Millyen hamar elzengenek
A hárfának hangjai;
Millyen könnyen el-eltünnek
Az embernek álmai:
Olly sietve folydogál el
Az időnek patakja,
Éltet, melly ma serkene fel,
Holnap halál ragadja.
Hamar lefz őfz a fzőkéből,
Vagy koporsó a böltsőből. –
Igy enyéfzik, Angyalom!
Öröm és a fájdalom.
Szaggasd ehát nyilt virágit
Fakadó gyöngy éltednek,
Míg fergeteg zöld virányit
Nem tépdeli kertednek.
Hafználj minden pillanatot
A mint lehet, legjobban;
Mert a melly már elillantott,
Nem lefz többé markodban.
Oh vajha sok kellemeid
És legtifztább örömeid
A kaján Sors soha sem
Dúlná el, fzép Kedvesem! –
A víg kedvnek zöl tavafza
Téged midég vídítson;
S mirtufzból fonyt kofzorúja
Szerelmednek virítson;
Mosolyogjon reád, Kegyes!
A fzerentse Angyala;
S a nyájasság édes kedves
Bájjal tellyes hatalma.
Legysen híved tulajdonod,
Fűfzerezze tetted nyomod,
S liliomfzált kezében
Tartván lakjék fzívedben!
Szíved tükrét imádott Szép!
Homály soha ne feledje!
Arczád légyen a mindég ép
Egéfzség hív billegje;
A kegyesség? tündér bája
(Melly fő kintse nemednek)
Légyen ketsid táplálója,
S ékessége fzívednek.
Tőlem pedig tifztelődtől
E kofzorút vedd hívedtől,
A ki többel ha bírnék,
Hidd, többet is ajánlnék!
Ha koronák, drága kövek,
Sajátommá válnának,
Ezüst, arany, s remek mívek
Tulajdonim volnának:
Te lennél az – kivel ofztnám
Jobb sorsomnak áldását;
Te volnál az – kinek adnám
Szerelmem illy zálogát.
Hanem a sors, fzűk ölébül
Áldásiban tsak fösvényül
Réfzeltetett engemet,
S nem pártolta fényemet.
De jobban, mint drága kövek,
Örvendeztet figyelmed;
És jobban, mint minden mintsek,
Szerentséltet fzerelmed;
Az én mennyem két ég fzemed,
Nints ezeknél bájalóbb;
Gyémánt bányám a Te fzíved,
Mellynél nemesb nints, se jobb.
Azért léfzen ügyelésem,
S legállandóbb mesterségem,
Téged, Kedves! tifztelni,
S legforróbban fzeretni.
Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése