Jókai Mór: Az akh-tiári fogoly (elbeszélés)

A Nagy Katalin czárnő idejében még Akh-tiár csak egy rongyos tatár falu volt a Feketetenger partján, a hol szegény kereskedő s még szegényebb földmüves nép lakott.

A hatalmasan hangzó név „Szebasztopol” melly „uralkodó várost” jelent, csak a mult historia emléklapjain élt még, mint egy más világrészben épült, elpusztult város emléke.

Azok a hatalmas várfalak, a szép kikötők, a bámulatos vizvezetők, a három, négysoros ágyus kőbástyák, még gondolatban sem léteztek, mindazok helyén igen békésen legelésztek a kecskék, s egy ágyura sem volt szüksége, a ki a kikötőt keresztül kasul akarta járni.

A krimi félsziget lakosai tatárok voltak mind: a kevés zsidó és örmény őket ismerte el felsőbb nemzetnek, s a görög kalmár szépen megsüvegelte az utczán a Kalga szultánt, ki az uralkodó khán helyettese lévén, szanaszét járt az országban, igazságot szolgáltatni.

Most e jelentéktelen Akh-tiár helyét nagy népes város foglalja el, mellynek utczáit hónapok óta golyókkal bélelik a franczia s angol ütegek, s falai alatt vivja négy nemzet a szakadatlan harczot, mellyhez hasonlóról Körner óta nem irtak a költők.

Az egész tartománynak egész népessége alig egy harmadában tatár most. Orosz és görög telepitvények lepték el a félszigetet. Két harmada a tatárfajnak kivándorolt a cserkeszek közé, a többi hegyei közé huzta magát. A nagy fejedelmi városok alászállottak egészen, Bakcsiszerajban ha egy ház összeomlik, soha sem épül fel ujra, s a nagy fejedelmi palotát körülnövi a fű.

Mennyi szomoru dolognak kellett addig történni, a míg egy egész ország illyen változáson keresztül ment! Mennyi könybe, mennyi vérbe kerültek azok a falak ott Akhtiár gunyhói helyén!

Lássunk egy történetet a sok közül:

* * *

Midőn még a nagy Katalin czárnő uralkodott minden oroszok felett, történt, hogy egy hüvös őszi reggelen korai dobszó voná magára Szent-Pétervár utczáinak figyelmét.

A sajátszerü röviden szaggatott dobverés ismerős hangjaiból mindenki jól érté, hogy valami sulyos büntetés fog végre hajtatni ez órában.

A téres tágas utczákon egy csoport alabárdos férfi zárt négyszöge közepett egy fehér ruhába öltözött női alak haladt végig, ingatag, roskadozó léptekkel, hosszu selyemszőke haja elefántcsontnál fehérebb vállait takarta, miktől félig le volt csúszva a könnyü lengeteg öltözet; nagy, eleven kék szemeit csak néha veté föl, hogy széttekintsen a rábámulók tömegén: – hogy tekintett félre illyenkor minden ember, nehogy ismerősnek tessék azon nő előtt.

Ezen nő Palukhin herczegasszony; tegnapelőtt még egyike a legünnepeltebb delnőknek, kinek palotáját a legelső főurak látogatták, kinek egy nyájas pillantásáért, egy mosolyáért epedtek a birodalom legdaliásabb lovagjai; ki bejelentetlenül léphetett be bármikor a czárnő palotájába s egy szó tőle többet ért pártfogásul, mint tiz esztendei érdemteljes szolgálat.

És most mezitláb, egy hosszu fehér ingben lépdel végig az utczákon a veszélyhirdető dobszó mellett, s a kik találkoznak vele, – főurak és délczeg imádók, félre forditják arczaikat, mikor rájok tekint.

Mit véthetett olly rövid idő alatt?

A boldogtalan nő! Egy estélyen azon könnyelmű szót szalasztá ki ajkain; hogy ő legszebb asszony Oroszországban, hogy szebb, mint maga a czárnő!

Valóban ez igen nagy vétek volt. Megsérté nemcsak a czárnőt, de megsérté a nőt! megsérté nem csak a koronát, de megsérté a főt, melly azt viseli.

Katalin volt birodalmának első hölgye, első és legszebb! Minő bünhödésre lehet érdemes a vakmerő, ki magát elébe helyezni merészli.

Kétszáz kancsuka ütést fog kapni a piacz közepén. Kétszáz véres csapást arra a fínom bársonysima bőrre, a melylyel olly vakmerőn dicsekedett. Meg fog korbácsoltatni azoknak szemei láttára, kik előtt vakmerően dicsekvék, hogy lássa mindenki miszerint csak por és töredékeny anyag minden szépség, melly az uralkodónő egy tekintetére összeomlik.

Azután nyelve ki fog vágatni. Ez a vakmerőn dicsekedő nyelv. Soha nem fog az többet szólni semmit, ki e sértő szózatot kimondá.

És számüzetni fog örökre, hideg Szibéria jéghegyei közé. Ott töltse örömtelen életét, nem látva mást, mint nyomort és osztozva abban.

Ez volt a vakmerő vétkes itélete.

A piaczon roppant néptömeg várta a szokatlan látványt. A büszke herczegnőt mindenki ismeré, kiváncsiak lehettek rá, hogy fog neki esni a szokatlan helyzet.

A tér közepén magas állvány volt emelve, azon állt a bakó legényeivel, a körül levő házak ablakai mind bámuló emberekkel voltak megrakva.

A herczegnő maga felment az állványra, nem kellett neki segitség. Még egyszer szétnézett onnan, még mindig azt hitte, hogy kegyelmet fog kapni, még mindig remélte, hogy annyi száz meg száz ismerős, rokon és imádó közül akad valaki, a ki Katalin lábaihoz vesse magát s lekönyörögje róla az irtózatos büntetést.

Hasztalan. Nem látott senkit ott körül, csak a részvétlen tömeget, melly bámulni jött ide, mint korbácsolják meg a birodalom legszebb delnői egyikét.

A hóhér odalépett hozzá, megragadta vékony fehér ingét, egyet rántott rajta, a gyönge patyolat ketté hasadt durva kezei között, s a szép delnő fehér tagjairól kétfelé foszlott az öltöny; kitárva gyönyörü termetét a tömeg bámulatának.

A delnő csak ekkor sikoltott fel. A sértett szemérem felijedő érzetével kapott tépett patyolatja után, hogy azzal keblét ujra eltakarja. Azon pillanatban megragadta mindkét kezét az egyik hóhér legény, egyet csavarintott rajta, két kezét a nyaka körül szoritá, a szép hölgyet hátára emelve. A hóhér lemetszé az omlatag szép szőke fürtöket, mik a földet seperték fejéről leomolva, azután kezébe vevé a csomóra hurkolt korbácsot, azt az irtózatos büntetési eszközt, egyet lépett hátra, kétkézre fogta a kancsukát, megcsóválta azt a feje fölött, hogy szintugy fütyölt a levegősen s teljes erővel bocsátá azt le a gyöngéd habkönnyű termetre….

…Már most ne nézzünk ide.

* * *

Az iszonyatos büntetés végrehajtatott a herczegnőn. Kiállotta azt, és nem halt bele.

Nagy befolyásu rokonainak még is sikerült annyit kieszközölni, hogy a büntetés második része ne teljes be rajta.

Nyelvét nem vágták ki.

Hanem meg kellett esküdnie, hogy ollybá veendi ezentul, mintha már megvolna nyelvétől fosztva, és soha egy szóval el nem árulja, hogy beszélni tud, hanem holta napjáig némának tetteti magát; nyelvének hasznát nem veendi, mert legyen bár az a szó imádság, a mit kimondott, azon órában végre fog hajtatni rajta a borzasztó büntetés. Tehát beszélni elfelejtsen.

Azután feltették őt a befedett szánra, mellé ültettek egy fegyveres drabantot, s elbocsáták őt az utra.

Minő ismeretlen útra? Hol van annak a vége? Mi vár ottan reá? Arról senki sem tud semmit; mert a kik onnan valaha visszajöttek, hallgatnak róla, mint a megholtak.

Hihetőleg Szibériába vitték. Senki nem kérdezősködött felőle többet.

* * *

Ugyanezen évben történt, talán pár hónappal később, hogy egy magas állásu ifju egyikében az udvari báloknak kissé többet találván magához venni a pezsgőből, mint a mennyit megbirt, a tánczteremben, épen a keringő alatt ugy eltalált szédülni, hogy a terem közepén elesett s tánczosnéját is magával rántva, azt ez által igen botrányos helyzetbe hozta.

Ez ifju ember neve volt Korzky gróf.

Alig állt ki a tánczsorból, midőn a czeremoniamester kiszólitá az előszobába. Ott egy ur várakozott rá, a ki felkérte, hogy jöjjön vele egy szóra az őrterembe.

Az őrteremben megkérték, hogy legyen szives átadni a kardját, s nézzen ki egy perczre az udvarra, majd ott mutatnak neki valamit.

Az udvaron mutattak neki egy befedett szánt. Felszóliták hogy üljön csak bele egy kissé.

Negyven nap mulva aztán kiszállhatott belőle – az Urál hegyek között.

Mint kisebb vétségü bünhöncz nem küldetett a bányákba, hanem mindazon jókban részesült, a miket Szibériában szelidebb bánásmódnak neveznek.

Megengedtetett neki, hogy ha jobbnak nem találja a főtisztek valamellyikénél szolgálatba lépni, mint magánszolga, vagy inas a telepitvényesek közé állhat, vagy folytathat valami mesterséget, lehet vadász is, ha akar.

Korzky pedig csak egy mesterséget tudott, hölgyeknek udvarolni. A többitől nem hitte, hogy megéljen.

E miatt szüntelen a kormányzó nyakán volt könyörgéseivel, hogy eszközölje ki, miszerint vissza mehessen Szent-Pétervárra; ugy is tudja, hogy csak tréfáltak vele, midőn egy időre ide küldték, már azóta bizonyosan utban is van a parancs, melly őt visszahivja.

A kormányzó megunta végre az örökös rimánkodást s azt az inditványt tette az ifju gróf előtt; hogy ha megakarja érdemelni a haza szabadulást, erre következő módot ajánlhat neki.

Van itten egy elitélt asszony, a kinek holta orájáig nem szabad egy szót kiejteni száján. Vállalja magára a gróf e nő feletti örködést. A borzasztó büntetésnek néz eléje ha elárulja magát, de a gróf haza szabadul, ha a nőt rátudja venni, hogy az megszólaljon.

A némber elég csinos és szép, a munka nem háladatlan, az urfinak ugy is ez a mestersége, tehát próbálja meg ha szóhoz birja-e hozni ezt az asszonyt?

Korzky elfogadta az ajánlatot, melly miatt mi a kormányzót épen ne tartsuk valami kegyetlen embernek, sőt inkább igen mulatságos ötlet volt az tőle, hogy ezt a fiatal embert igy lerázta a nyakáról, ollyan feladatot bizván reá, a minek valószinüleg nem lesz soha vége, mert a nő bizonyosan el nem árulja magát az ő szép szemeiért.

Gróf Korzky nem volt rút ember, sőt mikor a haját felbodrozták s fényes feszes egyenruháját ráadták, még szembe is tünhetett.

Itt ugyan nem igen akadt egyéb hajfodrozója a kegyes zivatarnál, melly kivált ha nagyon ajándékozó kedvében volt, még jégcsapokat is akasztott az ember hajára és szakállára; egyenruhája sem volt posztóból, mellynek szabad volt a sarkáig érni; mind a mellett könnyü volt az ifjuurnak magát tetszetőssé tenni a számüzött herczegasszony előtt. A közös balsors igen gyorsan közel birja az embereket hozni egymáshoz; az ifju gróf igen szépen tudott beszélni, az ifju herczegasszony pedig igen szépen tudott hallgatni.

Csak hallgatni. Ha az ifju azt vallá neki, hogy mennyire boldogtalan, a herczegnő csak könyei által felelt, hogy ő is az; s ha az ifju lovag azt mondá, hogy mind a mellett ő még is millyen boldog, mert a világ legrútabb vidékében a világ legszebb asszonyát láthatja, akkor a delnő mosolyával felelt, hogy ő is ollyan boldog, s ha végre az ifju azt mondá neki, hogy ezen boldogsága nagyobb lenne ennél a világnál, ha a szép asszony az ő epedő kérdéseire csak egy picziny-picziny kis „igen” szócskával válaszolna, akkor az lesüté szemeit és megszoritá az ifju kezeit, a miből az érthetett eleget, ha esze volt; de ezt a picziny-picziny kis „igen” szócskát még sem mondotta ki.

Már pedig gróf Korzky feltette magában, hogy ennek az asszonynak meg kell szóllalni, akármibe kerüljön is; még ha nőül kell is őt vennie. A férje előtt lehetetlen, hogy valaki némát tudjon játszani.

A mit kigondolt, azt meg is tette. Megkérte a szép asszony kezét. Tudni kell pedig, hogy Szibéria vármegyében nem igen szokott valakinek apja anyja jelen lenni, a kitől annak a kezét meg lehessen kérni, hanem e végett szokás egyenesen a kormányzóhoz folyamodni, ez itt mindenkinek atyja és gondviselője.

A kormányzó helybenhagyá az ifju gróf szándokát s atyai határozata szerint tudatá Palukhinnővel hogy Korzkihoz fog feleségül menni.

Az nem jön kérdésbe, hogy hát ő mit szól hozzá? a kormányzó igy akarta, igy kell történni, a státusnak érdekében áll, hogy Szibéria népessége szaporodjék, ugyis csak minden tiz férfira jut egy asszony, itt tehát asszonyszemélyeknek a kegyetlent játszani nem szabad. Menniök kell, mihelyt kérőjök akad.

Az esküvő keresztyéni szertartással ment végbe, a nő az oltár előtt is néma maradt, egy e végre meghitelt tanú mondta el helyette az esküvési igéket, az irta helyette alá a nevét, ő csak keze körösztvonásával erősitette azt meg, mert az is tudtára volt adva, hogy bizonyos esetekben a kéz is pótolhatja a nyelvet, s részesülhet annak bünében és büntetésében, annál fogva jó lesz, ha azt is eltagadja, hogy irni tud.

Gróf Korzky haza vitte herczegi nejét. Az ugyan nem volt grófi kastély, hanem inkább nádfedeles vályogház, de hiszen a boldog házasok örömének ez is csak ollyan tág, mint amaz, később pedig bánatának amaz is ollyan szük, mint ez.

Uj volt akkor ez a sárház, mikor ifju nejét odavitte Korzky, fiatalok voltak mind a ketten, és megvénültek a házzal együtt ottan, esztendők hosszú sora után másfél lábbal lejjebb szállt a ház fala s bedült a teteje, még is ottan laktak, mert a nő soha ki nem ejtett egy szót is ajkán, a mi őt a vesztőhelyre, férjét pedgi vissza vitte volna abba a fényes és vidám tánczmulatságba Szent-Pétervárott, a mellyet ollyan váratlanul elkellett hagynia, s mellyből még tán most is adós egy pár szép delnönek egynehány tánczczal. Azok tán maig is várnak reá.

Házas életben pedig mennyi alkalom van a beszédre; az örömteljes órák bizalmas suttogásain elkezdve a fájdalom, szomoruság panaszos nyögéseig. Mind ezek nem oldották fel az elitélt nő nyelvét. Korzky szép szavai, ömledező epedései mind sikertelenek maradtak. Később szemrehányásokat tett, hogy még ő előtte is, férje előtt, midőn csak egyedül vannak, miért titkolózik? Utoljára bosszuságában meg is verte az asszonyt. És azután mindennap megverte. Az asszony türte a verést s annyit sem mondott rá; hogy „jaj”.

Végre anya lett a fiatal nő, fiat szült. Azt természetesen magának kellett ápolni, míg meg nem nőtt. Mellyik anya birná megállani azt, hogy kedves gyermekét évekig elhordozza karján, a nélkül, hogy egy szót szólna hozzá? Mikor a gyermek nyughatatlan, ollyan önkényt jön az, hogy a ki kezében ringatja, egy altató dalt dúdoljon fölötte. Az elitélt nő ezt sem tetet soha. Mikor a gyermek beszélni tanul, ollyan jól esik az anyának, ha egy szót, csak annyit hogy „anyám” megtanithat neki, ha még alig érthető rebegéseit kiigazithatja. Az elitélt nő ezt sem tette soha. Még ölbeli gyermeke sem hallotta szavát.

Mikor annyira felnőtt a gyermek, hogy már maga tudott enni és járni, akkor elvették tőle s beadták egy katonai növeldébe. A gyermek sírt, mikor anyját el kellett neki hagyni, és az egy bucsuzó szót nem szólhatott hozzá.

Azontul csak minden csütörtökön láthatta meg egyszer, akkor is mindig férje jelenlétében. A gyermeknek szabad volt kérdéseket intézni anyjához, és ő neki nem volt szabad azokra felelni. Néha vig, többször szomoru volt a gyermek, édes anyja soha sem kérdezhette meg tőle, mi baja, mi öröme van?

Egyszer valamit vétett a gyermek s a fegyelem szabályai szerint arra itéltetett, hogy megvesszőzzék. Az anyja megtudta ezt férje által s kétségbeesve futott a kormányzóhoz, hogy kegyelmet kérjen számára. Oda veté magát lábaihoz, átölelte térdeit és könynyeivel áztatá durva kezeit. Az pedig nem tudta, hogy mit akar az asszony. A nő inte férjének, ki vele ment oda, hogy beszéljen helyette, de Kozky vállat vonitott, mintha nem tudná, hogy felesége mit akar? A nő csak elámult. Ekkor világosult fel előtte, hogy férje csak kémül van mellé rendelve, hogy mind e keserves megpróbáltatás csak arra van szánva, hogy őt beszédre birják; millyen nehezen esett neki, hogy nem mondhatta szemébe: „nyomorult semmirekellő!”

A kormányzó végre is emberi szivvel birt, kegyeskedett megérteni az anya néma könyeit, elérté, hogy az fia büntetésének enyhitéseért könyörög s egyszerü fogságra változtatta azt, és azután siettette az asszonyt maga elől, nehogy az megfeledkezzék magáról, s kimondja vigyázatlanul e szót „köszönöm”.

E naptól fogva mindig jobban roskadozott a nő; a kit annyi szenvedés meg nem tört, semmivé tette az a gondolat, hogy épen az, kinek kötelessége volna őt védeni és szeretni, tulajdon férje az esküdt ellenség oldala mellett.

Nagy hamar elvirult, egész kész vén asszony lett, beteges volt és nem tudott meghalni; az élet mászott vele, mint a beteg féreg s gróf Korzky az őrüléshez volt közel, ha elgondolta, hogy ennek az asszonynak emberfölötti lélekereje őt most e hideg országhoz, e sárkunyhóhoz tartja évekig lekötve, s egy meghalni nem tudó, egy őt gyülölő nyomorult lény mellett kénytelen elvesztegetni fiatalságát.

Végre érzé a nő közelgő halálát.

Talán több nap óta alkudott már vele, hogy még csak egy napig, csak a másikig engedje élni, csak az első csütörtökig, a midőn fiát urja fogja látni.

Megérte azt a napot.

Gyermeke a kit Sándornak hivtak, akkor már tizenegy esztendős volt és igen szép, sok reményt igérő ifjoncz lett belőle.

Mint rendesen, akkor is férje jelenlétében jött hozzá a fiú, azon kivül ott volt vele még egy káplár és az orvos.

A mint a gyermek oda lépett anyjához, hogy őt megölelje, szegény néma anyját, a haldokló fölemelkedék fektéből s megfogta fia kezét és szólt.

– fiam. A halál órájában hallod legelső szavamat. Én Palukhin herczegnő vagyok, kit meggyaláztak, számüztek, halálig üldöztek; apád pedig egy nyomorult rabszolga. Erre emlékezzél egész életedben. Te légy áldott, a többieket látogassa meg Isten.

Ezzel megcsókolta fiát és befelé fordult.

A kik e szavakat hallották, elborzadtak rajta. Csak Korzkyban nyomta el a csodálkozást az öröm.

Meg sem várta, hogy hát neki mond-e valamit a nő? futott egyenesen a kormányzóhoz, ollyan arczczal, mintha ő fedezte volna most fel az átjárást a Béring csatornán, s tudósitá, hogy a nő megszólalt, beszélt, felfedezett fia előtt veszélyes titkokat.

Már most végre hajthatják rajta a büntetést.

A kormányzó rögtön küldött a nő után. Már akkor a halál régen elnémitá annak nyelvét s a büntetést nem kelle végrehajtani.

Gróf Korzky, természetesen a kormányzó igérete szerint, rögtön megszabadult kellemetlen számüzetéséből s nem is késett ott tovább sokáig, hanem sietett vissza Szent Pétervárra, s hihetőleg ismét feltalálta azokat a delnőket, kiknek még egy menuet vagy egy mazurka tánczczal tartozott, csakhogy valamivel idősebbnek találhatta őket s igen valószinü, hogy azután fényesen végezte pályafutását.

Azzal, hogy hát abból a gyermekből mi lett, kit egykori neje Palukhin herczegnő szült szibériai sárkunyhóban? bizonyosan igen keveset fárasztotta lelki tehetségeit.

Mi lett tehát azon fiúból, kit Palukhin herczegnő szült Korzky grófnak?

Valóban a jámbor fiúnak jó lett volna soha nem hallani anyja szavát és különösen soha sem tudni meg azt a titkot, a mit az előtte halála órájában felfedezett.

Azt sem várták meg vele, hogy anyját eltemettetni lássa, rögtön elzárták mély magányos börtönbe, és ott tartották évekig, hosszu évekig olly elzárt magányban, a hol emberrel nem beszélhetett soha.

Történt e közben, hogy a krimi félsziget megtetszett Oroszország urainak. Nem is csoda. Ama hideg, fenyőfás, szánutas országból méltán tekinthettek epedő sohajtással e kis viruló paradicsomra, hol a szőllővessző a pálmafára tekergőzik, s tovább tart a nyár mint Oroszországban a tél.

És ezt a kis paradicsomat csak egy keskeny földszoros választotta el az orosz birodalomtól! Millyen nehéz volt itt a kisértetnek ellenállani!

Évek óta készen állt egy nagy orosz sereg Krimia kapujánál s várta az alkalmat. Az nem is késett soká. A tatárok nem voltak megelégedve fejedelmükkel: kergessétek el őt! sugák az oroszok, és ezek megtették: a jó szomszédok azután választottak számukra másikat, ollyat, a minőt ők kivántak, csendes, jóvérü embert, a ki hagy magának parancsolni.

A török szultán, Krimia védura, haragudott e lázadásért s haragjában egyik basáját fegyveres erővel küldé a tatárokhoz; az elfoglalt tőlük egy darab földet, egy kicsiny-kis földet a tenger közepén, Tamán szigetét.

Ne engedjétek földeteket, sugák az oroszok a tatároknak, űzzétek el onnan a törököt. Elűznők, de nem birunk vele, gyere jó szomszéd, segits! A jó szomszéd azután bement egy akkora sereggel, hogy elűzheté a török basát Krimiából, elfoglalá a tatárok erősségeit, és akkor azt mondá: hogy jó minekünk itten laknunk.

A tatár nép elszörnyedt e vakmerő áruláson s fegyvert ragadt az oroszok ellen; ekkor azután összeszoriták őket minden oldalról egy csoportba, s harminczezeret leöltek közülök, a többi meghódolt, vagy kifutott Circassiába. A szép kis paradicsom közprédának lön tekintve, a mecsetekből kaszárnyák lettek, a khánok palotájáról leszedték az arany czifrázatokat, s az oszlopokat elhordták Potemkin herczeg palotájához, a szép vizvezetők csöveit megolvasztották puska golyóknak, egész erdőket kiirtottak, hogy a kóbor tatárnak ne legyen hova elbujni, elpusztiták a nagyobb városokat, Kercset és Kaffát, hogy annál nagyobb kedve legyen azon hetvenötezer görög és örménynek, kiket Krimiából elhurczoltak, a nogai sivatagot megtelepiteni.

Illyenformán Krimiának, melly a hajdani khánok alatt harmincezer harczost birt lóra ültetni, nem maradt több lakosa mindössze ötvenezernél, a minél hajdan Bakcsi-Szeráj fővárosában is több lakott; a hol most a mecsetek tornyából az ima idejét lekiáltó mohamedán imámokat az orosz katonák mulattatják ollyanformán, hogy az ének közepén fellövöldöznek rájuk, mint valami furcsa éneklő madarakra.

Miután igy a régi gonosz szellemü népesség jó formán kipusztult, gondoskodni kellett róla, hogy a szép kies félsziget ujra megnépesüljön. Az illyen munka Oroszországban könnyen megy. Ma kivándorol fél millió kalmuk feleségestől, gyermekestől a Volga mellől Chinába; holnap meginditanak más tartományból ugyanannyi zaporogi kozákot, kirgizt s megtelepítik vele az üresen hagyott földet.

Egyszer egy legfelsőbb ukáz elrendelé, hogy Krimia ujra megnépesüljön, a tengerpartokon hatalmas vár emelkedjék, a kikötőben hajóhad épüljön, az egész ország ismét felviruljon.

Ugy kelle történni.

Egész népségek indítattak meg régi helyeikből Krimiába, elnyomott görög népet édesgettek jármot változtatni, kegyvesztett főurak, gyanus politikai szellemek küldettek Krimiába, hogy ot kormányozzanak, épittessenek mulató kastélyokat és várakat, s hogy az is legyen a ki kastélyaikat és váraikat izzadságos munkával épitse, összegyüjték Lengyelországból és Szibériából a veszélyesebb elitélteket s odaküldték Krimiába.

Hejh azért ollyan erősek azok a szebasztopoli falak, mert könynyel és vérrel keverték azoknak a vakolatját!

Egész uj tájékok támadtak a félszigeten. Hol azelőtt a Jura hegy elátkozott vad vidékei csak mély hegyszakadékokban tombolópatakokat mutattak, ott most egész ligetek emelkednek mind az öt világrész pompafáiból, s ragyogó paloták ormai vetekednek a hegyek csúcsaival. Hány emberélet boldogsága van e betemetett völgyekbe elásva, mennyi könnyre volt szükség, hogy az a fü ottan ollyan gazdagon kizöldüljön tőle!

A szegény rongyos Akhtiár helyén egy roppant város emelkedett: Szebasztopol. Az első tekintet e város külsejére a legszomorubb hatást volt képes gyakorolni a figyelmes szemlélőre, még az ostrom előtt is.

Csupa merő egyalaku nagy házak, egymáshoz mért ablaksorokkal, hagy hosszu egyenes épületek, négyszögletü roppant tárházak, tágas udvarokkal; minden szomoru egyformasággal épitve; sehol azok a kisebb épületek, mik a nyugalmas középrend lakhelyei szoktak lenni, szőlőlugasokkal befuttatva, kertekkel körülvéve, gazdasági hajlékokkal tarkázva; itt minden olly alakú, mintha nem laknának benne mások, mint katonák, és nagy urak, hivatalnokok és rabok. A kapuk, karfák az álladalom szineivel befestve, az emberi alakok rendszabály szerint öltöztetve, nyirva, borotválva, még a fák, bokrok is, mik a főépületek előtt állanak, kertészolló szabályzat a szerint tartoznak nőni és zöldülni.

Körül egyes roppant váracsok, egész hegyek fehér kövekből rakva, három négy soros ágyunyilásokkal, mint valami óriási darázsok fészkei, kik hatalmat vettek a jó szorgalmas emberek fölött.

Nem gondolt-e arra, a ki ezeket odaépitteté világok rémületére, hogy egykor megborzadnak a nemzetek ez ijesztő várostól és minden oldalról eljönnek ellene és lerontják azt a kopár földszinéig, hogy elfeledve legyen az, miként el vannak feledve azon ezrek sohajtásai, kiket ez óriási munkának egy nagyra vágyó gondolat feláldozott?

Azon foglyok között, kiknek veritéke Akhtiárt Szebasztopol fehér falaival körülépiteni segité, volt egy, a kit mindegyik eltávozott felügyelő a helyébe jövőnek különös figyelmébe szokott ajánlani.

Ez volt a numeró 725.

Nevet nem volt szükség neki viselni, mert holtig fogolynak kellett maradnia, ismerhetőség kedvéért csak számot kellett hordania, még pedig nem a dolmánya ujján, vagy a süvegén, hanem a balorczájára sütve, a honnan a szakál közül is szépen kivillogott a 725.

Ez a rend igen könnyiti a felügyelők dolgát; nem szükség nekik annyi tenger nép nevét fejökben tartogatni, hanem ha kell nekik valamellyik, csak nézik a bal pofáját, ott van a száma; a főjegyzőkönyvben azután utána van irva minden tulajdonsága, a használhatók épen ugy mint az őrizendők.

A numeró 725 után körülbelül illyesmi állt abban a nagy jegyzőkönyvben:

„Numeró 725: Korzky gróf és Palukhin herczegnő fia. Született Szibériában. Holtig fogságban marad. Használható a legerősebb munkákra. Rendkivüli testi erő. Találékony ész. Gépeket csinált magától. Mérnöki tudományokra tanittatott. Ajánltatik rendkivüli felügyeletbe. Veszélyes titkokat bir stb.

Ez adatokhoz lassankint mindig több több gyülekezett, az elején még barna, pelyhes szakállu férfit irtak le a numeró 725-ben, az utolján már kopasz, ősz szakállu ember volt utána jegyezve, és valóban az 1854-ik évben már vén-vén ember lehetett az a valaki, a kit tizenkét éves gyermek korában bal sorsának általadtak.

Valami tekintélye idő jártával még is támadt a többi foglyok között: az hogy legvénebb közöttük.

Esze, tapasztalata annyi, mint a legtudósabb orosz mérnök tisztnek. Ezek az erőditvények, ezek a sánczok mind az ő kezei alatt épültek, ő készitette a szállitó eszközöket hozzá, ő segitette azokat tolni, ő rajzolta a karóütő gépeket, s izzadott a csavargatásukban, ő segitett a mérnök uraknak munkálataikban, tőle kérdezték meg a földmunkálatoknál, hol, miféle földrétegek vannak, hol találnak sziklára, csapó földre. Azt a mély alagutat a hegyen keresztül egészen rábizták, s mikor a rejtett tüzaknákat ásták Szebasztopol külső erődei körül, a mérnökkar őrnagya egész hetekig engedte a numeró 725-öt dolgoztatni a föld miai orosz herczegnél. A munka elkészült szerencsésen, az őrnagyból ezredes lett, a numeró 725 után pedig azt jegyezték, hogy ha vigyáztak rá eddig kétszeresen, ezután vigyázzanak háromszorosan, mert az olly veszélyes ember, ki előtt nemcsak a szebasztopoli sánczok, de a földalatti tüzaknák is ismeretesek, a kit ennélfogva nem lehet eléggé őrizni, hogy valakivel érintkezésbe ne jöjjön, a kinek titkait elmondhassa.

A kormányzó azonban igazságos akart lenni, s hogy annyi fáradság és szenvedés ne maradjon némi kárpótlás nélkül, küldött a felügyelőnek ötven rubelt, hogy azt adassa a numeró 725-nek, hadd igyék a jámbor egy kis pálinkafélét, a míg benne tart.

A felügyelő aztán magához hivatta a numeró 725-öt s azt mondta neki:

– Az aknák, a miket ásattál, bedültek, ezért a kormányzó azt parancsolta, hogy neked 50 botot adassak. Én szánlak, és a magam szakállára csak tizenkét botot adatok, de ha a kormányzó kegyes lesz leereszkedni hozzád, s megkérdi, hogy megkaptad-e mind, a mit utalványozott¸ te azt feleled, hogy hiányosság nélkül megkaptak.

Azzal kifizetteté neki, a mit mondott.

Pár nap mulva meglátogatta a kormányzó a munkálatokat. Megpillantá a numeró 725-öt s odainté magához kegyesen. Az meg volt már görnyedve a munka miatt, még jobban az öregségtől, de legjobban az alázatosság által: nem messze kellett neki hajolni, hogy a kormányzó lábait megcsókolhassa.

– Megkaptad-e, a mit számodra rendeltem? kérdé a derék ur a fogolytól.

– Köszönettel fogadtam, kegyelmes uram.

– Az egész ötvenet megkaptad-e?

– Hiányosság nélkül. – Felelt a numeró 725 és megcsókolta a kormányzó kezét lábát s azzal ment vissza dolgozni ismét kemény munkájához.

Gondoljátok-e, hogy ez millyen mulatságos élet!

Hatvan, hetven esztendeig nem hallani egyéb zenét, mint a kalapácsok ütését a kemény kövön, nem hallani egyéb emberi szót, mint a porkoláb szidalmát; eltölteni az egész férfi kort, anélkül, hogy valaha egy reménysugár sütött volna a sötét életre. Nem tartozni senkihez, még a hazához sem, nem örülni semminek soha, nem óhajtani ismeretlen jobblétet, még csak a büszke öntudatot sem birni, melly az elbukottak erős föntartója a balsors idején. Nem lenni egyéb, mint egy puszta szám, mellyet a halálnak tetszik átugrani, valahányszor a tizenhármasokat számlálja az emberek fejein. Óh az illyen élet nehezebb büntetés, mint a halál, s a hol az itéleteket egykor számon kérik a földi birótól, lesz-e bátorsága elmondani annak: „az én kezem tiszta a vértől?” – a ki a test helyett megölte a lelket?

* * *

Ki gondolta volna, hogy ez a kis rongyos tatár-telepitvény, Akhtiár egykor az egész világot esztendőkig foglalkodtassa nevével; hogy a föld három részéből csődüljön ide tizenkét nemzet egymást eltemetni, s napról napra az legyen reggeli esteli köszöntő mind Európában: mi öröm, mi gyász van Szebasztopol alatt?

Az idők mérge ott adja most ki magát.

A mi roszat százesztendő alatt bevett ez a beteg világrész, mind ot tjön ki rajta, mint valami mérges kelevényen.

Az egész világ reszket, lázban van, a kór egyik tagról a másikra terjed, és ennek a betegségnek a neve háboru.

A háboru hajdan igen szép költői tárgy volt. Egy-egy magasztos eszme végett kiszálltak a síkra a hősök; egy-egy dicső bajnok, nemzetének ünnepeltje, országra czimerét paizsára véve, kiállt védelmére s győzött, vagy elesett dicső halállal. Azután előjöttek a költők, későn, talán századok mulva s énekeltek róluk lelkesült dalokat. Most practicus időkben élünk, hősöknek és poétáknak nincs kelete többé, nem ér a honszeretet, a délczeg bátorság semmi tágyu nélkül, vége van az ellenállhatlan vitézeknek; a legdicsőbb bajnokokat ezer rőfnyi távolságból lelövik ágyuval; nem is jön értük a költő, a ki elhordja őket onnan a csatatérről, s hulláikat megmentse az enyészettől, bebalzsamozva őket költészete örök szépségeivel, elég ha egy ynapig beszéltek róluk a börzén, ha mátul holnapig nyomtatva állt a nevük az ujságban, másnap már azt kérdik: hát aztán mi történt? s haragusznak az ujság-iróra, ha még egy hét mulva is ugyanarról beszél.

Szegény Homér! millyen roszul járnának égi alakjaid, ha ez uj Iliászba akarnák magukat ártani; ha Trója ostrománál a hadistene egy lándzsától találva, akkorát ordított, mint tizezer ember, mit mondana most egy százhatvan fontos bombához, melly goromba süvöltéssel ront az egeken keresztül s nem kérdi, hogy van-e ott valaki? Az emberek különb menyköveket találtak fel, mint Jupiteréi; a találmányok százada megbuktatta a költők korszakát; a háboru nem költészet tárgya többé; a ki jobban kitudja számitani a hajlott vonalokat, miket a golyó tesz, a ki czélszerübb alakot tud adni a bombának, a ki jobb számitó, és végtére a ki tovább győzi pénzzel, az a győztes.

Szegény, szegény hősök!

Ti, kik ott feküsztök Tauria krétás földjében, huszával, harminczával egy rakáson, egy sírban.

Ha ez nagy diadalmas csatában hullottatok volna el, fegyverrel a kézben, harczkiáltással az ajkon, mámorral a szívben; ha ott ama sánczárkoka temettétek volna be hulláitokkal, egy véres, elkeseredett ostromban; azt mondaná rólatok a világ: „dicső, dicső hősök!” De ti elestetek éhségtől, hidegtől, utált betegségtől, mint valami árva juhnyáj, mellyet pásztorai vad vizre tereltek; s szomoru a sírban feküdni a jó katonának, a kit szánni kell, hogy meghalt.

Már hónapok óta folytak az ostrom előkészületei Akhtiár alatt, az ellenséges csapatok kezdtek egymással kölcsönösen ismerkedni.

Angolok és francziák saját neveket adogattak a halmoknak és tornyoknak, miket maguk előtt láttak, valamint egyes alakoknak is, kiket megjegyezhettek maguknak.

Igy lett ismeretes a „fehér kantus” czim alatt ama tréfás orosz öreg úr, ki délutánonként kiviteti magát zsellyeszékén a sánczokra, egy gyalog-ágyut maga elé huzat, ráteszi a kávésfindzsáját, s míg más embernek az a szenvedélye, hogy kávéhoz pipafüstöt szívjon, ő elsőbbséget ád a lőpor füstnek; minden korty kávé után, egyet lőve ágyujával az ellenség táborára. A hamis afrikai vadászok jó vont csővü puskáikkal le-lecsipnek egyet kettőt az öreg úr szolgáiból, kik mellette forgolódnak, hanem ez a „fehér kantust” egy cseppet sem háborgatja; ő iszsza csendesen a kávéját, s rágyujt, mikor kedve tartja.

Másik ismerős alak: „a piros ciganó.” Ez egy délczeg amazon, ki a legőrültebb ágyuzás közepett ott jár kel a lövegek között, s oldalán hordott átalagból pálinkát oszt a tüzéreknek, s saját fehér kezeivel hordogatja el a sebesülteket onnan.

Azután az „angol zserzsent.” Az valami bohó orosz fiu, ki azt a mulatságot találta ki, hogy egy elesett angol egyenruháját vette fel magára, s ugy mutogatja magát a sánczok tetején. – Bizonyosan rendkivül hizelgőnek találja, hogy mindenünnen csak ő reá lövöldöznek.

Illyenforma ismerős alak kezdett lenni végre az „ágyus kutya.”

Igy neveztek el a bohó gúnyolódó frankok egy különös alaku vén embert, ki orosz fegyenczi ruhában egyikéhez a vetőmozsaraknak éjjel-nappal oda volt lánczolva lábánál fogva.

Ezért nevezték el ágyus kutyának, mert ugy oda volt lánczolva, mint valami harapós kutya.

Más katonát legalább fölváltanak őrállásából, az ágyus kutya éjjel-nappal ott áll, ott alszik mozsara mellett, egyik nap, ugy mint a másik nap; ha zápor hull, ha kartács hull, egyaránt.

Más katona legalább elhal, elhull a folytonos sanyaruság alatt, s aztán belevetik valami gödörbe s megpihen; az ágyus kutyán nem fog semmi; neki parancsolatja van a czártól, hogy nem szabad meghalnia.

A francziák néha megsajnálják: „szegény ördög, gyerünk, lőjük le onnan!” de a golyó sem fog azon; tartós ember ez az ágyus kutya.

Pedig ha jobb távcsöveik volnának, mindjárt nem neveznék őt ágyus kutyának, mert megláthatnák a pofáján, hogy öt numeró 725-nek hiják.

A numeró 725 most különösen jó szolgálatokat tesz a váruraknak. A legelső tábornokok nem restellnek leereszkedni hozzá, s kérdezősködni egyről, másról. A fogoly tapasztalt ember. Annyi időt, mint ő csakugyan nem töltött senki Akhtiár környékén, ugy nem ismeri azokat a halmokat, gödröket a legbölcsebb mérnöktiszt sem, a hogy ő. Puszta látásra megmondja itt és ott az ellenség hány lépésnyi távolban áll? jobban mintha lánczczal mérte volna meg. Minden ágyut meg tud becsülni: mennyire veti el a golyót, hogyan hord, mennyit rug hátra; hány font lőport bir meg.” A föld felszinén kimutatja, millyen járásuk van a földalatti tüzaknáknak, jár e azokhoz közel az ellenség? Bámulni lehet rajta, milly pontosan irányozza a vetágyut, milly ügyesen intézi el a bomba kanóczát, hogy épen odaessék és ot pattanjon el, a hogy ő elszánta.

Ezért lánczolták oda a mozsárhoz; igy a fogoly azt a szolgálatot teszi, hogy a mozsarat irányozza, a mozsár pedig azt, hogy a foglyot nem engedi elszökni. Kettős czél és haszon.

Még mindig félnek tőle, még mindig nem hisznek neki.

Nem tudják elhinni, hogy olly hosszu szenvedés, nyomor és kényszer eltiporta benne utolsó csiráját is az emberi önérzetnek, hogy egy élő, gondolkozó lényt meglehetett fosztani lelkétől ugy, hogy az ne legyen különb egy házi állatnál, melly kínzó gazdáját szolgálja az utolsó leheletig a lánczon, a járomban, a rud mellett, az ostor alatt, s ha eleresztik is, megint visszatér hozzá.

Egy napon a körjáratot tevő tábornok leereszkedék a fogolyhoz, hogy lóhátról megszólitsa őt. – Hej, öreg, mit gondolsz, mit csinál az ellenség nagy pihentében.

– Aknáinkat keresi, felelt a fogoly alázatos készséggel.

– Jó helyen keresi e?

– Tanult emberei vannak, excellentiás uram, sohajta fel az öreg rab.

A tábornok boszúsan ment tova, midőn ismét visszakerült, megint megszólítá az öreget.

– Nos hát mit gondoltál ki, hogy a tüzaknáinkat megvédjük.

– Gondoltam valamit excellentiás uram.

– Elmondhatod, megengedem.

– Ha olly kegyelmes akarsz lenni. A mult éjszaka három tüzér betegedett meg itt mellettem, kettő meg is halt reggelre. Azt mondják, hogy valami betegség jár, a mi ragad egyik emberről a másikra; én nem tudom, mert én reám nem ragad semmi. Azt beszélik, hogy odabenn a városban az utczán hevernek a halottak, mert nincs idő őket eltemetni, s a miatt a ragály pusztítja a katonákat.

– De mi köze ennek a tűzaknákhoz?

– Én ugy gondoltam, excellentiás uram, ha méltóztatnál megengedni, hogy e ragályban elhullott halottakat jó volna behordatni tűzaknáinkba. Igy a város megszabadulna a temetetlen hulláktól, az ellenség pedig, ha meglelné tűzaknáinkat, a halálos mirigy kapuit nyitna meg saját maga ellen.

A tábornok elővett egy kettős aranyat erszényéből s azt a vén fogolynak adta jutalmul e jó tanácsért. Mindegy lett volna pedig annak, ha egy rézkopeket ád is neki, mert első dolga volt, hogy lyukat fúrjon rajta, s annálfogva nyakába akassza a pénzdarabot, melyet tábornokától kapott, mint valami ereklyét. Első eset volt az, hogy bűnhödés helyett jutalmat kapott s ezt örökre meg kelle tartania, amazokat elfelednie; a korbácsütések nyomait nem láthatá, mert azok a hátán voltak, de az arany pénz keblén lógott s erősebben köté őt Szebastopol falaihoz, mint az a láncz, melly a mozsárhoz lakatolja.

Másnap el is jöttek érte, eloldozták a mozsártól s tudtára adák, hogy rá nagy megtiszteltetés vér: saját tervének végrehajtása. Az ő felügyelete alatt fognak a ragályos hullák a tüzaknákba eltakarítatni.

Milly büszke volt e megtiszteltetésre a numeró 725!

A vár ellen föllázadt pogányokra ő viheti a legirtózatosb halált!

* * *

A munka folyt napról napra a francziák táborában, a föld felett és föld alatt; ott harczoltak, vérzettek, ide alant fáradatlan ásták a föld alatti útakat s nem kérdezték, mi dübörög ott fölöttük? ellenség vagy jó barát.

Egy napon a zárkászok a mint előre haladtak, ollyan tompa dübörgést hallának lépteik alatt, mint ha valaki üres pincze fölött jár. „Alattunk a mína!” mondák egymásnak s nagy örömmel kezdtek a meglelt irány követéséhez. Félóra mulva már meglelték a gerendákat, mik a tüzakna tetejét képezék s azokat óvatosan felemelve, akkora nyilást csináltak közöttük, hogy egy hágcsót le lehessen bocsátni.

Egyszerre olly irtóztató halálos lég tört elő a megnyilt aknából, hogy a körüle állók, egy perczre visszatántorultak tőle. Hisz ez sirbolt!

Az árkászok hadnagya kezébe ragadta a lámpát s kendőjét szája elé tartva, lemászott az ellenaknába, meghagyva, hogy senki se jöjjön utána. Nehány pillanat mulva ujra vissza jött. Arcza egészen fel volt háborodva, alig birt szóhoz jönni; mintha kisértetek ülnének lelkén.

– Oda lenn, szólt hebegve társaihoz, az egész akna tele van halottakkal. Az oroszok ide hordták azokat, a kik hagymázban, epemirigyben elhullottak; tán még azokat is, a kik csak betegek. Néhány alakot még mozogni láttam. Nyögtek felém.

A keményszivü harczosok elborzadtak e szavakra.

– Mentsük meg őket! Azt mondák egymásnak s szájaikat elkötözve borszeszbe mártott kendőkkel, leszálltak a pokoli verembe.

Valóban még három élőt találtak a hullák között, s azokat sietve hozták ki onnan, s elkezdték eczettel dörzsölni, hogy élethez jöjjenek.

Mind a hármat felvitték a szabad légre, s ott átadák a körüljáró orvosoknak, kik elszállittaták őket a franczia kórházakba, s ott ápolás alá vevék.

A kórházban nem tartják az ellenségeskedést, a franczia az orosz mellett békében fekszik, s ha tán az orosznak mind a két keze el van lőve, még meg is itatja, s megtölti pipáját. A behozott három oroszt alig fektették le egy teremben, midőn egy lábbadozó afrikai vadász ráismert a legöregebbre közülök:

– Nézzétek! hisz ez az ágyus kutya! Pauvre chien (szegény kutya), hogy szabadultál meg az ágyudtól?

Az ágyus kutya, a vén orosz rab, nem felelt semmit a kérdésre, csak sóhajtott, és azt a dupla aranyat szorongatta szivéhez, a mit a tábornoktól kapott.

Hiában kérdezték az orvosok: hol szenved, mi baja? nem felelt semmit. Töredezett szavaiból kivehették utóbb, hogy papot szeretne inkább, a kinek meggyónjon. Hoztak egyet a számára.

Annak nagy töredelmesen meggyónta, hogy midőn ama földalatti üregben halálos kínok között fetrengett a ragályos hullák között, azon bűnös gondolatra vetemedett, hogy bár ő is ollyan volna már mint azok. Ezen bűnét bocsássa meg neki Isten.

Mint került oda, hogy maradt ott, miket szenvedett? azokról nem szólt semmit. Az a császár titka, azt nem kell senkinek tudni.

Nevét sem mondta meg. Láthatják arczán azt a számot. Ez az ő neve. Tán a túlvilágon is ama nagy könyvben, hol a bün és a bünhödés jegyeztetik, ezen szám alatt van beirva.

Már most csak annyit kért, hogy engedjék meghalni nyugodtan.

A másik kettő, kit szinte élve hoztak ki az aknából, lengyel elitélt rab volt, kiknél az első lehellet, melly az életre visszatérés jelét adá, átok volt Oroszország ellen.

Ezeknek hiában mondta az orvos, hogy gondoljanak életökre, hiában mondta a lelkész, hogy gondoljanak halálukra, nem törődtek sem élettel, sem halállal; csakhogy elmondhassák, ha végső lehelletükbe kerül is, miket szenvedett nemzetök, s azután miket szenvedtek ők? és végre hol van az orosznak legfájósb oldala, a hol ennyi szenvedést vissza lehessen neki fizetni.

Nem kellett nekik a nyugalom, nem az ápolás addig, míg le nem irták Szebasztopol erődeit, az orosz sereg állását, a lengyelek keserü boszuvágyát, s midőn az egyik indulatos beszéde közepett elhalt, lankadó suttogással mondá a másiknak: „folytasd tovább!”

Ettől tudták meg a numeró 725 valódi nevét, élete sorsát. Mennyit szenvedett, hogy kínoztatott gyermeksége óta, míg vén, ősz ember lett belőle.

És ennek a kiszenvedett rabnak most módjában áll ennyi szenvedésért irtózatos boszut állni; megemlékezni haldokló anyja szavára, ki egy boszu kötelességet kötött szivére és teljesíteni azt – későn, de jókor. Ő tudja Szebasztopol minden gyöngéit, fundamentomából látta azt keletkezni, érti, kiszámíthatja minden erőd rendeltetését, fájos oldalát; az egész földalatti művezet ugy van a fejében, mint egy térképre rajzolva. Többet ér egy hadseregnél, ha felfedezi az ostromlók előtt mindazt, a mit tán Szebasztopolban sem tudnak ollyan jól, miként ő.

Miért nem cselekszi hát?

Minden kérdésre hallgat. A biztatásokra szemeit hunyja le. Midőn mondják neki, hogy a kik körüle állnak, azok az ő szabaditói, kik leveszik lánczait, s szabad, boldog embert tesznek belőle, kik azért jöttek, hogy boszut álljanak azon milliók kihullt könyeiért, kifolyott véreért, kiket egy elbizott kényur vas szivének feláldozott; ollyankor csak fejét csóválja a fogoly és halkan susogja:

– A czár igazságos, a czár szent!

Társa, a lengyel, ágyáról felemelkedve dühödt szavakat beszél hozzá:

– Nem emlékszel-e rá, hogy ragályos hullákat hordattak velünk a földalatti rákokba, s midőn magunkat is meglepett a borzasztó halálvész, ott hagytak félholtan a halottak között, s ránk fojták a vermet!

A fogoly csak összetette kezeit mellén:

– A czár akarata volt, a czár akarata szerint.

A franczia tisztek biztatták, hogy semmitől se féljen, itt biztosságban van közöttük, itt sem a kancsuka, sem a kozákdárda el nem éri; nincs mit tartania megrontóitól.

Illyenkor a nyomorult fogoly összeborzadt, szemeit félve forditá félre, s karjait arczáig emelte, mintha elakarná rejteni magát, és rebegve szólt:

– A czár mindenható.

Ugy látszott rajta, hogy szeretne valamit szólni, de félt; abban a nagy, rettenetes iskolában nagyon megtanították félni. A czár erős bosszuálló úr, a czár az Isten helyettese; kinek jutna eszébe panaszt emelni Isten ellen, azokért, mikkel Isten látogatta meg?

A czár akarta igy: – a féregnek nem szabad arra gondolni, hogy boszút álljon az ő urán.

Az elcsigázott ló ne panaszkodjék a hám ellen, mellyben megszakadt, a lánczos eb ne merje megugatni gazdáját.

Egy szelid arczu hölgy lépett a haldokló fogoly ágyához, egyike azon derék nőknek, kik Frankhont elhagyák, hogy nemes önfeláldozással ápolják a tábor betegeit; őrangyalai a hadseregnek.

E delnő vigasztaló biztatással szólt a fogolyhoz, s kinálta enyhitő gyógyszerekkel.

A fogoly áhitattal csókolá meg az ápoló kezet, melly homlokán végig simult, s kérte, hogy imádkozzék Istenhez érette, szegény bünösért; de az orvosságot visszautasítá; semmi gyógyszert sem akart elfogadni.

– A míg a czár azt parancsolta, hogy éljek, élni kellett; ha ő azt parancsolja, hogy meghaljak, meghalok.

Semmi biztatás sem volt képes arra birni, hogy meggyógyulásra gondoljon.

Utolsó kivánata az volt, hogy azt a kettős aranyat, mellyet nyakában visel, ne vegyék el tőle, ha meghal; temessék el úgy, hogy az keblén maradjon, mert azon a czár képe van.

Még azt is megsúgta ápolóinak, hogy el ne felejtsék megizenni előljáróinak, miszerint ő a czárnak utolsó lehelletéig hűséges szolgája maradt. Mintha attól tartana, hogy a czár keze még az égbe is felhat, s ott is vannak neki hetmanjai és poroszlói, kik az ellene vétkezőket megragadják, s ott is van egy fagyos pokol, Szibéria mintájára, mellyben tüz és lángok helyett jég és hó között kinozzák a kárhozatalra szolgált oroszokat.

Azzal felemelte két kezét az égre, térdre állt ágyában s félelemtől reszkető hangon felkiáltva: „irgalom, kegyelem, én uram!” arczraborult, – igen, arczra borult ama hatalmas úr előtt, kinél a szolga kiáltása egyenlő a parancsolóéval, s kihez nem visz fel, ugy az egyik, mint a másik, egyebet a puszta, meztelen léleknél.

És igy halnak meg a minden oroszok birodalmában milliók és milliók, és minden évben uj milliók születnek helyettök, kik ugyanazt a sorsot élik végig, és a kiknek eszökbe sem jut, hogy miért nem jobb az élet?

Forrás: Vasárnapi Ujság 2. évf. 1. sz. (1855. január 7.) - Vasárnapi Ujság 2. évf. 2. sz. (1855. január 14.) - Vasárnapi Ujság 2. évf. 3. sz. (1855. január 21.) - Vasárnapi Ujság 2. évf. 4. sz. (1855. január 28.) - Vasárnapi Ujság 2. évf. 5. sz. (1855. február 4.) - Vasárnapi Ujság 2. évf. 6. sz. (1855. február 11.)