Itt hol boldog ángjainknak
Felnyílt arany reggele,
Itt fzakadoz vágyainknak
Gyenge rózsakötele.
Itt e fzomorfüz ölében
Te feletted bús halom,
Nem ő boldog kebelében
Tün el fejlő hajnalom!
Itt lelem feltárt síromat,
Itt öröklő nagy álmomat –
Rémitgető félelem!
Nem jön ő – hah! képzelem!
Nem ismér a kínzó falak,
Bús homálya rejteget,
Ismét hafztlan sohajtalak
Hafztlan kérem az Eget,
Nem vezetnek lágy öledbe
Többé a hű Csillagok.
Istenítő fzerelmedbe
Boldog már nem ballagok,
A koporsók gyáfz éjében,
Az enyéfzet hüs ölében
Eltün viráglételem,
Csak a halált ölelem.
Nem kedvesek a Temető
Mohtermefztő kövei,
Nem találfz ott lágy fzerető –
Mélyek a Sir völgyei.
Lelkem ki kél záraibol,
Rózsalángom hervadoz,
Szemem örök álmaiból
Soha fel nemnyíladoz.
Sírjánál a fzép fzerető,
Megöl ez a portemető –
Én a sirnak Rózsája,
Te a bánat Ninája!
Nyílik éltem néma sírja,
Bádgyadt fzívem hamvadoz,
Láfzlót már a halál bírja,
Fagyos ölén lankadoz.
Ah még egyfzer vezesd felém
Bús Hold a boldogtalant!
Ah még egyfzer bájold elém,
Szóljak véle itt alant!
Vagy súgd meg a Búsongónak:
Sírját itt leli Láfzlónak!
Itt lel a Sír éjében
A halál csöntölében.
Mond csak két köny panafzkodhat
Láfzló néma ajkain,
Szíve csak kettöt doboghat
Tün az élet habjain.
Mond, hah! mély a holtak álma,
„Mert földi véfz ott nem dúl,”
Súgd keblébe, fel talál ma
Ott a csendes síron túl.
S ha Síromba könnyest gyöngyell,
Szólljon e könnyes göröngyel,
Hogy a Sírig fzerettem,
Bár őt meg nem nyerhettem.
Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése