Neve is őszi illatot lehell.
Őszi lankáin vén paraszt szemel
Felejtett fürtöt, elhulló diót,
S vén venyigét gyüjt, vén tüzhelyre jót.
Késett méh zümmög vén présház körül.
A tó tükrén lenn fátyolos köd ül,
S egy puskaszó, mint kő, ha kutba hull,
Mind mélyebb, mélyebb hallgatásba ful.
Hogy tud hallgatni fenn, a végtelen
Puszták fölött elnézve, kékbe fenn.
E méla kup, ahogy a tóra hull,
Hogy hallgat, hallgat, halhatatlanul.
Kupja zárult száj, hült csók, ám bizony
Volt, volt ő egykor nagyság, szép s iszony,
Volt tüzhányó s a lázadt és veszett
Föld szivétől az égig vérzett
Volt hős éposz, volt nagy történelem,
S most csupa mult, mult, elnémult jelen,
Visszanéz, égből földre szállt harang,
E földön ő már elmult, régi rang
És rajta most egy régi nép lakik
Egykor vulkán- és láva-nép, akik
Eget vertek s voltak föld ostora,
Hős éposz ezer halhatatlan sora…
Megállt a láva, kihült a mithosz,
Sok itt a mult, s mindegy, a nap mit hoz,
Hoz bort; ez egy, mi még nem alacsony
(S tul, mint koporsó, rémlik Badacsony.)
A bor vesszője még az egy fonál,
Mely a lávából ide föltalál;
A multból mámort, vért csorgatva most,
S még lázadást hoz, már csak egynapost.
Hallgat a hegy, s mi visszahallgatunk,
Fonyód hegyén vert magyarok vagyunk,
Fenn, fenn ökörnyál szellemszárnya száll,
S az ősz ránk halk felejtés-port szitál.
Forrás: Keleti Ujság 12.
évf. 229. szám Cluj, (Kolozsvár), 1929. okt. 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése