2017. febr. 11.

Létay Lajos (1920-2007): S ha versemért ma meg is rónak (száz sor magány)



Akinek a kezére vágtak,
mert mindent csak rosszul csinált,
ne akarjon az a világnak

mindenképpen jó lenni, tárt
szívet árulgatva, az már csak
válassza szépen a magányt,

hol legfennebb magának árthat,
nem okozva kárt senkinek,
leírhatják barátok, társak,

hozzá költözhet a hideg,
nézheti kezét összetéve,
már senki sem feddheti meg.

Életének ez lesz a bére
(vágyott is rá titkon talán),
hát most hamut szitál a fejére

csöndesen, szürkén a magány,
s már úgyis, úgyis itt az este,
s már minden úgyis csupa árny.

A fényt, aki sohase kereste,
örült, ha háttal állhatott,
míg hányan, minden rést kilesve,

minden kicsi mozdulatot,
nyomultak törtetve, zihálva,
csak hogy legyenek láthatók.

De mit keresett ő ott, kába
reménykedőn, hiszékenyen,
mikor tudhatta, hogy hiába

van ott. Miért? Hogy ott legyen?
Kellett a kancsal kirakatba,
bár voltak ott épp elegen.

Oh, ha kibukna! Kimaradna!
Próbálkozott is gyermeteg,
de hol kemény, hol lágy szavakra

hallgatva ráállt, engedett
s beült a padba. Hogy nevében
is hozzák a törvényeket.

Miért nem üvöltött: nem és nem!
miért csupán a tapsokat
préselte össze tenyerében

s azokat se mindig: sokak
figyelték, lesték vizsla szemmel,
hogy mire mennyit tartogat…

Miért nem lehet tiszta ember
ő is, mint ma már annyian! –
Sokukkal találkozni sem mer,

látva, be könnyedén, vígan
szökellnek, szinte táncos lábbal,
felcsípni gyorsan, ami van.

Ahol forró farsangi bál van,
s az arcokat maszkok fedik,
honnan tudni, hogy ki hibátlan,

melyik arc foly szét reggelig?
Hisz úgy befuthatja a festék,
hogy többé fel sem ismerik.

A forgáshoz ezer ügyesség
kell és nem csetlő-botló láb,
hogy még a végén kivezessék,

mert rontja a táncok sorát.
Mit keressen a forgatagban,
kinek a helye: állj odább!

… Ha van, kire búval, haraggal
gondolj, te vagy, te vagy csupán.
Miért lettél te bukott angyal

annyi emésztődés után,
miért nem tudtál nyílt szemmel néző
lenni te is, így bukva tán!

Immár hiába! Késő, késő,
megmásítni már nem lehet
ezt a gondot gonddal tetéző,

kátyúba fordult életet,
csak levonni a tanulságot:
kár volt hinni, nem érte meg! –

Akinek a kezére vágott
most a világ, önnön keze
nyújtotta oda a korbácsot:

itt van, üssél, nesze, nesze,
hogy bárha vére is kiserkedt,
nem szabad pisszennie se.

Üljön csak egymagában, rejtett
fájdalmaival, nincs joga
egy szót is szólni kiszemeltek,

tiszták közt s nem lehet soha,
hisz hát milyen súllyal, hittel
szólna, ki vétkes, ostoba.

Hogy íme, amit most is termel,
csak kínlódás, csak zagyvalék,
s nem is egy lesz tán, kit felhergel

s reá reccsen: elég!
De mert csak így teljes a száz sor,
ezt is ide kell írni még:

Ha szép is volt a fény a zászlón:
lidércfény volt! Nem csal tovább!
Ki úgy lobogott induláskor,

hírlelve megannyi csodát,
elkápráztatva milliókat,
okost is, nemcsak ostobát!

(S ha versemért ma meg is rónak,
mert mindenegy szava csak árny,
talán majd mást is írok holnap.

Ha el nem rémít a Magány!)

(Forrás: Helikon Irodalmi Folyóirat XVIII. évf. 2007.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése