Újul minden a reménnyel
Tellyes tavafzi nappal,
Nem gondol a muló fénnyel,
Nem gondol a holnappal.
Senki sem tud tán tűnődni
Az elmult víg időkön,
Bús gondjaiba verődni
Az elmult efztendőkön.
Nékem fzomorú a Tavafz,
Kellemetes fzépsége;
Mivel tudom azt, hogy ravafz
Álmaim reménysége.
Tudom én, hogy a kékellő
Tavafz reménye kaján,
ŰElmulik, ha zordon fzellő
Megfújja, s sirok baján.
Gázolja egy fzép Teremtés
Éltem tavafz-idejét,
Hijába nálam a mentés,
Szeretem fzép fzemélyét.
Ő hajdan a kikeletet
Nékem kedvessé tette,
mit ér, ha a fzeretetetet
Erántam kíméllette.
Várok még tán fzemélyétől
Talán megfzán engemet,
Nem tilt el tán fzerelmétől,
Megfzánnya fzerelmemet;
De hga ez meg nem történne,
Minek nékem kikelet?
Nékem az unalom lenne,
Ha ő engem nem fzeret.
Álmaimnak áradása
Közt hánykódó képzelet
Lenne pufzta vágyódása
Reménnye a kikelet.
De ha ő is engem fzeret,
Mit én őtet fzeretem,
Oh! ha ő (úgy, mit én) fzeret,
Áldom a kikeletem.
Remény! tehát nyújtsd nékem is
jóvoltodnak áldását,
Mutasd, hogy lett én értem is
Egy fzív, ki fzívem mását
Pótoja, és ez életnek
Terheit velem offza,
És a virágzó életnek
Rózsáit velem foffza.
Így tsak így lefz éltem tzélja
Örömmel tellyes virág,
Mellyet az Irígy atzélja
Töveiből ki nem vág.
Majd akkor tudom nevetni
az efztendők éjjelét,
Híven fogom őt fzeretni,
Ő birja fzívem felét.
Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése