Láttál-e már, szép lyányka, virágot,
Mellynek féreg dulongott szíverén,
A’ kikeletnek zengő reggelén –
Hervadva búsan földre hajlani:
Ha láttál illy hervadó virágot,
Benne szemlélheted szívbarátod’.
Hallottál-e a’ berkek árnyain,
Zokogva búgni árva gerliczét,
Melly éj’ s nappal siratja kedvesét, -
Míg szenvedő szíve – meg nem szakad:
Ha nem hallottál illy vérző panaszt,
Bús dalaimban feltalálod azt.
Szeretni hűn, egyszer ’s
egyet lehet;
’S kit én szerettem, szép ideálom’;
Ott lent nyugtatja a’ síri-álom:
’S több ideált – nekem az ég nem ad!...
Mindent… mit e’ világon szerettem,
Vele mind… mind… a’ sírba temettem.
Oh jöjjetek részvevő keblemre;
Hervadt virág, nyögő árva gili:
Ti lesztek gyász életem’ társai;
Nincs, nincs nekem senkim kivületek.
isten hozzád vágy – remény -, szerelem!
Létem’ magános búnak szentelem.
Forrás: Nagy Sándor versei
Pest, 1852. (1820-1902)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése