Aranykut, aranykut,
Aranyvödör rajta;
A’ rózsám pejlovát –
Most itatja rajta.
Nem lovát itatja,
Magát fitogtatja,
Piros két orczáját
Velem csókoltatja.
Aranyhal, aranyhal
Akadt a’ horgodra;
Jaj nekem, jaj miért –
Hallgattam szavadra:
Mézes tőrbe ejtél,
Aztán kinevettél, -
Világnak csúfjára
Engem kivetettél.
Rozmaring, rozmaring,
Koszorúba kötlek,
Menyasszonnyá lettem,
A’ fejemre teszlek,
Igy várom szerelmes
Ajkammal a’ kedves
Vőlegényt… a’ halált,
A’ ki engem’ elvesz.
Szép arany koporsó,
Arany szeggel verve,
Fekete fátyollal
Végig beteritve:
Tárd ki karod értem,
’S tégy öledbe szépen;
Leghívebb szeretőm
Csak te lehetsz nékem!
És égfelé száll
Végsohaja,
És lőnörökre
Ég’ angyala:
Hol tárt karok ölelik őt,
Az égi boldog szeretőt.
Forrás: Nagy Sándor versei
Pest, 1852. (1820-1902)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése