Ma nagy erőt és nagy kint láttam:
Két kis ökröt első igában,
Szekérről szó és ostor perdül,
Vezetik ott, hajtják emerrül,
Nyakát előre szegve vonja
Első terhét a mult kis bornya.
A kis piros, a fürge, drága,
Csodás szemek selymes gazdája.
A mindig-éhes, mindig-szomjas,
Kis fiuknak igért kis borzas.
Csak tiz hétig volt szabad szopni,
Aztán – hajrá! – szénára szokni!
Vettek hozzá egy éppoly társat,
Egy éppoly szinü-szőrü másat.
Két nagy szeme most attól kérdi,
Miért kell terhet vonni néki?
Ki tudná, hogyha az sem tudja?
Szelid fejét feléje tolja.
Az ártatlan mintha beszélne
És félne… szörnyü kintól félne…
És az megérti: rémest bődül,
A fordulónál már nép csődül.
Járom, szekérrud összetörve –
Az uj ökör még nem fél tőle!...
Még lát a négy csodás ökörszem
Véres vihart lát még a vészben.
Kérdezi is, de utoljára,
Holnap kendőt vetnek reája.
Valahányszor visszatekint,
Eltakarják megint-megint.
S egyszer nem tudja már, mit látott,
Miért tört össze rudat, jármot?
S elhiszi, hogy az ember ökle
Mindig verte, mindig ütötte…
Forrás: Keleti Ujság 12.
évf. 252. szám Cluj, (Kolozsvár), 1929. nov. 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése