Ti végtelen lapályok a nyári égnek alján,
mely fényével belengi a békés rónaságot,
gyermekoromnak mákja itt bimbózott ki tarkán,
s a távozó idővel pirossa elvirágzott.
Hullámai a siknak a messze térbe tünnek,
békén terül a szántók áldásthozó nyugalma,
villózó napsugárban pihegve felmerülnek
a fényes pára-mélybe meg ujra belehalva.
És a folyók, míg ott fenn fürgén alászökellni
tajtékozó merészek a nagy hegyeknek ormán,
itt szembeszállni vélük sikon nincs szikla semmi,
aléltan hömpölyögnek, elszenderedve lomhán.
Kábitva szálla földre
a béna dél aszálya,
fehér tarlóra ráül a fáradt nyári béke,
ernyesztő, óriási leplet takar reája,
lehúzva öntudatlan, határtalan ködébe.
Nehéz szekérbe fogva, országutak porában
termést hordván az ökrök szelíden mendegélnek,
dal zeng, gyermekkoromban igy szárnyalt hajdanában
a levegő tüzében felolvadt nyári ének.
Nagyok, mint végtelenség, melyből csodátok serken,
ti széles rónaságok, ti édesek, mint álom,
folyókkal és delekkel füztétek össze lelkem,
amelyben mit tükörben értelmetek csodálom
Bennem nem háborúznak viharzó szenvedélyek,
érzelmeim dagályát nem háboritja örvény,
folyóitok módjára jó békességben élek
a két partot magamban szeliden átölelvén.
S lelkemben vágyak élnek, a messzeség csodáit
kigyujtva bennem égőn, a fényes térbe szállok,
s kimondhatatlan ábránd a végtelenbe csábit,
oly bűvös, mint az égen tündöklő délibábok.
Ford.: Kádár Imre
Forrás: Keleti Ujság 12.
évf. 296. szám Cluj, (Kolozsvár), 1929. dec. 29.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése