Sokat, sokat értem már életemben,
Temérdek bút küldött reám az ég.
De hála Isten! sors éjjelében
Ragyogó csillagom is volt elég.
Érinte elválás, halálnak árnya,
Majd újra édes emlék ringatott,
S feláldozó rokon szívet talála
Kietlenben a bús elhagyott.
Hittem, kétkedtem, vágytam és lemondtam,
Mosolygtam, sírtam, múlton és jövőn.
Tündérek játsztak vélem napsugárban,
Kísértetekkel jártam sírmezőn.
Sokan szerettek és sokat szerettem.
Bántottak is, de szűmben nem maradt
Fullánk. Baráti serleggel nevettem
És más ha sírt, szememből könny fakadt.
Láttam lezúgni nagy napok viharját,
Dicsőség, börtön ismerős velem,
Ha napsugár avagy villám futá át
E szívet, elzengé azt énekem.
Elzengte akaratlan mint madárka,
Kit nem kérdünk, ha
dal, mit éreze.
Nem kérdik, azősz
búcsúzó avarja
Miért halvány,
piros vagy fekete.
Csak azt
hallgatják, hódító-e hangja,
Csak azt nézik,
ragyog-é a levél,
Ki gondol a madárra
és a fára,
Ki a költőre, hogy
mi sorsban él?
Ez a dicsőség! Óh,
hideg, hideg kép!
Életrózsáinkból
halálfűzér,
Küzdtérre érte, óh,
szívem sohsem lép,
Mint a madár, az
őszi lomb se kér.
De jól esik tudnom,
nem a sikamló
Út az utam, mely
semmiségbe vész,
És felsóhajtnom,
veszhet már a kagyló,
A drága gyöngy,
mely élni fog, ha kész.
Óh, bár gyöngy
lenne mindenik dalocskám
Fényt hintve
arra,kit megénekel.
Nézné irigyen a
tömeg, csodálván
A fényt, mit költő
választottja lel.
Csak őt tudják,
kikhez dalom beséle,
Mit tűr a kagyló,
mely gyöngyöt terem.
Csak ők érezzék -
míg reng dalom fénye -,
Körülöttük zokogni
szellemem.
S ha nem lesz már,
ki vélem sírt s örüle,
Ha nem lesz már
többé, kit érdekel
Hogy hol e dalt ily
módon elzengje,
Min ment keresztül
a költő kebel;
Akkor is ha egy-egy
jobb kebelnek
Szót kölcsönözni
tudna énekem,
Valódi égi kéjt
csak úgy lelendek,
S örök ifjúság
akkor jut nekem.
Mert nem ha újat
mond, ér szívhez a dal,
Csak hogyha azt, mi
benne szunnyadoz.
Életre költi,
vágyainkkal áthat,
Mosolyt a kedvnek,
búnak könnyt ha hoz.
E dőre könyvből is
csak úgy lesz ének –
Vegyen hát minden,
ami illeti
Borágot, rózsát
vagy ciprust fűzérnek,
Vegyen ha szíve
dallal van teli.
És még öröm, bú,
hit, meg kétkedés lesz,
Tél és tavasz,
ifjúság, szerelem,
Míg szent eszmékért
ember harcol, érez,
Mindebből
osztályrész jutand nekem.
Forrás: Madách Imre válogatott versei - Nógrádi irodalmi ritkaságok 2. –
Balassagyarmat 1983.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése