Basa Tamás
a gyertyáját meggyujtotta,
Ezüst
kacsos nagy zsoltárját kinyitotta.*
Barna képe
Lebocsátva
tenyerébe;
Ősz
szakála
Elterül a
könyv lapjára.
Nyugszik a
kard hüvelyében; –összehajtva
Áll a
szakadozott zászló, por ül rajta;
Egy
szegletben
Ott
pihennek mind a ketten;
Mint a
szívben a harczoknak gondolatja.
Selyem
füben kedvére él künn a ménes,
Nyerget se
lát sem a Fecske, sem a Kényes,
Délig
alszik a sok szolga,
Semmi
dolga;
S a
sisakba
Bele
költött két galambka.
Basa
Tamás, jó kapitány! hát te alszol?
Nem
hallod-e? túl a bérczen csatadal szól!
Molduvában,
Mint az
oroszlány buvában,
Fejedelmed
a törökkel egyre harczol!
Jő a
hirnöki: „Basa Tamás, jó vezérem!
Siess,
siess! Homlokomról csorg a vérem.
Mire
tartod
Hüvelyedben
ősi kardod?
Vagy a
sirnak éjjelébe
Tettek-é
be?”
Más hirnök
jő: „Basa Tamás, kapitányom!
Székelyekkel
jőj segitni, vert csatámon,
Seregemnek
java porba,
Kardom
csorba,
török-tatár
legyen –e ur, szép hazámon?”
Harmadik
jő: „Basa Tamás, jó bajtársam!
Hű
arczodat, jó aczélod, hát ne lássam?
Idegenben
Igy
engedsz-e elepednem?
Fejedelmed,
barátod, már
Hasztalan
vár?”
Három
hőssel, három lóval kevesebb van
Fejedelem
oldalánál a táborban.
De hiába
Jöttek
hárman, lóhalálba…
Basa Tamás
menni hagyja őket sorban.
Még előtte
nyitva áll az énekes könyv,
Barna
arczán most leindul egy sebes köny;
Szakálába
elszivárog, –
S a
zsoltárok
Bús nótája
Töredezve
jő ajkára.
És
felugrik…Már kezében rezg a lámpa
Reszket
mintha félne a vak éjszakába’,
Majd
eloltja a sebes szél…
Basa nem
fél –
De szemén
még könyben ég a gyertya lángja.
Künn a
kertben megy előre lassu lépvést,
Bársonyos
fá tompitja a hangos lépést;
S egy vas
ajtó
Végre
zörren, és a zajtól
Megijedve
Felnyög az
éj néma csendje.
Lefelé a
tölgyfa-lépcső hatot dobban,
Basa utját
uj vasajtó állja ottan.
Csikorogva
Fordul
a nehéz sarokba’,
Szelétől a
gyertya lángja visszalobban.
Ujra hat
lépcsőn nehezlik Basa lépte.
S lenn van
már a sirbolt néma éjjelébe.
Már a
lámpa
Sincs a
sötétben magába,
Hosszu
póznán
Egy
nagyobb mécs himbálózván.
Kőkoporsók
állnak ottan hosszu sorban,
Ősi
czimer, –hősi nevek hanvas porban –
De elől
egy nyilt koporsó,
– Az
utolsó –
S benne
vagy egy fehér rózsa, hajnal korban. –
Halovány
arcz, álmadozva éjhaj árnyán –
Keze két
szál genge liljóm, keble márvány,
Basa
megáll az állványon :
„Én
leányom!
Szép
leányom!” ezt zokogja
Lassu
hangja.
Majd a
koporsóra hajlik, s mintha félne
Hogy
meghallják, hangosabban ha beszélne,
–
Hallgatóznak tán a falban? –
Halkan,
halkan
A
halottnak őrült szókat sug fülébe.
„Itt vagy
mégis szép leánykám, rózsa-szálam,
Fázol-e
még? Félsz? ne félj, hisz itt vagy nálam;
gondolod,
hogy odadnálak
a
halálnak:
Hogy
letörjön?”…
Szegény
Basa Tamás, örjöng!
„Azt
beszélik, hogy meghaltál!…Eltemettek,
Elevenen a
sötét sirboltba tettek,
Száz mécs
égett,
Karénekkel
vittek téged…
– Azok a
fejér apáczák nem szerettek!
Mért valál
nálok fehérebb liliomszál?
Azt
hiszem: hogy szeretnék ha halva volnál,
De én
sirodat betörtem, megraboltam,
S míg
aludtál, kihozálak, élve-holtan!
Alugyál
még, alugyál itt, puha ágyban,
Édes apád
vetette azt illyen lágyan,
Meg ne
tudják
Hálótermed
titkos utját…
Rád
törnének
A gyilkos
fehér testvérek…
Nem, nem
adlak vissza nékik, édes szépem!
Ha
klastromba mészsz: leányom ki lesz nékem?
Lángot,
lángot!
Felégetem
a világot!
Csak a te
hálószobádat hagyom épen!”
S már nem
suttog Basa Tamás. hangja felzúg;
A
sirboltban visszazengi minden zegzúg,
A mécs, a
mint lehe fújja,
Reszket
ujra,
És ki
alszik…
Csak az
átkozódás halszik.
Jő a hajnal…Basa
Tamás ül nyeregbe,
Öltözik
nehéz sisakba, fegyverekbe.
És
megindul száz lovassal,
Tüzzel
vassal,
Hat
ágyuval a nagy úton megy zörögve.
Nem
törökre, nem tatárra, Molduvába:
Hanem
megy, mint him oroszlán, nagy buvába,
Boszut
állni lánya végett
Pusztit,
éget
S merre
vonul,
Minden
zárda lángba borúl.
Ingadoznak
minden tornyon a keresztek,
Minden
oltáron a lámpa félve reszket;
Az
oltár-szentség kiszórva
Szennyes
porba;
A papok a
vérbe, lángba odavesztek.
Mintha
indul a Nemere észak felől
Erdő mező
ki nem állhat dühe elől,
Vad
robajjal
A sikságon
végig nyargal;
Basa Tamás
Nyomán ugy
ment a pusztulás.
De a vad
szél, melly kitöri a cser-ágot,
Megkiméli
cser tövén a kis virágot:
– A szent
fátyol
Szűzeit a
bősz Basától
Ha reájok
törhet: senki
Meg nem menti.
Szörnyü
kardját sziveikbe mártja mélyen,
Boszuját
lecsillapitni őrült kéjben,
„Hova
tetted a leányom,
Szép
bálványom?
Igy
kiáltoz,
hangja
vészt s a kard halált hoz.
S nincs
körülbe már szentegyház, zárda épen
Átment
rajtok Basa Tamás, bősz dühében.
S a
keresztnek
Mellyet
köny és vér feresztnek,
Napja
immár lemenőbe’ Háromszéken.
De kifárad
a zivatar dühe végre,
A Nemere
visszavonul rejtekébe;
Basának is
elég volt már
Annyi
oltárt
Összedulni:
Ideje már
elvonulni.
Ott ül
ujra, egyedül van várlakában;
Búsan ég a
gyenge mécs az éjszakában.
Ujra ott
áll
Asztalán a
drága zsoltár,
S Szent
Dávidnak dalait mondja magában.
Örjöngése
csillapul és vad szivének
Jobb
érzési lassan-lassan visszatérnek.
És az átok
elhal ajkán,
Megmaradván
A mély
bánat:
„Oh mivé tettem
hazámat?” –
S ujra
indul; már nem őrült mint előbb volt.
Tudja,
érti már hogy édes lánya megholt.
Elsiratja,
De
gyémántok könyharmatja,
S ékes
szentegyházzá lesz a néma sirbolt.
S valahol
csak egy templomot dönte porba,
Felépiti,
visszahelyzi ujra sorba.
De reájok
nem helyeztet
Szent
keresztet,
S nem más
oltárt:
Csak egy
bibliát s egy zsoltárt.
Jő
nyugatról mint a hajnal ragyogványa
A megujult
tiszta hitnek tudománya,
S a
gondviselés kezében
Lesz
eképen
Eszközzé a
Basa Tamás halt leánya.
Ott
aluszsza csendes álmát a leányka;
Sirboltjában
az igaz hit örök lámpa.
Mély
sirjából
Századokra
kivilágol,
S mindig
uj, és mindig ifju marad lángja.
(*E
zsoltárt, nagy 4-rét alakban, ma is mint sajátját őrzi a zabolai ref. egyház.
Ezüstös kemény tábláján Basa Tamás neve, ki a hagyomány szerint székelység
főkapitánya s Három-szék reformatora volt, a XVII. század közepén. Lásd Kállai
Székelyek eredetéről. 226. lap.
Vasárnapi
Ujság 2. évf. 24. sz. (1855. junius 17.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése