Vecsey Sándor: Iréne

I.

Diadallal tér a szultán

Vissza kelet népe közé; –

A magyarral vítt csatában,

Sebeit most bekötözé.

Válhatatlan zálog gyanánt

Viszi a legszebb magyar lányt.

Sok törökvér folyt el érte,

Ki fenmaradt a csatából,

Ha a magyar golyótól nem:

Kapott sebet a leánytól…

De a véres harcznak ára:

Balassa szép unokája.

***

A Latorcza vize mellett,

Bősan halad egykét csatlós,

S hű csatlósok élén búsan

A szép ifju Drugeth Miklós.

Eltörődve, kimerülve,

Megyen haza Homonnára,

A Drugethek véren szerzett

Fényes ősi birtokára.

Megfutá a Karpatokat,

Fölveré a rengeteget,

Összejárta bérczeit és

Összejárta a völgyeket.

Járt a török táborában,

Szólnok s Szécse vára táján,

Álmezében a szerelem,

Kifog Allah katonáján.

Olly sokat ment, olly sokat járt,

S nem tudja, hogy szive lánya,

A szultán szép kerevetén,

Stambul háremében várja.

II.

Megy a szultán háremébe,

Szíve dobog, szíve érez,

Annak, ki sok szépet ölel,

Ismeretlen érzés még ez.

– Ott ül virágokat füzve,

Halványan a hárem szűze.

Sok letépett rózsa közt a

Liliom még illetetlen,

És a szultán épen ottan

Áll meg vele szemtül szemben; –

Nem ollyan-e e pillanat,

Mint mikor ölyv galambhoz csap?…

Ámde most tán szíve vonza, –

Keble mint a habzó tenger,

Ugy tekintget mint a ki a

Napba nézni nem igen mer.

Enmaga is kérdi talán:

Ő-e a rab vagy a leány?…

Nyugtalanul és félénken,

Veti szemét a leányra,

S szép leányról kezében a

Legszebb virágbokrétára.

S olly nyájasan, a mint tudja,

A virágot oda nyujtja.

– Vedd, fogadd el a virágot, –

Mond a szultán, esdve kérve,

– Szép hazádból hoztam én ezt,

Magam voltam oda érte.

S szép Iréne arcza kigyul,

Reszketve a virághoz nyúl.

De a mint kinyujtja kezét,

Egy gondolat, – s visszavonja;

– A virágot elfogadni,

Jó szultán még kora volna…

S mond magában a szép leány:

Dacz, szeszély itt segít talán.

Láng fut el a kényúr arczán,

Égeti a szégyen pírja,

Szerelme és szégyenének

Vívó harczát alig birja.

De erőt vesz a remény rajt:

Azt hiszi, hogy szereti majd.

S esdve fordul ujra hozzá:

Játékot ne üzz szívemmel,

Szomjuhozik lelkem rád és

Szerelemnek szerelem kell.

Szép virág te szép tulipán,

Kebelére tűz a szultán.

– Ki kell nyilni a virágnak

Mielőtt keblünkre tűznők, –

Mond kaczéran szép Iréne,

Míg a szultán csak nézi őt.

…Úgy úgy szultán…teszi hozzá,

S bűbájosan mosolyog rá.

– Szép Iréne, bűvös angyal,

Szép Iréne én szeretlek –

Szól a szultán –vágyával a

Szenvedélyes szerelemnek,

Mondd mit adja, – kérd országom,

S tiporj lábbal koronámon.

– Nem kérek én szultán semmit,

Szívével beéri a hölgy,

Nem vágyom én magasra, szebb

Szabadon a virágos völgy.

Messze innen apám, anyám

És szerelmes ifju vár rám.

– Ki az, a ki szíved birja,

Ki az, a ki útam állja?! –

Fölkeresem, hogy Mohamed

Véres átka szálljon rája.

S a kényúr mint fergeteg kel,

Sebzett, sértett szerelemmel.

III.

Háremfőnök, a fekete

Sámsund megyen a szultánhoz,

S kérd a szultán: szép Irénről

Sámsund nekem mi jó hirt hoz?

Szelídül-e a szép gyermek,

Épülnek-e palotái,

Van-e elég gyöngye, pénze,

S csillogó fényes ruhái?

– Pénze, gyöngye s mindene van,

Szelídül is a szép gyermek –

S mond még Sámsund mindent mi csak

A szultánnak hizeleghet.

–Szép Irénnek kedvtelése

Legyen Sámsund legfőbb gondja,

Teljesüljön minden vágya.

szeszélye és gondolatja.

Épüljenek palotái,

Mindenütt fény s pompát lásson; –

Ékszer arany szelidít tán

A szeszélyes daczos lányon.

– Sok arany és sok ezüst kell –

Mond Sámsund –a szép leánynak;

Nem akarja mondani, hogy

Mennyi kell abból magának.

– S nincs-e ezüst s arany elég? –

Szól a kényúr fellobbanva,

– elszáradt-e a kéz, melly a

Vörös sinórt eddig fonta? –

– Leleményes s bölcs Felséged! –

Sámsund csak parancsod várja, –

Mond a ravasz fekete bég,

Vigyorogva a szultánra.

– Küldj sinórt a vén basáknak,

S sarczot kell a népre vetni,

Paradicsomba vágyik, hát

Le kell előbb vetkeztetni.

IV.

Járnak kelnek az országban

Csauzok és komoly agák,

Balassa szép unokája

Szerelmesét tudakolják.

De hol ember, a ki tudná,

Mit Drugeth is csak ugy sejtett,

Járatlanok útai a

Titkon szövött szerelemnek.

Lombok közé rejtőzik az

Édes ajku fülemile, –

A magasba repülő sas,

Ki tudja, hol merre csap le?! –

És mit érne, ha tudnák is,

Gyülekeznek már a hadak,

Drugeth erős harczra készül,

Zemplén gyenge vára alatt.

Achmet a vérszomjas basa,

Szólnok felől tart Zemplénnek,

Olly tulnyomó zászlót

Drugeth is megragadta már.

S megy utána a nemesség,

Száguldnak szép paripáik,

Ugy ülik a lovat most is,

A mint ülték ősapáik.

Karjukat is ugy forgatják,

S nem is próbálnak vele mást,

Mint a mi tud valamennyi,

Huszárosan a hatvágást.

És foly a vér, mint a patak,

a jó török imádkozik, –

Az úristen csak néz, csak néz,

A huszár meg káromkodik.

Előbb mindig káromkodik,

Az az egy jó meg van benne; –

De ha már vág, aztán nem néz

Se istenre, sem emberre.

Végére is jár a harcz már, –

De  a zászló csak ugy látszik,

Mint mikor a zivatarból

Egykét villám még czikázik.

S eltün végre a zászló is

Sűrü füst és porfellegben,

– Nem ember, csak isten bírná

Megvédeni annyi ellen!! – –

V.

A Seraillhoz közel, ékes

Palotában,

Balassa szép unokája,

Ott üldögél egy magában.

Kelet sok szép drága gyöngye

S tulipánja,

Jegyajándék gyanánt vannak

fölrakva kis asztalára.

Ámde nincsen még keletnek

Ollyan gyöngye,

Mint a millyet szép Irén sír

Magyarország legszebb hölgye.

Pedig sok van megengedve

A mi másnak

Tiltva van itt világában

A sok vallásos szokásnak.

…De mi zaj ez, honnan e nem

Szokott lárma?…

Nyitogatja ablakait,

S néz ki Irén az utczára.

Néz, s mit érez, azt nem tudja,

Hanem az sok k

Vonulnak az ablak alatt

Szomorún a magyar foglyok.

Egy tekintet fel a hölgyre, –

S egy onnan le, –

– Kicsordul a viszontlátás

Örömének fájó könnye.

VI.

Napra nap jő, szép Irénhez

Naponta a szultán eljár,

És a szultán mindig kérdi:

Szép Iréne szeretsz-e már?

S szép Iréne mindig mondja :

Talán talán, de most nem még…

– Szép Iréne együtt hagy el

A türelem és reménység.

– Csak türelem és reménység –

Szép Iréne pajzánszépen,

– Drugeth Miklós is ezt mondja –

Mond magában – mindig nékem…

A szerelem nyit magának

Pokolba és menybe útat,

Szép aranyért, szép pénzért az

Eunuch is csinál útat.

S hogy az időt húzza Irén,

Új és újabb vágy- s szeszélylyel,

A szultánnál mindig mint egy

Bűvös istenasszony lép fel.

– Türelemről szól a szultán?…

S meddig kell még nekem tűrni, –

Szól Iréne – mikor fog még

Nyárilakom felépülni.

Mennyi öröm várna ott ránk,

S mennyi élv! de mind hiába, –

Nem lehet boldog Iréne

Nem teljesül semmi vágya.

Nincs számára csigája s egy

Igaz gyöngye a tengernek,

Ujjaira gyémánt gyűrük

S sétájára függő kertek?…

Hasztalan vágy, hiu ábránd!…

Jól tudom de másként lenne,

Ha mint én tudnék szeretni,

A szultán is ugy szeretne…

– Ne tovább, ne, szép Iréne! –

Nézz, és olvass szemeimben,

Nem látod-e mint szeretlek,

Mint gyult ki a láng e szívben.

Mint a tikkadt föld az esőt,

Szomjuhozom édes csókod,

Meddig bánsz te igy velem még,

Mikor leszek már én boldog?

Vagy szívemet tépd ki ó hölgy!

Vagy szeress már, és enyém légy; –

S viszonz a hölgy: – szultán te most

Egész a lelkemből beszélsz.

Igy szeretek, igy érzek én, –

Azt nem mondja, hogy ki iránt….

Többször szokta ingerelni

Szép Iréne igy a szultánt.

Szép Iréna, gúnyaidnak

Lesz-e vége? – esd a szultán, –

Csak ajakad hadd érintsem,

Csak egy csókot adj most szép lány!…

S kéjjel vonná kebelére,

De mosolygva kisiklott már.

– Nem ugy szultán – viszonz a hölgy, –

A csók nálunk a szívvel jár…

– Játékot ne üzz szívemmel, –

Fenyegetve szól a szultán,

– Fergeteg lesz a zefirből

S a bárányból vad oroszlán.

Mondj, követelj mindent mit bírsz,

Teljesülend minden vágyod, –

….De azután szép szultána

Leszakasztom a virágot. – –

VII.

Sok jó magyar s hős levente

Nyög bilincsem már Stambulban,

S mennyi van még szíjra fűzve

Stambul felé útban.

Látni köztök vénet, ifjat,

S gyermekekkel síró nőket,

A durva a kemény bánás,

Keseríti őket.

Nyugovóban a nap is melly

Szép Irénnek ki van tűzve,

Hogy a kéjvágy az erőszak

Kebelére tűzze.

Közeleg is már a kényúr,

S mond: Szép Irén üdvözöllek,

Vágyaid betöltve vannak,

E nap legyen ünnep.

. . . S most egy csókot szép Iréne!…

Sorsod felett dönt a válasz, –

Szenvedélyem és szeszélyem

Örvényein állasz.

– Ha ha, szultán!…fenyegetni,

Mikor épen csókot kérünk: –

Tudd meg mi nők a halálos

Szeszélytől sem félünk.

– Üdv s kárhozat! – dörg a kényúr,

S átkarolja vágyó hévvel,

alig bír már a föllázadt

Égő szenvedéllyel.

– Szép Irén jer karjaimba,

Hadd csókollak, had ölellek, –

Allaht s Istent hivj segélyül,

Most már az se ment meg.

….Vissza szultán! – sikolt Irén,

Kipirul és sápad arcza,

S kis tőrét emkebelére

Fölemelve tartja.

De kihull a tőr kezéből,

S szól: –hallod a zúgó lármát?!….

Nézd, k a koldus szolganép, hogy

Töri össze jármát….

– Vér folyik a palotában!…

Rémülve nyit Samsund ajtót,

…Fuss uram fuss, a foglyok is

Leverték a békót.

S felzúg a zaj mint az orkán;

Fagy a szultán heves vére,

…El innen el, még van idő,

Mondja jó Iréne.

– – Veszve vagyok! – zúg a szultán,

S ha én halok, halj te is meg!….

– villám jön igy a viharból,

A mint most jön Drugeth.

– Drugeth drugeth!….kiált Irén,

S repes szíve örömében,

Zivatarból a szivárvány,

Igy támad az égen….

– Nem aranyból készül a kulcs,

Jó szultán a nő szivéhez, –

Csak az a kéj a boldogság,

Mit a szív is érez –

Mond Irén a hárem szűze,

S hangja a nép zajába vesz.

– S itthon a legszebb magyarlány

Legszebb menyecske lesz.

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 32. sz. (1855. augusztus 12.)