelék elfzakadott,
Mellyhez Klári volt kötve.
Akkor, midőn gyors lováról
A féltő leugrana,
Hogy Klárinak fzemrehányást,
S reá átkot mondana:
A nyomorúlt felemelvén
Szemeit az egekre,
Mit vétettem Fernand, így fzóll,
Mond meg kérlek hitedre! –
Hol a három arany gyűrű,
Hová tetted hitetlen,
Vald meg már most álnok affzony,
Így ordít a kegyetlen. –
Hála légyen az Egeknek,
Már most könnyen meghalok;
Mert hogy tudom, tőled méltó
Szemre hányást nem hallok.
Szegény Fernand, ha kívánod
Látni három gyűrűmet
Vond le, - mert én már nem birom –
Kezeimről keztyűmet.
Ez lehúzza, s rá találván
A keresett zálogra,
Nagyot rikólt, s Klári mellé
Földre terül bódulva.
Térj magadhoz, sohajt a hölgy,
Klárid hív volt, te féltő,
Fernand! ha ezt megisméred,
Akkor könnyen meghal ő.
S midőn amaz egy darabig
Bámulva néz reája,
S ofztán magát dárdájával
Általfúrni akarja:
Megálly, lásd ártatlanságom,
Frnand, halni ne siess!
Élned kell még, hogy te erről
a világnak hírt vihess.
Rajtam az Ég könyörül majd,
Nincs is másra fzükségem,
Csak testemnek koporsóra,
Jó helyen lefz a lelkem. –
Önnön dühös kinnyaimtól
Szabadíts meg, oh halál,
Kiált Fernand: Én a bünös,
te ártatlan s hív valál. –
Nem, te élni fogfz, Klárid kér
Haldoolva tégedet,
Tartsd meg kisded fzülöttünknek
Még fzükséges éltedet. –
De mit mondjak neki, ha ő
Annyát hivja és kérdi?
Zokog Fernand s kezeivel
A fzemeit béfedi. –
Mond... hogy annya... Klára* vala, -
A haldokló így rebeg,
A ki téged... ah... fzeretett,
S karjadi közt... hala meg!
*) Clara, tifzta
Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése